Látszólag könnyű feladatra vállalkoztam, hogy néhány szóval az érdeklődők figyelmébe ajánljam Gy. Szabó Béla érdemes művészünk Mexikói tél című nemrégiben megjelent könyvét. Hiszen olyan megbecsült alkotóról van szó, akinek munkássága nem csupán szakmabeliek előtt ismert, nemcsak az ország vezető testületeinek és intézményeinek kitüntető figyelmében részesült nem is egyszer, nem csupán országhatárokon túl szerzett hírnevet és megbecsülést a romániai képzőművészetnek, de fametszetei, pasztelljei, rajzai, sőt könyvei révén eljutott ahhoz az irigylésre méltó állapothoz, amikor alkotásai a legszélesebb rétegek, a szép méltó befogadására szomjas tömegek, már-már az egész nép közös kincsévé válnak – mégpedig nem utólagos szánom-bánom mellveregetés közepette, mintegy hiábavaló jóvátételként, de még a mű alkotójának életében, sőt teremtő erejének teljében, további kibontakozást ígérő egyre magasabbra emelkedésében.
Nincs mód arra, hogy akár csak hevenyészett pályaképet rajzoljak róla ezúttal, de nem is erről van szó. Új könyvével kapcsolatban csupán arra a makacs kitartásra szeretnék emlékeztetni, amely tevékenységének kezdeteitől fogva hidat kívánt teremteni a szénnel, krétával vagy metsző eszközökkel dolgozó művészet és a tollat, írógépet, nyomdafestéket, sok színnyomású eljárásokat igénybe vevő egyéb alkotói eljárások között – mintha csak Leonardo da Vinci, Michelangelo, vagy Kassák Lajos módjára bizonyságot kívánna tenni az alkotó ösztön gyökeres azonossága mellett, amelynek végső összegezésben mindegy, vajon egy tökéletes szonettben, szimfóniában, festményben, vagy egy pontosan működő marógép, esetleg ragyogó könnyedséggel szálló repülőgép megtervezésében nyilvánul-e meg.
A képzőművészekről különben is rég tudott, hogy az írómesterség terén sem megvetendő teljesítményekre képesek.
Hadd hivatkozzam közeli példaként feledhetetlen barátom, Mattis Teutsch János személyére. Költők és írók jelentős hányada egyébként hasonló ügyességgel kezeli a rajz eszközeit, mint teszem Petőfi, vagy Eminescu, vagy Nagy László, vagy Radu Boureanu. Az írással vagy ábrázolással egyként jelentkező alkotó lényegi egységét Gy. Szabó Béla példáján is meggyőző erővel mérhetjük meg. Ki nem emlékszik az egykori Liber Miserorum-ra, hogy a Kínai Útivázlatok szövegéről és rajzairól ne is beszéljünk! Ki feledhetné el a Lilla-dalok szívbe markoló fametszeteit vagy a Divina Commedia szövegéhez készült híres sorozatot? Vagy azokat a képes katalógusokat, amelyeket különböző külországi kiállításainak emlékeztetőiként őriznek barátai, tisztelői és művészetének értői.
Most viszont kézbe vehetjük a föntebb elhangzott állítás legújabb – és nem kevésbé – meggyőző bizonyítékát, a Mexikói tél kötetbe gyűjtött szövegét és képeit.
Nem szándékszom annak vizsgálatába mélyedni, hogy mi az a különös ösztön, amely ezt a jelentős művészt mindegyre a földgömb távoli tájainak fölfedezésére és megörökítésére sarkallja. Bizonyára a valamennyiünkben rejtetten működő vándorlási hajlam nyugtalanító befolyására kereste föl annak idején Olaszország csábító vidékeit, a feledhetetlen görög tájakat, később a nagy nyugati városokat, Belgiumot, Hollandiát, aztán azt az egészen külön világot, amely Kína nevét viseli, most pedig ezt a hatalmas országot, Mexikót, ahol nem csupán a Cortes hódítása előtt virágzó dél-amerikai művelődés lenyűgöző maradványait bámulhatta meg, de közvetlen szemlélője lehetett Diego Rivera műveinek, sőt a sors különös kegye folytán még alkalma nyílt barátságot kötnie valamennyiünk csodált nagy művészével, David Alfaro Siqueiros-szal, két versem szeretett hősével is.
