Az egykor tízezer lakosú kis megyeszékhely ma municípium. Székelyudvarhelytől észak-nyugat felé ágyúlövésnyire húzódik meg a betonút és a dombok közében Farkaslaka. Itt született most hetvenöt éve, szeptember 20-án Tamási Áron. Középiskolába nem is járhatott hát máshová, mint az úgynevezett római katolikus Státus udvarhelyi főgimnáziumába. Itt oktatta őt magyar nyelvre és irodalomra édesapám, akit az Irodalmi Lexikon id. Szemlér Ferenc néven tart számon.
Nem tudom, mennyit és mit tanulhatott tőle évek során. Mikor első ízben léptem át a nevezett intézet küszöbét, Tamási Áron már régen a felsősök névsorában szerepelt – föld és ég volt tehát köztünk a különbség, valamivel több mint nyolc esztendő, ahogyan az időpontok összevetéséből most nehézkesen kihámozom.
Mégis kellett valami kapcsolatnak lennie tanár és tanítvány között. Talán az oktató (maga is jó nevű újságíró, előadó és költő a század első éveinek korszerűsödő, nem egyházi, de hithű szellemtől áthatott, persze túlságosan is hagyományőrző katolikus irodalmában) már az iskola padjaiban csalhatatlanul megérezte a tanítványban feszülő tehetséget. A diák figyelmét viszont nem kerülhette el az iránta megnyilvánuló megkülönböztetett érdeklődés. Az alapnál pedig ott rejlett a mindkettőjükben egyformán lobogó lelkesedés a szavak és eszmék varázsos kapcsolatán nyugvó különös emberi tevékenység iránt, amelyet köznapi szóval irodalomként szoktunk jelölni.
Legalábbis erre kellett visszakövetkeztetnem annak a látogatásnak légköréből, amely az egykori tanítvány kolozsvári egyetemre való indulása előtt zajlott le, volt irodalomtanárának akkor már brassói otthonában. Az ottani főgimnázium tágas igazgatói lakásának napsütötte nappali szobájában ültünk a barátság, a szeretet és a feszült tisztelet különös légkörében.
Mit nem adnék, ha az elhangzott szavakra, mondatfoszlányokra, akárcsak a taglejtésekre is emlékezném!… De egyetlen hangtöredék sem csendül meg fülemben. Mint jelentéktelen mellékszereplő üldögéltem valahol az asztal végén, félig még serdülőként, akit egyformán érdekeltek a rendszertelenül olvasott, de még nem próbált versek és az aznap kora reggel lejátszott teniszmérkőzés. Csak mintegy udvariasságból lebegtem a látogatás elnyugtató közegében anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottam volna neki.
Mégis kellett valamely elkülönítő és kiválasztó jellegnek rejtőznie benne! Másként hogyan emelkedhetnék ki ilyen élesen a régi és hálás tanítványok több ízben is lezajlott tisztelgései közül? Miért maradt volna meg bennem az enyhe nyár végi vagy inkább kora őszi langyosság, a kéken gomolygó szivarfüst illata, a beszélgetés zsongó mormolása, a közvetlenség nyugtató légköre? Mindez arra vall, hogy itt a közönségestől eltérő valami történt, az élet egyik fontos mozzanata, amely indulásként is felfogható, további lehetőségeket és nem várt folytatásokat ígér.
