Más csillagon című kéziratomba – amelyből később Balogh Edgár és az Erdélyi Enciklopédia jóvoltából lett könyv – mintegy tíz évvel az egyetemi vizsgák után vágtam bele. A valaha megtörténtek akkorra már olyan távolesőknek tűntek, mint valami monda vagy rege. Az elmúlt korszakot álomszerű sugárkoszorú vette körül, s élő alakjai mintegy mesevilágba távolodtak, így is írtam róluk. Tárgyakról, személyekről egyaránt.
Ez utóbbiak közt elsőéves koromnak fontos alakjáról, hőséről, jóbarátomról. Ilyenformán: „… megjelent az előadáson Tipa Arcadie is, egy gömbölyű homlokú, már kopaszodó, ravaszkás, bukovinai román fiú, akivel nemrégiben ismerkedtem meg. Bizalmat éreztem iránta. Nem volt úgynevezett úrifiú, de apja valamennyi fiát neveltette, s ő is örökölte ezt a hagyományt megelőző bátyjának ruháival közvetlenül együtt. Különös zavart melegségre, félénk emberi barátságra bukkantam benne, s ez az első pillanatban meghódított. Bátran törtem neki a román nyelvet – valahogy bizonyosra vettem elnéző mosolyát, sőt jóakaratú javítókészségét…“, írás közben azonban T. A. mintegy valamely jelképpé változott. Bár élő személy maradt, mégis nyugodtan úgy írhattam róla, mint soha nem is létezett lényről, akinek megalkotásával csupán eszmét, gondolatot fejezünk ki.
Eszembe sem jutott, hogy az én egykori (egykori?… mindössze tíz évvel korábbi!) évfolyamtársam vígan él még valahol, nyilván elvégezte jogi tanulmányait, most ügyvéd lehet szülőhelye táján – egyszóval velem együtt tovahaladó jelenség, akit nincs jogom az irodalom mozdulatlan képletévé tennem. Egyébként valószínűtlennek látszott, hogy írásom valaha is a kezébe kerülhet, hiszen amúgy is íróasztalfióknak készült. Persze, nem is került, ő csakugyan ügyvédjelölt lett Moldva vidékein, majd ügyészi kinevezést kapott, s később azzal büszkélkedhetett, hogy körzetében a fasizmus idején semmi törvénytelenség sem történt. Felszabadulás után Temesvárt töltött be bírói tisztségeket Itt is ment nyugdíjba.
De a könyveimről semmit sem tudott. Mindez mostanában derült ki, amikor az egykori káprázat, mesehős és jelkép hangja megcsendült a telefonban. Könyvem lapjairól egyetlen szökelléssel a valóságba tért vissza, s leült szemben velem a karosszékbe – talán, hogy számon kérje a róla írottakat. De most is olyan szelíd és kedves volt, mint egykoron. Biztosra vettem elnéző mosolyát, sőt, jóakaratú javítókészségét.
Szencsére a róla írottakból semmit sem kellett visszavonnom.
Megjelent A Hét V. évfolyama 1. számában, 1974. január 4-én.