Havasi Bertalan, Orbán korábbi sajtófőnöke ismét hazatalált. Az újságírói körökben sajtóelhárítónak becézett helyettes államtitkár visszaléphetett volt főnöke szolgálatába, és ez láthatóan több frusztrációjától szabadította meg, legfőképpen a magánytól, amibe a vereség után csöppent.
A nem kicsit zakkantnak tűnő Havasi a bukás után is bejárt a Miniszterelnöki Sajtóirodába, amúgy jogosan, mert még nem bocsátották el, ideges-izgatottan álldogált a bejáratnál, sorra nyilatkozott a médiának arról, hogy már Magyar a főnöke, akinek nem akar dolgozni, de mivel nem kap állásajánlatokat, megvárja, amíg kirúgják, mert akkor jár a végkielégítés. Szivarozgatok reggeltől estig, mondta, amivel nyilván a Fidesz-elit kedvenc hatalmi szimbólumainak egyikére, a szivarszobákra utalt a Nemzeti Banktól a Rogán-minisztérium dubaji stílusú helyiségén át a Kúrián az utolsó pillanatban meghiúsult főúri élménygenerátorig.
Közben persze arra is szakított időt, hogy csak a szépre emlékezzen, még ha az csak az ő fantáziájában létezik is. A Magyar Hang kérdésére, hogy milyen alapon tiltották ki munkatársaikat a kormányinfókról, és más sajtóeseményekről, azt állította, évekig, mindig is kiállt az újság mellett. Ha ez így volt, Havasi belső ellenzékként lapíthatott a rezsim ökle alatt. Ez nyolc teljes esztendőt jelent a Hang megalapítása óta. Emberfeletti.
Azért az ő igazi stílusát némileg árnyalja az a hangnem, amit a sajtóbejárást vezető új kormányfővel szemben megengedett magának, akit a végkielégítést követelő levelében per Öcsinek szólít, nyilván, mert a Kicsi elnevezést Menczer Tamás már a saját nevére íratta. A jogaiért való kiállása, a propagandszövegek hibátlan továbbtolása arra késztette a 444.hu-t, hogy ironikusan feltegye a kérdést, nem egy elveiből nem engedő magányos hőssel állunk-e szemben?
A lap válaszát, amivel csak egyetérteni lehet, tessék elolvasni, de hát a Havasival vitatkozó Magyar Péter egy mondata már akkor megágyazott a gyanúnak, hogy nem hősről, hanem egy dependens igenemberről lehet szó. A miniszterelnök ugyanis megkérdezte tőle, hogy megvan-e még az a kólás doboz, amit a helyettes államtitkár azért tett el, mert Orbán ivott belőle. Hát megvan, persze. Egy kolléganője szemétnek nézte, és összegyűrte, azóta a takarítónőknek is odaírja, hogy műtárgy, ne dobd ki.
Havasi függősége azért volt nekem ismerős, mert régen, a Magyar Rádiónál egy főnököm pont ezeket a tüneteket mutatta. Eleinte nagy pártember volt, azt kiabálta nekünk a folyosón, hogy kommunistaként nem hagyja az ő MSZMP-jét bántani, aztán, az első rendszerváltás környékén, mivel egy leváltással megsértették, az általa alapított új műsorban már csak püspökökkel állt szóba, akiknek az interjú végén alázattal köszönte meg a vallási tanítást. Még később Csurka szóvivője lett, és fürdött újonnan kapott identitásában.
Volt felesége azonban erre csak legyintett. Bélának az a fontos, mondta, hogy mindig legyen egy felettes énje, akihez igazodhat. Mindegy, hogy kommunista, vagy náci, enélkül boldogtalannak, üresnek, elveszettnek érzi magát. Pártközpont vagy templom, egykutya. Munkásököl, vagy vasárnapi gyülekezet a misén, nem számít. Persze lényeges, hogy a személy, akitől függ, hatalomközeli legyen, mert ettől tűnik számára kompetensnek, ezért tudja elfogadni a maga boldog, engedelmes kisemberi státuszát a nagy ember alatt, akinek mindig igaza van, de ha nem, majd igaza lesz. Mert innentől már nincs visszaút: ha a függőséget kialakította, azt naponta újra és újra meg kell élnie, nem kérdőjelezheti meg, mert akkor önmagát teszi partra vetett hallá.
Volt főnökömnek szerencséje volt, a rendszerváltással új felettest szerezhetett. De Havasi Bertalannak még nagyobb mákja van, a hűségért cserébe Orbán visszafogadta, mondhatni cseberből vederbe került, ettől aztán rendkívül jellemesnek tűnhet, pedig csupán megúszta a váltást egy új függésre. Neki nem kell a kólásdobozt szemétre vetnie, mint kellett szegény Bélának a párttagkönyvet.
Szénási Sándor jegyzete a május 20-ai Esti gyorsban hangzott el
