Kérdés szögeztetik a mellemnek. S mintha bizonyos kételkedő bírálat rejlenék benne!… Miként fordíthattam én annyi kedvvel és kitartással Eminescut, a romantikának ezt az ízig-vérig jellegzetes képviselőjét és megvalósítóját, amikor saját alkatom legapróbb porcikája is távol esik minden regényes hajlamtól? Nincs-e itt valami kényszer, vagy eleve elhatározás, vagy legalábbis észrevétlen benső ellentmondás, némely contradictio in adjecto, ami már eleve sikertelenségre kárhoztat minden hasonló költői kísérletet?… Vagyis hát amit eddig Eminescu fordítása terén cselekedtem, szélbe szórható pelyva, pitypangpehely, köd, semmi?…
Csakugyan be kell vallanom: soha nem éreztem magamban romantikus hajlamokat. Jókait sem azért szerettem, mint legtöbben: képzelete valószerűtlen szökelléseiért, gondolkodásának fellegjáró túlzásaiért, történeteinek regébe hajló voltáért. Hanem határtalan történelmi érdeklődéséért, rejtett humoráért, világos írásmodoráért, mérhetetlen tudásáért és lobogó derűlátásáért. Talán mert én magam szabály szerint a földön szerettem járni. Eddington természettani magyarázatai vagy az Empiriokriticizmus lenini okossága nyűgözött le. A logika, az ésszerűség tartott hatalmában. A nagy matematikus elméket bámultam, noha magamnak a legcsekélyebb tehetségem sem volt a számokhoz – az érettségiig még ment valahogy, de azzal mintha megszűnt volna! A római jogban – és az annak alapján kifejlődött későbbi jogrendszerekben – a következtetés és a következetesség nyűgözött le. Írásmodoromban viszont sohasem tűrtem a szóvirágok burjánzását, a gondolat homályos indázását, az érzelmek áthathatatlan szövevényét. Igyekeztem tiszta és világos lenni, mint valami déltengeri nyári nap, ha ez nem is mindig sikerült. Az éjszak vagy az éjszaka, a köd vagy a zűrzavar, az erdőzúgás vagy a szélvihar, a titokzatos suttogás vagy a csak félig érthető beszéd, de még a fölhabzó zongorahang is megrémített olykor. Eminescut azonban lényegében sohasem éreztem ilyen benyomások keltőjének. Talán saját képzetlenségem miatt, amely gyakran tesz hiábavaló kísérleteket az irodalomtörténészek által kitalált és irodalomtörténetek meggyőző fejezeteiben szentesített korszakolások megkülönböztetésére.
Van nyilván holmi homályos fogalmam a valósághoz való lazább hűségről, ugyanakkor a képzelet elsőbbrendűségéről, a tárgyi világot meghaladó szellemi törekvésekről, amit mind a romantika számlájára lehet írni. Azt is tudom, hogy vannak idők, amelyek ilyen törekvéseknek kedveznek, ezzel szemben viszont a váltógazdaság törvényei szerint szigorúbb magatartások, pontosabb körülírások, majdnem szabályok következnek, amelyeket klasszikus korszakoknak lehet minősíteni. De abban a pillanatban, amikor Homéroszt, Kallinoszt, Szapphót, Alkaioszt, Dantét, Villont, Rimbaud-t, Burnst, Petőfit, Alecsandrit, Whitmant, Adyt, Kassákot, Eliotot, Audent, Spendert és a többit és a többit a megfelelő rekesztékbe kellene helyeznem, minden bölcsességem fölmondja a szolgálatot. Nem tudok sem igent, sem nemet mondani. Mindvalamennyit költőnek ismerem el – megkülönböztető címke nélkül. A hiba mindenképpen az én készülékemben van.
Mindezek a költők ugyanis számomra egyetlen nagy folyamat változó színű és jellegű, de alapjában véve azonos értékű megtestesítői. Van az emberi szellem mélyén valami ősi megszállottság vagy lelkesültség, amely a fönnmaradt afrikai dalokban, indián énekekben, varázsmondásokban, ráolvasásokban, sőt imákban is fölfedezhető. Az a teljesen ésszerű, mégis valahogyan észfölötti izgalom, amely többé-kevésbé zenei ütemezésű sorokban, mondatokban, szavakban, szótagokban vagy csak kiáltásokban nyilvánul meg. Az a különös feszültség, amelyet minden költő érez, amikor a benne készülődő közlendőnek kifejezést keresgél. Még akkor is, ha látszólag teljesen logikus szólamokat, mondatrészeket, beszédrészeket fűz egymás mellé – mint mondjuk Macedonski vagy József Attila, akkor is, ha első pillantásra szinte alig érthető szövegeket olvastat velünk – mint teszem Ion Barbu vagy Pound (és persze a manapság divatos költők jelentős része).
Bocsássák meg az irodalom értő tudósai barbár műveletlenségeme nyilvánvaló – s ami még súlyosabb: be is vallott – bizonyságát, de a világ költészetének jeles képviselőiben mindig ezt a közös izgalmát, ezt az izgága törekvést láttam nem csupán saját maguk, de a világ kifejezésére. Annak megmutatására, hogy mindannyian emberek vagyunk, és hogy hangunk akkor is egy másnak érthetően szólal meg, ha a sumér cseréptáblák őrzik nyomait, a Máhábháráta soraiból hangzik el idáig, a vogul ráolvasásokból értjük ki, vagy a phaisztoszi korong eddig kielégítően meg nem fejtett minoszi titkai rejtegetik.
Számomra tehát Eminescu elsősorban mindig csak költő volt (és az is marad), csupán másodízben vagy harmadízben – esetleg – romantikus alkotó. Költeményeiben örökké az ember hangját hallottam (és hallom) a maga örömeivel, bánataival, lelkesedésével és szorongásával, bizakodásával és megrettenéseivel. Persze, hogy némileg másként ejti a szavakat, mint az előtte járók vagy az utána jövők, akár mi is.
Vörösmarty is másként beszélt, mint Szilágyi Domokos, de ki mer azért közéjük elválasztó vonalat húzni? Arany János és Shakespeare évszázadnyi távolból szóltak egymáshoz, a Hamlet oldalain azonban nyoma sincs a rokontalanságnak. Dantét Coşbuc fordította le, noha alkatuk alapvetően különbözött.
De elsősorban mindannyian költők voltak, csak másodsorban vállalták a klasszikus vagy romantikus vagy realista vagy szürrealista besorolást.
Ha kételkedve kérdezik tehát, hogy a romantikus Eminescut hogyan merészeltem a magam józanságaival tolmácsolni, mindig effajta elmélkedésekkel vigasztalódom.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.