Inkább az a csillapíthatatlan kíváncsiság tart hatalmában: vajon micsoda föl sem mérhető benső szomjúság készteti Gy. Szabót arra, hogy fáradságot, csüggedést, elkeseredést, bizonytalanságot, kételyt nem ismerve igyekezzék mind mélyebbre hatolni a jelenségek rengetegébe és a látvány ábrázolásának erejével hírt adnia arról a lényegről, amely ezeket a külsőségeket érzékeink számára fölfogható jelekké változtatja? Kellő és kimerítő magyarázatot természetesen nem tudok adni. Ha csak egyszerűen a tehetségére hivatkozom, akkor nyilván valami kellően körül nem írt egyéb fogalommal helyettesítem a meghatározásra váró ismeretlent. Mégis valahol itt kell keresnünk a rejtély megoldását. Abban a hatalmas emberi vágyakozásban, amely egyeseket vélt vagy valódi igazságtalanságok eltörlésére, rab népek fölszabadítására, új települések építésére, űrhajók tervezésére, az Antarktisz titkainak kutatására, célszerű eszközök kitalálására, és alkalmazására, versek írására vagy végül színek, vonalak és formák eddig nem látott megjelenítésére kényszerít. Bizonyára azért, hogy a lelke mélyén munkáló rejtett erőknek kifejezést adjon, hogy a népéből merített és tőle örökölt tulajdonságokról tanúságot tegyen, hogy az embernek ezen az aprócska bolygón végzett nem hiábavaló tevékenységéről évszázadok, esetleg évezredek számára is beszédes nyomot hagyhasson maga után.
Persze azt is megkérdezhetnők. hogy a benső látomások vagy révült képzelgések vászonra vagy fára vagy papírra vetítésének oly nehezen ellenőrizhető és néha pusztán nagy feszültségek árán fölfogható, gyakran azonban csak alig érthető divatja idején ez a művész a saját grafikáiban és pasztelljeiben miért ragaszkodik olyan kitartóan a külvilág jól ismert tárgyainak és összetevőinek jóllehet sajátos és egyéni, mégis könnyen felismerhető és összehasonlításra alkalmas ábrázolásához? A kérdés annál is jogosultabb, mert a mainak és korszerűnek ismert művészi irányzatok inkább hajlanak a különös, a rejtelmes, a szokatlan és a közönséges külvilágtól gyakran alapjában eltérő belső világ ábrázolása, illetve jelzése felé. A válasz nem egyszerű, talán nem is perdöntő, hiszen sohasem az ábrázolás módja és útja, mindig csak a kifejezést kereső eszme ereje és megvalósulása a fontos.
Anélkül, hogy az elvont eszmeiségű művészet bármely irányzatának érvényességét kétségbe kellene vonni, Gy. Szabónak talán szerencséjéül kell elismernünk azt a körülményt, hogy lelki alkata nem a saját bensejének félhomályában való örökös bolyongásra, hanem a szeme elé táruló világ változatos képein való ámuldozásra készteti. Emiatt nem szabadulhat attól a legyőzhetetlen kényszertől, hogy az így megpillantott alakzatok és színek ábrázolásában élje ki művészi ösztöneit.
Persze nem csupán az utánzás célzatával, de annak az észokokkal meg sem magyarázható, ki sem fejezhető titokzatos jelképességnek érzékeltetésével, amelyet a művésznek a világra szegezett pillantása önkéntelenül is megérez és ki akar – s ha tehetsége van hozzá –, ki is tud fejezni.
Lesznek talán, akik a rejtett jelentést csak részben értik meg, talán föl sem fogják, vagy meg sem sejtik. Ezek számára mindig megmarad még a művész ábrázoló biztonságában való gyönyörködés, a rajz vagy a festmény tiszta képszerűségenek lenyűgöző hatása. Mások azonban beleérzik a szénvázlatba vagy krétarajzba azokat a rejtelmes erőket is, amelyek a világ összhangját, szépségét és megrázó mivoltát közvetítik az emberi érzékelésnek. A művész szerencséjére mindkét fajta nézőben föltámad az a legyőzhetetlen érzés, hogy itthon van ebben a világban, hogy érdemes küzdenie, vagy szenvednie, örvendeznie, vagy bánkódnia, hittel és meggyőződéssel élnie annak kiteljesítése végett.
A Dacia Könyvkiadót elismeréssel kell illetnünk azért, hogy ezt az albumot – szövegével és mellékleteivel együtt – a lehető legmagasabb nyomdai színvonalon nyújtotta át nekünk.
Elhangzott 1975. március 5-én a mű bukaresti bemutatóján.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 12. számában, 1975. március 21-én.
