Kétnyelvű kisantológia. Az előszót írta és a verseket válogatta Mózes Huba. A könyvészeti adalékot összeállította Réthy Andor. Téka. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Ha emlékezetem nem csal, Szántó Judit, József Attila hat esztendeig kitartó, s haláláig hűséges élettársa a Margitsziget árnyékos fái alatt ajándékozott meg József Attila műfordításai című füzetével. Sietős, vékony szálú betűivel az ajánlást ott írta be előttünk a címoldalra: „Szemlér Ferenc barátunknak sok szeretettel Sz. Judit, Bp. 1955. május 24.” Ugyancsak ő kalauzolt végig a Petőfi Irodalmi Múzeumban a költő születésének ötvenedik évfordulóján rendezett emlékkiállításon és ajándékozott meg a költő munkásságára – s egyben műfordításaira – vonatkozó fényképmásolatokkal.
Ez utóbbiak közül nem egy – például Radu Boureanu: A vörös ló (Calul roşu) című verse – ott szerepelt a tárlók tárgyai között. Talán ez a tény, talán a Szántó Judit lelkes várakozása, talán a József Attila jól ismert kedves kézírásával való közvetlen találkozás buzdított a füzetbe felvett fordítások alaposabb tanulmányozására, holott szövegük jó részével már két évtizeddel előbb is kapcsolatot teremthettem volna, főleg az Erdélyi Helikon, a Korunk vagy a Szép Szó hasábjain.
Mégis így történt, hogy csupán ekkor olvastam végig figyelemmel József Attila román tolmácsolásainak legjelentősebb darabjait, mert gyűjteményébe Szántó Judit – a cseh versek mellett – ezekből válogatott a legbővebben. Indoka ma már nem ismeretlen, de talán ide is illenek a füzet bevezetőjének utolsó mondatai: „Jelen munkámban… csak azokat a versszövegeket közlöm, amelyeknek eredetije szenvedélyes élményként ivódott József Attila emberi-költői világába; amelyek táplálták benne a haladó kultúra határokat nem ismerő erejét; amelyek tanúsították előtte az elnyomó társadalmi rend szenvedői iránt érzett kommunista szeretetet és erősítették benne a proletár nemzetköziség diadalmas harcába vetett hitét – épp ezért költői fejlődésében mély nyomot hagytak.”
Valószínűleg ezért forgatom egyre megújuló érdeklődéssel Mózes Huba József Attila és a román költészet című kétnyelvű gyűjteményét, amely Réthy Andor könyvészetének kíséretében a Kriterion Téka-sorozatában jelent meg néhány hónappal ezelőtt. A helytelen szokástól eltérően, hadd méltassam mindenekelőtt a kötet gondozójának, válogatójának, előszóírójának minden elismerésünket megérdemlő hozzáértését és szorgalmát, amellyel – a jelentős szolgálatokat tevő könyvészet alapján – összekereste és sorrendbe állította József Attila románból fordított verseinek figyelemreméltó gyűjteményét. Figyelemreméltót, de nem teljeset, mert jóllehet az előszó hiánytalanul fölsorolja a József Attila tolmácsolásában részben vagy egészben fennmaradt román versek szerzőit (a tizenhét költőt említő névsor Arghezivel kezdődik és Ilarie Voronca nevével végződik), a közölt szövegek szerzői között mégiscsak Coșbuc, Elena Faragó, Ovid Densușianu, Zaharia Stancu, Ilarie Voronca és Radu Boureanu, tehát mindössze hat költő szerepel. A szigorú válogatást Mózes Huba egyfelől néhány fordítás befejezetlenségével, másfelől egyes szerzők későbbi szélsőjobbra fordulásával indokolja. A magyarázat érthető és elfogadható, mégis sajnálatos az olyanok hiánya, mint mondjuk az Arghezié vagy Săulescué (akár befejezetlenül is) vagy Mihail Cruceanué, George Talazé, Ion Vineáé. Velük együtt a kép tökéletesebb lett volna, noha a hiányok mentségéül hadd hozzuk föl, amint azt az előszó is megteszi, az adott keret szűkösségét vagy legalábbis a kitűzött célhoz arányított terjedelmi megkötöttségeit.
A válogatás kényszerű hiányosságáért főleg a József Attila műfordításaival kapcsolatos kérdéseket mélyrehatolóan elemző bevezetés kárpótol. Mózes Huba fölveti a műfordítás elvi kérdéseit is, de csak azért, hogy ezek alapján részletesebben vizsgálhassa József Attila műfordítói céljait és eljárásait. Ezek kapcsán kitér a francia, a német, a cseh versek fordításának születési körülményeire – noha többek közt nem említi a költő tizenhat esztendős korából származó első fordítási kísérletét: a kéoszi Szimónidész közismert epigrammáját az elesett spártaiakról, s ugyancsak hallgatással mellőzi az afrikai és indonéziai költészetből német közvetítéssel készült néhány tolmácsolást. Persze csak puszta említésről lett volna szó, mert a bevezető – kitűzött céljának megfelelően – elsősorban a költő és a román költészet kapcsolatainak különösen fontos vonatkozásait taglalja.
„A harmincas évek elején József Attila műfordítói figyelme csaknem kizárólag a szomszédos népek kortárs költészete felé fordult. A Duna menti népek egymásrautaltságának gondolatából kiindulva következetesen igyekezett szolgálni a kölcsönös megismerés ügyét” – egészíti ki az előszó irodalom történeti és közéleti szempontból azt, amit Szántó Judit a fentebb idézett szöveg részben a költő alanyi indítékainak döntő mozzanataként jelölt meg. A román költészet kapcsán mindkét vonatkozásban pótolhatatlan segítséget nyújtott neki az akkori román sajtóattasé, Moise Balta, akinek feledhetetlen nevét az előszó nyilván ismét csak terjedelmi korlátozottságai miatt nem említi legalább futólag, bár József Attilát barátság és szeretet fűzte hozzá.