Egy dolog egészen bizonyos! Sok mindenről szó esett a látogatás kapcsán. Az egykori udvarhelyi diákévekről… mintha maga Áron is emlegette volna, hogy az alsóbb osztályokat otthoni gúnyában, a jól ismert fehér székely harisnyában járta ki… a sebtében, de nem kevesebb izgalommal letett hadi érettségiről, ahonnét az alig felserdült diákok majdnem egyenesen a harctérre kerültek, s közülük csak egy-kettő tért vissza… a bizonytalan és kevés jót ígérő jövőről… Főként azonban az egykori tanárt és volt növendékét egyként foglalkoztató ösztönös és nem is egészen megmagyarázható vonzalomról a ma sok benső vívódást, nyugtalanságot, izgalmat, letörést, csalódást és jóvat kevesebb megnyugvást és sikert ígérő foglalkozásról vagy hivatásról, amelynek célját, értelmét, eredményét legföljebb csak homályosan sejteni, de észokokkal teljes mélységében megmagyarázni alig lehet…
Másként meg sem tudnám érteni, miért érkezett meg apám címére a még Amerikában tartózkodó fiatal szerző első Kolozsvárt megjelent novelláskötete, a Lélekindulás… A piros-fekete színezésű puha kötéses könyv az emlékezés-festette ábrázolásban olvasásra-csábítóan pihen a sötét meggyszínre pácolt zongora födelén. Én is gyakran olvasgatom. A belső címoldal ajánló sorairól rögtön látni, hogy azok nem a szerző kezétől származnak, de ez nem változtat melegségükön… Édesapám haláláig féltő gonddal őrizte a könyvet. Bár ma is birtokomban lehetne!
Későbbi évek-évtizedek gyakran összesodortak Áronkával – akkor már mindenki így nevezte őt. Találkoztunk a vécsi Helikon évi összejövetelein. Molter Károllyal, Tompa Lászlóval, Nyírő Józseffel én is társ voltam vele egy hosszú ideig tartó magyarországi fölolvasó körúton. Megjelentem az Énekes madár kolozsvári első előadásán. A Vásárhelyi Találkozón az ő elnöklésével voltam az egyik előadó.
A második világháború után több ízben futottunk össze Pesten – hol a Margitszigeten, hol a Belvárosi Kávéházban, hol az egykori New Yorkban, akkor már Hungáriában. Nem merném azt mondani, hogy bensőséges barátság fűzött volna össze bennünket. Irodalmi ízlésünk sokban különbözött. Az a nyolc év, amennyivel idősebb volt nálam, szintén eleget nyomott a latban. Leginkább azonban egyre növekvő hírneve és a körülötte fölhabzó elismerés tett jelenlétében bátortalanná és tartózkodóvá. De társaságában mindig otthon éreztem magam, hiszen ugyanolyan lejtésű nyelven beszélt, mint amilyent gyermekkoromban Udvarhelyt megszoktam. Észjárása is arra a székely szerkezetre forgott, amelynek rejtett ízeit tulajdonképpen csak az érzi igazán, aki onnét eredett. Ami beszédében vagy írásaiban a távolesőnek csak különösség vagy folklór volt, az számomra mindig a bölcsőt, az otthont, a hazát jelentette.
Röviddel halála előtt örömmel fogadta ajánlkozásomat, hogy meglátogatom Budán az Alkotás utca 51/b alatt levő lakásán. Némi elfogódottsággal csöngettem be. De vártak. Ágota mint ismerősnek nyitott ajtót, s késedelem nélkül bevezetett abba a homályosnak tetsző szobába, amelynek heverőjén a kórházból csak nemrég elbocsátott Áronka feküdt házikabátban. Nem látszott se fáradtnak, se szenvedőnek. Inkább csak Ágota panaszolta félszóval, hogy nehéz éjszakájuk volt. Már-már restelkedve készülődtem menésre, de Áronka hevesen tiltakozott. Erről is kérdezett, arról is – egyre újabb és újabb dolgok jutottak eszébe, aztán megkérte Ágotát, hogy hozza be a feketét.
Ágota kiment. Egy pillanatra csend támadt. Aztán Áron szólalt meg: – Hogy hasonlítasz apádra!… Emlékszem, amikor meglátogattam Brassóban…
De nem fejezte be a mondatot. Ágota lépett be a sötét zománcú kávéskészlettel.
Megjelent A Hét III. évfolyama 38. számában, 1972. szeptember 22-én.