Szemlér Ferenc: Ezra Pound

Méliusz meséli, hogy 1972. november 1-én, szerdán, fárasztó őszi időjárás köszöntött Velencére. Fázósan fújt a nem viharos, de kitartó és kegyetlen északnyugati szél, aprószemű eső verdeste a csatornák nyugtalanítóan borzolódó vizét, s a köd majdnem az idegesen vergődő hullámok alattomos tarajáig ért. A Szent Márk téren szinte térdig lehetett gázolni a kásaszerű párában, s a galambok, mintegy hatósági intézkedés következtében az utolsó szálig eltűntek. A csütörtök reggeli lapot a motorhajón bontotta ki – ott olvasta, hogy egy nappal azelőtt 87 esztendős korában rövid betegség után a ködös, hideg, kellemetlen Velencében elhunyt Ezra Pound. A betegségről az újság nem közölt részleteket.

A hír késedelem nélkül bejárta a világsajtót – főként abban a megfogalmazásban, hogy Pound személyében „a XX század egyik legnagyobb amerikai költője”, vagy pedig „a modern amerikai költészet legfurcsább alakjainak egyike” távozott az élők sorából.
Földrajzilag és közigazgatásilag az „amerikai” jelző mindenképpen megfelel a valóságnak, hiszen Pound 1885-ben az észak-amerikai Idaho állam Hailey nevű helységében született, és eredeti állampolgárságáról élete végéig nem mondott le. Viszont már huszonkét éves korában Európába utazott, Londonban, Párizsban, majd Rapallóban élt, és – a szintén amerikai születésű, de később angol állampolgárságot választott T. S. Eliottal együtt – lényegében a huszadik század egész angol nyelvű irodalmában fordulópontot vagy legalábbis döntő változást előidéző jelenségként tartották számon. Így szerepel a század ötvenes évei után, tehát a második világháborút követő időkben kiadott angol és amerikai irodalmi gyűjtemények vagy kritikai művek jórészében is.

Vannak azonban olyan munkák is, amelyekben Pound nevét még a jegyzetanyag sem tartalmazza. Mi ennek az oka?

Bizonyára az a tagadhatatlan, ám egyes irodalmárok által szemérmesen elhallgatott vagy csak éppen futólag említett körülmény, hogy a második világháború ideje alatt ez a világhíres költő és nagynevű prózaíró nyilvánosan a fasizmus szolgálatába szegődött, és abban az időben, amikor valaha-volt fölfedezettje és pártfogoltja, a reakciósnak, ellenforradalmárnak bélyegzett T. S. Eliot Angliában „A szigetek védelme” vagy a „Jegyzet a háborús költészetről” vagy „Az Afrikában elesett hindukra” című mélységes hazafiassággal telített és visszhangzóan antifasiszta verseit tette közzé, addig Pound az Amerika felé irányított angol nyelvű rádióadásokban Hitler és Mussolini céljait és módszereit dicsőítette.

Jó volna, ha eltévelyedésének mozgatórugóit saját tanulságunk végett elemezhetnék – nem védelmül, legföljebb magyarázatul. Ítélőképességünkben erősítene meg, ha feleletet kaphatnánk arra a kérdésre, hogy Thomas Mann példájával ellentétben egy Gottfried Benn miért állt a nácizmus szolgálatába, Knut Hamsun miért lett ifjúkori eszméinek árulójává, Gerhart Hauptmann miért húzta föl házára a horogkeresztes lobogót, Ion Barbu miért tévedett a zöldingesek közé, Nyírő József miért csapódott a nyilasokhoz, s végül Poundnak mi oka és szüksége volt a fasizmus támogatására és kiszolgálására.

Ezekre a kérdésekre valószínűleg a háborús cselekedeteit elbíráló hatóság sem tudott teljesen kielégítő válaszokat kapni. Mert 1945-ben az előrenyomuló szövetségesek Poundot letartóztatták, s ítélkezés végett az Egyesült Államokba szállították. A bíróság nyilván kegyes magatartást tanúsított, mert szigorú büntetés helyett a döntés csak beszámíthatatlanságot állapította meg. Ezért elmegyógyintézeti kezelésbe utalták. Több mint egy évtizedig volt egy ilyen intézménynek vagy menedéknek lakója, mígnem barátai és tisztelői közbenjárására – ha jól emlékszem, az érdekében nyilvánosan kiállók között a fasiszta érzelmekkel vagy rokonszenvekkel igazán nem vádolható Hemingway volt az egyik – kiengedték, s ő 1958-ban visszatért Olaszországba, ahol folytatta a „Cantos” címmel még 1925-ben megkezdett végeláthatatlan versfolyamának írását és közlését.

