Az önmagáért kiálló civilség nem feltétlenül új jelenség, valami nyugatosság mindig ott volt habként a társadalmon, mint valami illúziófelhő, ami annyi generációt vezetett már félre. Van, de a vanásnál sosem több. Örökös kisebbségre ítélt.
Ha minden igaz, és miért ne lenne az, miért hinnénk mindig az ösztöneinknek, és a tapasztalatainknak, Esterházy Péter családja otthonából lesz alkotóház, találkozó-, és felolvasóhely, ankétok és külföldi fordítók színhelye és lakása, hála Vámos Miklósnak és Dragomán Györgynek.
A dolog nyilván nem csupán erről, tehát az állítólag nem létező irodalmi élet valamennyire mégis létezővé tételéről, és nem is „csupán” Esterházy-ról szól, hanem arról, amit a magánpénzekből készített filmek, a hallgatói támogatásokból élő Klubrádió, az előfizetésekkel működő hírportálok, a nem kőszínházi társulatok emelt árú jegyeinek elfogadása mutat: a polgári öntudat, a függetlenség és a minőségi igény dacos kinyilvánítását, amit némi zavar kísér persze, merthogy igazi polgárság mifelénk csak nyomokban detektálható. Vagyis azt kellene megállapítanunk, hogy a költőnek már megint igaza van: „Csak ami nincs, annak van bokra”. Aminek bokra van, az biztosan lesz majd, abban szabad hinni.
Józan hangok azonban azt mondják, nagy örömködésre mégsincsen ok, részint azért, mert a sikereket egyben kéne látnunk a civil szféra beszürkülő, majd feketébe forduló, lehangolóan nagy hullafoltjaival, részben meg kérdés, hogy a romló gazdasági körülmények között ezek a támogatások meddig lehetnek fenntarthatóak. Ezzel nehéz vitatkozni, és nehéz megküzdeni azzal az érzéssel is, hogy az önmagáért kiálló civilség nem feltétlenül új jelenség, valami nyugatosság mindig ott volt habként a társadalmon, mint valami illúziófelhő, a remény, elszántság vékony, nyarat ígérő cumulus-a, ami annyi generációt vezetett már félre. Van, de a vanásnál sosem több. Örökös kisebbségre ítélt.
Ebbeli minőségében ha nehezen is, de fenntartható, viszont a terjeszkedésére semmi sem mutat, de hát mi is terjeszkedhetett volna az elmúlt másfél évtizedben az autonómia, az önálló gondolkodás, a civil intézmények és szervezetek, a polgárság híjján is fel-felbukkanó polgári önazonosság szisztematikus, és a társadalom legalantasabb ösztöneit becsatornázó politika gyilkolódásai közepette?
Ez is így van, igazuk van a józanoknak. De hát, ha már azzal kezdtük, hogy az Esterházy irodalmi centrum léte, ami az önkormányzati mellett magánerőből, kisvállalkozók felajánlásaiból, olvasók pénzeiből mégiscsak elkészül, habár a tapasztalat a bukást nagyobb joggal vizionálhatta, ad valami reményt. Lehet, hogy álnok reményt, igen. De a nempolgár polgárok tizenöt év alatt sosem mutattak ekkora erőt, mint mostanában.
Módosítok: nem biztos, hogy ezeket a mozgásokat csakis polgári indulatok vezérlik, de mindegyik mozgató mögött ott a változás vágya, minden támogató forintban a fenállóval szembeni undor kap fizikai testet, és ha ez így van, akkor egy másik jövő megnyitása sem lehetetlen. Ennyi elmondható. Hiszen volt már rendszerváltás a mi életünkben. Volt már húsz jobb évünk. De garancia nincs arra, hogy dögletes idők után az a másik jövő víg esztendőket hoz ránk.
Itt a bokor. Itt van a nincs. Lesz, ami lesz.
Szénási Sándor jegyzete Hetes Stúdió a 2025. április 19-i adásában hangzott el.