„Ciupe Aurel (sz. 1900) román festő és rajzolóművész, a kolozsvári Ion Andreescu képzőművészeti főiskola tanára, a Románia Szocialista Köztársaság érdemes művésze. Alkotásai közt arcképek, csendéletek, tájképek szerepelnek, a vonalvezetés és a színkezelés szerencsés összhangja jellemző rájuk”.
Ennyi tudható meg róla a Román Enciklopédikus Szótár első kötetéből. Olvasása közben, bevallom, mindig bosszankodom. Persze be kellene látnom, hogy akármilyen bőkezű ismerettár sem tehetne többet. Sőt inkább elégedettek lehetünk, amiért a világjelenségek sűrűjéből az alkotó nevét imigyen kiszűrték, és emlékeztetőül vagy talán éppenséggel dicsérő szándékkal felmutatják – noha az adott keretek megszabta józan szűkszavúsággal s mindenesetre hibátlanul.
A táviratilag rövid szövegezés mögül azonban csak nagy ritkán sejlik elő maga az emberi lény, a személy, az egyéniség, holott a köznek nyújtott kész mű megértése szempontjából ez éppen olyan fontos volna, adott esetben néha még fontosabb!
Különösen, mondjuk, eme jelentős, sőt nagy művész esetében, akit Aurel Ciupe néven ismerünk, és aki nem csupán alkotásaival írta be magát a jelen és jövő folyamatának ábrájába (erről nyilatkozatok hangzanak el, cikkek és értékelések jelennek meg, beszéltek és értekezni fognak hozzáértő műbírálók és műtörténészek – magam, mint kívülálló, meg sem merném kísérelni ezt a szerepet!), de hosszú és tevékeny életének valamennyi pillanata is biztató mozzanatként vésődik a kortársak tudatába – olyannyira, hogy alkotásainak gyűjteményes, vagy darabonként történő szemlélése közben önkéntelenül is mindig őt akarjuk megpillantani a vászon mögött. Ezt a meleg, lelkesítő érzelmet kár volna veszni hagyni. Miért ne vegye tudomásul majd az utókor: mit jelentett ő a vele egy időben élőknek, kísérletezőknek, alkotóknak, sikeres vagy kevésbé sikeres művészeknek! Ne feledkezzünk el följegyezni olyasmiket, amikről más majd később nem lesz képes szólni – tanulságul és tanúságul talán nem annyira magunknak, mint az utánunk jövőknek.
Mégis van az idézett szűkös jellemzésben egyetlen önmagán esetleg szándéktalanul túlmutató szövegrész. Ez „a vonalvezetés és a színkezelés szerencsés összhangja” megfogalmazás mögül kivillant valami egyebet is – többet a pusztán szakmai megállapításnál, azzal mégis azonosat és megegyezőt. Lehetne-e festőnél a rajz és szín egybecsendülését föllelni, ha ez az összhang magából az alkotói egyéniségből hiányzanék?… Aki Aurel Ciupe ismeretségével dicsekedhetik, de aki csak futó pillanatokat töltött társaságában, az mind vallomást tehet a Mester szavaiban, viselkedésében, modorában, egész magatartásában megnyilatkozó lenyűgöző egyensúly jelenlétéről.
A tárgyakkal, az emberekkel, a társadalommal, a világgal való együttlétezés megnyugtató légkörének lebegése érezhető meg körülötte – és ez határozottan üdítő ritkaság a zaklatottságok és nyugtalanságok olykor könyörtelen áradásában. De vele kapcsolatban soha nem is érezhető az egyébként szinte természetesnek ható vagy vélhető művész-fölény, sőt néhány esetben tapasztalt – és persze megbocsátott – szakmai gőg vagy nehezen titkolt elhivatottság-tudat. Olyan szerény és egyszerű, mint ahogyan azt nem a pusztán jelentős művészeknél, de jelentékeny embereknél is néha tapasztaljuk. Aki ezt a sajátságát egyszer fölfedezte, sőt át is élte, az maga számára is meglepően jobban és mélyebben megérti Ciupe egész művészetét – azt a tökéletes azonosulást az ábrázolt alakokkal, vagy feltárt tájjal, amelyet a műértők annyira becsülnek benne, és ha be is sorolják olykor valamely képzőművészeti törekvés áramlatába, mégis kénytelenek elismerni művein az utánozhatatlan egyéniség ösztönző jellegét és erejét.
Természetesnek látszik ez a kibékítő és bátorító emberi magatartás, ha esetleg nem is véljük szabályszerűnek – hiszen a mindennapok világából annyi ellentétes példára hivathozhatnánk. Gyökérzeténél azonban az igazság, szépség, jóság végső erejébe vetett hit rejtőzik. A zordonabb érvényesülési eszközöket kedvelők és használók szemében ez olykor gyermeteg gyöngeség látszatát keltheti, ám föltétlenül illik ahhoz az alkotóhoz, aki műveiben éppen a világ jobb erőinek, az ember értékesebb jellemvonásainak akar néha emléket, igen gyakran azonban példaképet állítani. Az viszont teljesen szabályszerű, ha Ciupe legbensőbb ösztönzőinek sugallatára olyan művészetet fejlesztett ki, amely az ennyit emlegetett vonal–szín összhangban éppen saját rejtett bölcselmi meggyőződését bizonyítja a szemléjének.
Az így tágabban megvont körön belül az alkotót váratlan tárgyi kapcsok is fűzik hozzánk. Ismerősei, tanítványai, tisztelői valamennyien érzik ezt a közeli rokonságot, amelyet talán a közös haza, az ismerős tájak, a hasonlatos légkör, a neveltetés és nevelkedés azonossága tesz tapinthatóvá és megmagyarázhatóvá. A nyelvtanok és szókészletek esetleges különbözősége sohasem akadályozta és akadályozza, hogy akárkivel is meg ne értesse magát. Végeredményben – mint jóakaratú emberek – egy nyelvet beszélünk, mégpedig nem csupán a festék és ecset világában, de a köznapi életben is. Mondjuk, ha a Bukarestből országos vándorútra indult gyűjteményes kiállításán összehoz vele a véletlen, vagy találkozunk a kolozsvári, a Rákóczi út elején levő domboldali ház alsó kapujánál, egymást mindig tökéletesen értjük.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 22. számában, 1975. május 30-án.
