Vannak a szégyennek pillanatai. Valamennyire tudható volt, hogy így lesz, Lattmann Tamás nemzetközi jogász mondta el a Klubrádióban, hogy amikor társával a Baltikumban utazott, egy kutyasimogatós, tehát kellemesnek és barátinak induló ismerkedés hirtelen belefutott abba a kérdésbe, hogy honnan is jönnek.
A válasz után a légkör némi jegességet kezdett mutatni, a friss ismerős arcán valami átvillant, aztán persze el is tűnt, amint az álláspontok tisztázódtak.
De ehhez kell pár perc. Addig a magyar páriasorban van.
Velem az történt, hogy Tallinn óvárosában elvetődtem az orosz nagykövetség elé, ami előtt éppen az ukrajnai agresszióról alkotott vélemények öltöttek szabad, művészi és kevésbé művészi kifejezési formákat, véres babák, Putyin-gúnyoló plakátok, szöveges ukrán zászlók formájában, de akad sima karton is, amire a Kígyó-szigeti védők mondatát írták arról, hova húzzon, de rögvest a támadó orosz hadihajó. De ott volt, a jó életbe, miért is ne lett volna ott OV képe is, bojáros bajusszal, szakállal, akit a felirat elnöknek nevez, és aki a szöveg szerint szereti az orosz inváziót, mert szereti a halott ukránokat. Nem mondom fel az egészet, csak egy kiemelt mondatot idézek, ami csupa nagybetűvel hirdeti, hogy Magyarország kollaboráns és nincs helye az EU-ban.
Pár napja ez az ember, akinek itt lóg a képe, mondta, hogy lassan el kell gondolkodni a kilépésen.
Az egyik gyűlöl, a másik elárul.
Aki gyűlöl, az sincs itt, Lattmann Tamással ellentétben tehát nem tudom tisztázni magam, tapad rajtam az egész, mintha a vérrel bekent műanyag babát a kabátomra ragasztották volna, és most hurcolom, mint ártatlan bűnös más vétkét és vérét, amiért tagadhatatlanul felelek azért, legalább egy dermesztő szégyen erejéig. Egy orosznak még rosszabb, gondolom védekezően.
A követség kapuján épp kilép egy harmincas nő, a kiállításra ügyet sem vetve, arcán profi félmosoly, ami azt üzeni, vagy ő nincs itt, vagy a helyzet látszat csupán. Utána egy férfi jön ki, ő már nem vesződik udvariaskodással, a tekintete gúnyosan és lenézően siklik végig a plakátokon.
Az utcán helyi oroszok jönnek, jókedvűek, hangosak, miért is ne, a Maiasmokk kávéházba tartanak, 1864-ben alapították, elegáns hely. Egy kislány azért ellép a nagymami mellől, és lefotózza a véres babát. Nem szólnak rá, ő sem mutat érzelmeket, utálatot vagy megrendülést, szalad a többiek után, viszi a babát a telefonján.
Mire kell neki vajon? Kezd-e vele valamit?
Állok itt egyedül. Nem sokáig, mert megint rákezd az eső.
Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2022. szeptember 21-i adásában hangzott el.
Forrás: Klubrádió
