Kréta szigete körül a tenger és az ég szívszorítóan kék színű. A part vakító mészkőszikláiról is azúr fény tündöklik. A kikötő felé közelítő hajó fehérre festett orrán szétcsapó hullámok világos habtarajáról is ugyanaz a kékes (olykor zöldesbe játszó) csillogás ragyog föl. Az arany nap, amely Máltáról jövet mostanig szemünkbe világított, ezúttal már balról éri a délnek fordult karcsú hajótestet. Így előttünk még jobban elmélyül az ég színeződése, viszont a szélcsendben alig fodrozó tenger szabályos hullámcsíkjai szinte sötétkék vonalkázásnak látszanak. Időnk a vége felé közeledő őszire jár, és az északi ködökhöz, viharokhoz, ólmos esőkhöz, kora havazáshoz szokott szem bámulva mereng a csoda vidéken.
Az egyenlítőhöz ennél közelebb sohasem jutottam. Honnét ismerős mégis ez a mozdulatlanul ragyogó tenger, a fehérre áztatott kavicsokkal kirakott hullámtöréses keskeny partszegély, a szinte a habokból fölmagasodó hegykúpok hol fával fösvényen benőtt, hol pazarul kopár görbülete? Irodalmi emlékek dörömbölnének a képzelet zárt kapuján? Lehet. De mégsem. A környezetnek ezeket a jelenéseit már láttam valahol a maguk kézzelfogható valóságában – noha a szél sós lehelete, a légkör üdítő hűvössége, a hajó méltóságos ingázása nélkül!…
Persze, hogy láttam! A Zorbászban, a Kazantzakisz regényéből készült filmben – az utolérhetetlen Quinn-nel! De most nem a szélesvásznú színes kép pereg szemem előtt, hanem Iraklion vagy Herakleiton kikötője közeleg szabályos ütemben, kimért pontossággal. Nem a számozott műbőr üléseken feszengők lélegzetvétele fűti holmi sötét terem levegőjét, hanem a parti erdős-lombos táj elénk küldött illata lebeg az aranyfényű tág térben. Nem a vetítő és hangközlő szerkezetek szervesen egybeillesztett zajait-zúgásait-dallamait fogja föl fülem, hanem a sirályok sikolyait, a nyersolaj-gépek dohogását, a vizeken futó hangok egymásba fonódó szövevényét. Már hajnal óta Kréta körül járunk, és hamarosan megérkezünk.
Velünk szemben messze-messze a kikötő fölött magasodik az Ida-hegy 2500 méter körül járó orma. Csupa hó az egész hatalmas hegység, nem csak a csúcs – Zeusz ma didereghet odafönn. Nyugton ül tehát, fellegeit nem göndörgeti, villámait nem villogtatja, dörgéseit nem dübörögteti. Csupán néz moccanatlan aranyszemével, ahogyan annak idején ama kisázsiai másik Ída-hegy ormáról pillantott Trója felé – és ezt Homérosz így mondta valaha Devecseri Gábor nyelvén:
Ostora indított, s a lovak nemkésve röpültek
végig a nagy térségen a föld meg a csillagos ég közt.
Sokforrású Idát érte el így, vadak anyját,
s Gargaroszon, hol várta ligetje s az illatos oltár,
már lovait fékezte az emberek, istenek atyja,
majd kifogott paripáit sűrű ködbe takarta.
S ő maga ott az oromra leült, hírének örülve,
s nézte a trójaiak várát s az akháji hajókat.
A görög Zeusz előtt viszont egy mükénéi, azelőtt egy minószi és még azelőtt egy eteokrét vagy pelászg főisten ült az Ida-hegy tetején – esetleg változatlanul ugyanaz a hitregei istenség: „emberek, istenek atyja”, aki korról korra csupán nevét változtatta és ködök mögül, vagy maihoz hasonló fényragyogásos égből nézegette, mint települ be tanyákkal, falvakkal, városokkal, kikötőkkel a kedves sziget, és hogyan épül lépcsőzetről lépcsőzetre, emeletről emeletre Minósz király, vagy az egymást követően mind Minósznak nevezett királyok palotája, amelyben már évezredekkel ezelőtt is bámuló szemmel jártak teremről teremre a külföldi – föltehetőleg főleg egyiptomi – követek és küldték vagy vitték haza, fontosságukat és bátorságukat bizonyítandó, jelentéseiket vagy beszámolóikat az ezernél jóval több helyiséget befogadó és mélyén a rettenetes Minotauruszt rejtegető labirintusról, vagyis útvesztőről.