Kitűnően oldja meg azonban a fordítások művészi értékének érzékeltetését. Anélkül, hogy hosszadalmas fejtegetésekbe bocsátkoznék, mindjárt gyakorlati példázattal szolgál. Coșbuc Noi vrem pămintul című verse első szakaszának Kacziány Géza (1900), Kelemen Gyula (1920), Salamon Ernő (1936), József Attila (1936), Molnár Sándor (1944), Justus Pál (1944) és Lászlóffy Aladár (1966) nevével jegyzett fordításait helyezi egymás mellé. Mindenképpen egyetérthetünk az előszó írójának azzal a megállapításával, hogy „József Attila román műfordításai közül George Coșbuc Noi vrem pămintul című, parasztlázadások ihlette versének tolmácsolása magasodik ki… Kétségtelen…, hogy a magyar változatok közül a József Attiláé a legtöretlenebb, a legerőteljesebb”. Ugyanakkor teljes elismerésünket érdemli ki az a mértéktartó kritikai álláspont, amellyel – noha elismeri és kiemeli József Attila román műfordításainak erényeit és jelentőségét – nem feledkezik meg az eltérések, kevésbé sikerült megoldások megjelöléséről, s így a műfordítóról alkotott képünket nem csupán árnyaltabbá, de egyben helyessé is rajzolja.
Különös figyelmünkre tarthat számot a kis terjedelmű antológiának az a szerkesztési elgondolása, amely nem csupán József Attila román műfordításain ak szövegéből válogat, de egyben rövid, de áttekintő szemelvényeket közöl a költő románra fordított műveiből is – természetesen az eredeti szövegek kíséretében.
Amint Réthy Andor könyvészetéből kiderül, mai napig József Attila 153 művét fordította le összesen 26 fordító – köztük a legtöbbet (időrendben) Eugen Jebeleanu, Veronica Porumbacu és Mihai Beniuc. Az antológiába fölvett kilenc költemény fordítói is ez utóbbiak – mégpedig úgy, hogy az eredeti szöveg után a gyűjtemény mindig két-két fordítást közöl, illetve Beniuc mind a kilenc esetben, Veronica Porumbacu ötször és Jebeleanu négyszer szerepel a fordítók között, ami nagyjából jelzi is a három kitűnő költő teljesítményének mennyiségi arányát. A kezdeményező itt annak idején Jebeleanu volt (Poeme maghiare, 1949) tizenhárom, a folytató Veronica Porumbacu (J. A.: Versurl, 1955) harminchat, s egyelőre a befejező Beniuc (J. A.: Versek – Poezii, 1967) kereken száz költeménnyel. Réthy Andor kitűnő összeállításából egyébként az is kiderül, hogy a többi tolmácsolók között olyanok szerepelnek még, mint Maria Banuș, Radu Boureanu, Emil Giurgiuca, Constantin Olariu, Octavian Șireagu, Virgil Teodorescu és – természetesen – mások.
A kötet gondozójának és szerkesztőjének kiváló ötletét dicséri az In memoriam címet viselő harmadik fejezet, amelyben román költőtársak József Attiláról vagy József Attilához írt költeményei szerepelnek. Itt találkozunk Veronica Porumbacu József Attilához és József Attila utolsó órája, Eugen Jebeleanu Az éhező kenyeret oszt, valamint Aurel Rău A Gát utcában című költeményeivel. Meglepetésünkre azonban ezúttal csak a versek fordításai jelennek meg a könyv lapjain, az eredetiek – az előző két fejezetben alkalmazott módszertől eltérően – nem találhatók. Ennyiben tehát a kötet nem teljesíti az alcímében („Kétnyelvű kis antológia”) tett ígéretet, noha talán nem került volna különösebb nehézségbe az eredeti szövegek besorolása egy olyan műbe, amely annyi érdekes és eddig nem ismert adat nehéz felkutatásáról és pontos közléséről tanúskodik.
Ez a – különben talán menthető – mulasztás szintén alátámasztja azt, amit előszavának utolsó bekezdésében Mózes Huba így fogalmaz meg: „Kétnyelvű kisantológiánk távolról sem meríti ki a román-magyar irodalmi kapcsolatok történetének József Attila-központú fejezetét. Az adott keretben erre nem is törekedhettünk. Remélni szeretnők azonban, hogy a kötetbe fölvett kölcsönös fordítások, s a József Attila emlékét idéző román költemények a szűk keret ellenére is meggyőzően példázzák majd a múzsák testvériségét– felvillantva ily módon a szóban forgó kapcsolattörténeti fejezet lényegét.”
Talán a kezdeményekre jellemző fent említett vázlatosság ad felmentést jelen sorok írójának is, amiért mélyreható elemzés vagy fennkölt elmefuttatás helyett ilyen földön járó ismertetéssel kívánta felhívni az olvasók figyelmét erre a minden szempontból dicséretre méltó vállalkozásra. Él azonban benne a remény, hogy a majdani lényeg-felvillantó részletesebb – esetleg teljes – munka kapcsán alkalma lesz – ha kora és egészsége engedi – széptanibb megalapozású, bölcselmibb megfogalmazású tanulmányban megvizsgálni a jelenség fontosságát és értelmét.
Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.