Ha van szemernyi igazság abban a verssorban, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”, akkor a megmozdulás valóban sikerre van ítélve.
Szerintem ez már át fogja ütni az ingerküszöböt, mondta a szerdai pedagógus- és diáktüntetésről egy budapesti tanárnő, és ha van szemernyi igazság abban a verssorban, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”, akkor a megmozdulás valóban sikerre van ítélve.
Ha a PDSZ jól számol, országszerte kétszáz iskolából tizenegyezer tanár tagadta meg aznap a munka felvételét, nyolcvanhárom intézményből ezren döntöttek a polgári engedetlenség mellett, volt élőlánc, tüntetés, és szerenád a tankerület előtt, amely a Kölcsey gimnáziumból bocsátott el tanárokat, volt olyan ikonikus személy, az eltávolított Palya Tamás, akinek a neve tízezrek és egy több mint tíz éve gyötört és alázott szakma sorsát írta le, ott voltak a szülők, a médiában hír volt, hogy egy gyorsétteremlánc Palyaburger- re keresztelt egy kaját, és ezért a legjobb magyar hagyományok szellemében gyorsan fel is jelentették őket, volt hídfoglalás, és volt zsúfolt Kossuth- tér.
Mi kellett volna még?
Kellett volna, mondjuk, valami egészen minimális tisztesség a kormánymédiától, az, hogy a napról nem húsz másodperces, eldugott hírben számol be, és az operatőrt, szokás szerint nem akkor küldi egy helyszínre, amikor onnan a tömeg már elvonult. Ám ezt csak felületesen jegyezzük meg, a médiaszolgák rutinjával előre lehetett számolni.
De hogy a tanárnő és visszamenőleg Vörösmarty igazságát forgassuk, elvben azzal is, hogy a hatalom a most kétségtelenül erős nyomás alatt majd meghátrál, mint ahogy az internetes tüntetés után is tette. Elvben, mondjuk, mert az azért más idő volt, nem volt válság, és a vezér nem gondolta azt, hogy egy szétterülő, újabb kríziseket is kirobbantó elégedetlenséget kell csirájában elfojtania. És persze nem az egyik legérzékenyebb, a rendszer számára stratégiai területről, az oktatásról volt akkor szó, aminek előre felépített, tehát tudatos, szisztematikus tönkretételét csak a bolond nem látja.
Ilyen makacssággal más terület panaszait soha nem negligálták, és egyben okozták is persze. Ennyi, úgy értem, dimenziójában ilyen csekély pénz kifizetését az éhhalálra elég bérek emelésére ennyire konokul máshol nem tagadták meg. Ennyire cinikusan, lenézően más alattvalókkal nem beszéltek, mint velük. A félretaposott cipőjű tanítócska képe, amint a miniszteriális kegyelmes úr, és a nagyságos képviselő előtt szorong, száz éve nem hívódott elő a történelemből ilyen élességgel.
Nem véletlen az sem, hogy a hatalom első reakciója a megtorlás volt, ilyen durván a rendszer ritkán mutatta ki a foga fehérjét, noha persze azért megtette már. További elbocsátások jöttek, és a legundorítóbb lépéstől, a fizetéscsökkentéstől sem riadtak vissza, világossá téve, hogy itt csak megtörni lehet, vagy megszökni.
Igen, lehet, hogy annyi szív hiába…
És ezen aligha változtat, hogy a további erőszakot talán visszafogják, vagy egy időre fel is hagynak vele, sőt, nyilván lesz valami béremelés is, na nem nagyon eltúlzott. Az üzenet ugyanis már átment: aki nem törik be a rendszerbe, mind így jár.
Így jár a tanár, aki majd a kollegájáról elnevezett hamburgert árulhatja, a diák, akinek lassan nem marad Palya Tamása a katedrán, a szülő, aki, ha nem akar az iskolától egy lebutított, korlátok közötti létre idomított gyereket visszakapni, lázasan keres valami pénzforrást, hogy magánoktatásba vigye. Ezt most szerdán sokan megértettek.
Talán azt is, hogy ebben a rendszerben nincs olyan, hogy egy alrendszer kiharcol pénzt és szabadságot, majd utána él, mint hal a vízben. Ilyen precedens nem létezhet. Az oktatás ügye önmagában nem győzhet.
A „nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért” verssora csak a szomorúságra elég, ennél, hiszen láthatjuk, sajnos több kell, de hogy micsoda, azt a jelenébe zárt halandó előre meg nem mondhatja.
De várhat arra a percre amikor az idő ablakot nyit.
Szénási Sándor jegyzete a Hetes Stúdió 2022. október 9-ei adásában hangzott el.