Most azonban – miután átestünk a vámvizsgálaton, a partraszállás apró bonyodalmain, az országúti utazás egyórás rázkódásain, ami mind talán az egykori egyiptomi követek munkáját is kísérte, noha ők akkoriban még hajóval jutottak el az azóta szárazföldivé vált Knosszoszba – mi bolyongunk itt a különös vöröses színű tájba épült palota titokzatos emlékjelei között. Bámuljuk a tudós angol Evans szorgalmazására hét évtizeddel ezelőtt kiásott csodálatos romokat. Emeletre föl, emeletről le, keskeny folyosók kanyarulatain át, meredek lépcsők mentén, tág téglaboltozatok alatt, vízvezeték és központi fűtés világosan látható kecses árkai fölött – lényegében annak a régi embernek máig megmaradt nyomát szeretnék megpillantani, aki ezen a félelmetes nagyságúra nőtt lakótelepen vagy vörösre égetett téglából összerakott több évezredes felhőkarcolóban élt és alkotott. Hagyott-e kibetűzhető kézvonást maga után?
Attól tartok, hogy csak keveset. A hirtelen befátylasodó ég alatt elkomorult ciprusokra kitekinthető magányos oszlop törzsének különös bíborvöröse és talpának, valamint fejének élénk fekete színe bizonyára inkább csak a szorgos helyreállítók okos kezemunkáját dicséri, akárcsak az egyik szabadon álló romfal szép bikaábrázolata is – hadd kapjon (pénzéért) valami érdekeset az idelátogató idegen!… De az őrség szobájának faláról a vakolatba karcoltan mégis csak felénk pillant a híres kétélű bárd: a labrus. A nevet némelyek a labirintussal hozzák kapcsolatba, noha a mínoszit Daidalosz állítólag egyiptomi minta után építette, és a kétélű bárd voltaképpen a mínoszi királyság és művelődés jelvénye. Ez a fali karcolat a maga kezdetlegességében és gyermetegségében talán csakugyan valódi – annak az egykor élt szolgálattevő kiskatonának a kezenyoma, aki valami hegyes szerszámmal unalmában a falba véste, amíg királynőjére várakozott vagy őrködött.
A trónteremben, ahol Minósz annak idején a követeket, küldöttségeket és egyéb előkelőségeket fogadta, bizonyosra vehetően valódi az egykor nagyhatalmú úr egyetlen kőből kifaragott királyi széke. Ugyancsak valódinak kell elhinnünk a nem messze fekvő hálóteremben a királyné ugyancsak egyetlen kődarabból kivájt fürdőkádját. Milyen apró növésű nő, törékeny termetű asszony lehetett az uralkodónő, ha ilyen kicsiny tisztálkodási alkalmatosságra volt szüksége! És maga a „jó” Minósz király, az első, akit ezen a néven a görögök tiszteltek, és annyira becsültek, hogy hitregéikben az alvilág bírójává tették, avagy az unoka, a „gonosz” Minósz, aki a rettenetes Minotauruszt őrizte, és számára az emberáldozatokat követelte, szintén ilyen apró termetű lett volna-e, ha az említett trónszék éppen olyan kicsi, mint a fürdőkád? És vajon a palota, valamint a környező város és a tájban szerteszórt falvak lakói is ilyen alacsonyra nőttek-e csupán, és mégis hatalmas országot építettek – évezredekig ható műveltséggel és művészettel, amiről tudatosan alig veszünk tudomást…
Az egykori nagyság, dicsőség, bölcsesség, szépség, okosság mégsem múlott el nyomtalanul az időben. Jöhettek mükéneiek, görögök, rómaiak, törökök, keresztesek, velenceiek, nagyhatalmi ellenőrző csapatok, náci ejtőernyősök, hódítók és hadak – az Ida-hegy csúcsáról letekintő regebeli főisten sugallatára szakadatlanul élt a krétai népben a múlt érzülete, a szabadság szeretete, a saját értékeibe vetett bizalom, a jövendő halhatatlanságába vetett hit. Iraklion városa nem nagy. Tisztaságban, kimosdottságban sem Athénhoz, sem Pireuszhoz nem hasonlít, de az ismét felderülő déli napban Kígyós istennő nyüzsgő utcáin mintha ilyesmi sugárzanék a tarka öltözetű sudár fekete nők és egykori görög pásztorok ruházatának mását hordó férfiak magatartásából. Távoli udvarból vagy kertből töredezett dudaszó hallszik – ütemei mintha azt a sosem hallott, senkisem-ismerte dallamot idéznék, amelyet az udvari zenészek a knosszoszi palota ünnepi térségén játszottak a szent táncosok libbenő talpa alá. Mintha a népművészeti boltok szokott bazárféleségeinek tömkelegéből előszökkenő szőnyegek és iszákok elmúlt korok elmúlhatatlan mintázatait mutogatnák, és fölöttük elévülhetetlenül lebegne a népköltészet szelleme.
