A Klubrádió cikke.
A nemzet boldog csak a magasban lesz, ehhez azonban az ige kimondásán túl valami fizikai kapaszkodó is kell, nehogy a történelem dühödt szele elfújja, alásodorja az egész társaságot, pont oda, ahonnan feljebb kívánkozott. Erre pedig nincs jobb megoldás egy kilátónál, másképpen fogalmazva lombkoronasétánynál, amelyen állva a magyar a fák, madarak, és vadorzók fölött közel lehet a tiszta éghez, elméje kitisztul, lelke békére talál. Már ha.
Én sokáig nem tudtam, mi ütött ebbe az országba, hogy egy ideje minden jövőbe vetett hitét kilátósétányokra alapozza, mióta azonban újfent elolvastam Illyés egy versét, mindent értek. Természetesen a „haza a magasban” koncepciójáról van szó.
A lényeg az, hogy a költő verset, múltat, álmot, tájélményt, egy nemzet titkait menekítené el a lehangoló valóság elől, és persze búvóhelyül nem egy barlang mélyét választja, hiszen nem eltemetkezni akar, épp fordítva. Az irány csakis felfelé mutathat, a mindig nyitott, és változásra mindig hajlamos égbolt felé, ahol tehát az igazi haza úgy terülhet szét a maga csillogó tündérvalóságában, ahogy sehogy másképpen és sehol máshol.
Varázsszó persze kell hozzá, pontosabban a szezámot nyitó mágikus poétanév, ahogy az hozzánk illik. Így írja ezt Illyés:
„Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.”
Később Berzsenyi is előkerül, de őt most hagyjuk. Így is tiszta a képlet.
A nemzet boldog csak a magasban lesz, ehhez azonban az ige kimondásán túl valami fizikai kapaszkodó is kell, nehogy a történelem dühödt szele elfújja, alásodorja az egész társaságot, pont oda, ahonnan feljebb kívánkozott. Erre pedig nincs jobb megoldás egy kilátónál, másképpen fogalmazva lombkoronasétánynál, amelyen állva a magyar a fák, madarak, és vadorzók fölött közel lehet a tiszta éghez, elméje kitisztul, lelke békére talál. Már ha.
Turán átka azonban nem alszik.
Csak nemrég jött a hír, hogy az Integritás Hatóság szerint az 1,6 milliárdos keretösszegből épült sétányok többségére az összejátszás gyanúja, szabálytalan pályázatok, értékelésre alkalmatlan mérőszámok, versenykorlátozás, költségvetési csalás terhe nehezedik.
Fájdalom kimondani, de lopás és csalás, amerre nézünk, ráadásul a sétányok zöme sok mindenre alkalmas, a világ fölötti levitációra azonban a legkevésbé. A vizsgált példányok között akad például két darab másfél-két méter magas sétány, három darab négyméteres, egy negyven centis, illetve két darab másfél méter magas kilátó, valamint teljesen lombtalan lombkoronasétány is. A haza, úgy tűnik, továbbra is itt van velünk az alacsonyban.
Mert tessék, itt van egy újabb lehangoló példa, amire Hadházy Ákos bukkant a Tihany melletti Örvényesen, ahol a sétány egy stégbe oltódik, amely gyönyörű kilátást, a mocsári csorbóka élőhelyének tiszteletben tartását, valamint a lakosság életminőségének robbanásszerű javulását ígéri.
Mindezt potom 217 millióért, amit már ki is fizettek, bár a projekt még nincs kész, viszont a nádas egy részét már kiirtották, de hát lehet, hogy a csorbóka ott nem lakik, akkor meg minek azok a zörgő szárak. Nem is ez a baj.
A baj az, hogy a sétány mindössze ötven centiméter magas, ami, ha pozitívan közelítünk, persze azt jelenti, hogy ha rálépünk, Tihanyt ugyan nem látjuk jobban, ám pont fél méterrel kerülünk közelebb a magasban lebegő hazához, és a mai világban már az is valami.
Az örök huhogók azonban tudni vélik, hogy Illyés szelleme egy ideje ott tanyázik, és komoran ugrál le-föl a sétánynál, majd amikor megérti, hogy az ötven centiből soha nem lesz hatvan, akárhányszor dörmögi is Petőfi nevét, szemével lassan és búsan egy távoli barlang ígéretes bejáratát keresi.
Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2024. március 13-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: Hadházy Ákos / Facebook