Készítőiket bizonyára nem nyugtalanította az idő kegyetlen múlása. A Régészeti Múzeum üveges tárlóiban fölhalmozott tárgyak egykori megalkotóit sem. Mit bánták ők, ha néhány év vagy évtized, esetleg évszázad múltán új uralom keríti hatalmába szeretett szigetüket – ők csak tevékenykedtek a maguk módján, talán csak maguk biztatására és vigasztalására. Korongjukon megszületett a fazék, a csésze, felületükön a virág, az állatalak, a mértani minta, agyagtáblákon a jel, a mesterjegy – mintha csak messzi koroknak szóló palacküzenetet akarna az idők tengerének hullámjárására bízni. Téglákra, falfelületekre rajzolták a kétélű bárd körvonalát, a tágra nyílt bikaszarvak között átszőkkenő merész versenyzőt és a romok közt is látott kankalinszerű virág kecses szirmának vonalát.
Sőt, azt sem bánták, ha az eljövendő évezredek előtt ismeretlen nyelven és ismeretlen jelekkel megfogalmazott üzenetüket elborítják a hadak, uralmak, államalakulatok, népek, nyelvek egymást követő hullámtorlatai – ők mindössze saját anyanyelvükön és feltámadó vágyaik szerint igyekeztek kifejezni mindazt, ami belső világukat nyugtalansággal, bánattal vagy örömmel töltötte el. Talán nem is reménykedtek abban, eszükbe sem jutott, hogy valaha valaki meg is érti örömkiáltásukat vagy panaszukat. Ám abban is hihettek, hogy minden örök és halhatatlan, a saját gondolatuk is, a nyelvük is, a népük is. Talán valami titkos feltámadást képzeltek. Ennek az eredménye a most üveg alatt mutogatott úgynevezett phaisztoszi agyagkorong (ami itt bizonyára csak másolat). Holott szövegét, illetve képírását – amint mondják – mind a mai napig sem sikerült megfejteni…
… Mindez ebben a pillanatban jutott eszembe, amikor a Korunk ez év októberi számában elolvastam Kabay Lisette kísérletét a phaisztoszi korong rejtélyes szövegének megfejtésére: 1. Ragyogó arcú Nyilas! 2. Mégy magasra. 3. Új termés, élet teremtője, teremtő égi atyánk. 4. Ragyogó arcú Nyilas! 5. Életet fenntartó uralkodó! 6. Mégy magasra, égi atyánk. 7. Ég hatalmas napmadara. 8. Fenntartó! Befeded a nagy anyaistent. 9. Teremtő nagy lélek… kezdődik a képírás agyagba vésett jeleiből kikövetkeztetett – és persze csak feltételezett – szöveg.
A hóval födött aranyos Ida-hegy kék ege alól pedig mintha Zeusz vagy a minósziak és előzőik egykori főistene vetne egy-egy jóindulatú mosolyt Kolozsvár felé, ahol ezredévek múltán valaki az ő tiszteletére alkotott, de az alkotó vágyait kifejező szöveg megfejtésével kísérletezik.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 51. számában, 1973. december 21-én.