Az egykori magatartásából önkéntelenül is adódó kérdésre azonban – tudomásom szerint – élete végéig sem volt képes válaszolni, holott lehetőség is adódott volna rá (s talán a valamikor megfejtendő „Cantos” mélyén bizonyos felelet is rejlik, ki tudja!).
És a választ többen is hiányolták. Így a most az ötvenedik évéhez közelítő walesi eredetű londoni költő: Dannie Abse is. „Ezra Pound szabadon bocsátása után” című költeményében nyíltan kimondja, hogy „Szabadon most (s ezt mi dicsérjük) Pound felelhet”, hiszen a fasizmus rettenetei láttán „Walt Whitman ékesenszólóvá lett volna – Thomas Jefferson pedig átkokat szór”… Azonban nem leltem meggyőző feleletre. Hadd reméljük: a jövő esetleg még rábukkanhat.

De miért ez a remény?… Nem volna-e egyszerűbb – és jogosultabb – Pound nevét könnyed mozdulattal kitörölni az irodalomtörténetből, sőt amúgy is agyonterhelt emlékezetünkből, amely máris képtelen befogadni a tények és jelenségek sokaságát, még akkor is, ha csupán a költészet áradó folyamának szemléletére korlátozzuk magunkat. Az eljárást számos ok igazolná, munkánkat pedig fölöslegesnek látszó terhektől szabadítaná meg.

A tények azonban örökké tények maradnak, s nem az akarati mozzanaton múlik elfeledésük vagy félrehárításuk. Még akkor sem, ha – mint Szili József „Az amerikai irodalom története a XX. században” című gyűjtemény (1962) írásai közé sorolt tanulmányában – így vélekednénk: „A társadalmi és erkölcsi csőd következtében Pound költészetének legbelsőbb, legszemélyesebb forrásai is kiapadtak, s kétségbeesett igyekezetének eredménye egy monumentális torzó… ez a csonkaság a művel együtt született, s a művész tehetetlenségét fejezi ki…” Hiszen magam is hosszú időn át hajladoztam a könnyű felejtés és a kínos szembenézés között. Hol elővettem az íróasztalomon halomba gyűlő forrásmunkákat, hol bosszúsan sepertem vissza őket szokott helyükre a könyvállványon – hátha csakugyan az említett tanulmánynak van igaza: „… az a költő, akit egyes polgári kritikusok az angol-amerikai modern költészet atyjának tartanak, saját sorsában példázza, hova vezet művészileg az emberi haladással való csökönyös szembenállás. Példázza azt is, hogy a mesterségbeli tudás és a költészet eszközeinek megújítására való törekvés nem elegendő nagy költészet létrehozásához, ha mindez nem a társadalmi fejlődést előrelendítő művészi feladatok érdekében való.” (Szili) S ezzel az ügyet lezártnak is tekinthetnők.

Ám az irodalomban előfordult szemmel látható és füllel hallható változások, az utólag könnyebben megállapítható folyamatok azt mutatják, hogy – minden később bekövetkezett eltévelyedése s ez eltévelyedés föl nem ismerése vagy az abban való megrögződése ellenére – Pound a század első felében csakugyan a költészet megújítója, az irodalom áporodottá váló levegőjének tisztogatója, az írás és művészet, s ezzel a társadalom haladását előmozdítók pártfogolója és biztatója volt. A manapság divatos műközpontú elemzés szójárásának segélyül hívását Pound esetében sem szabad mellőznünk. A műközpontú elemzés támogatására idézzük Engelsnek Miss Harknesshez intézett közismert s éppen ezért lassan feledésbe merülő levelét, amelyben így ír (ismételt bocsánat a közhely fölmelegítéséért!): „Bizonyos, hogy Balzac a politikában legitimista volt, nagy műve állandó sirám a jó társaság elkerülhetetlen hanyatlásáról, minden rokonszenvével az eltűnésre ítélt osztály pártján van. De mindezek ellenére… stb. ”

S ha már nyakig vergődünk az idézetekben, akkor ne feledkezzünk meg Lenin Tolsztoj Leó mint az orosz forradalom tükre című írásának néhány soráról sem: „A nagy művész nevét a forradalom mellé állítani, amelyet nyilvánvalóan nem értett meg, amelytől nyilvánvalóan idegenkedett, első pillanatra, meglehet, különös és mesterkélt dolognak látszik. Csak nem nevezhető tükörnek az, ami szemmel láthatólag helytelenül tükrözi vissza a jelenségeket? Csakhogy a mi forradalmunk rendkívül bonyolult jelenség… És ha igazán nagy művésszel van dolgunk, a forradalomnak legalább egyik-másik lényeges oldalát tükröztetnie kellett alkotásaiban… Az ellentmondások Tolsztoj alkotásaiban, nézeteiben, tanításaiban, iskolájában valóban kiáltóak. Egyfelől itt van egy lángelméjű művész, aki nemcsak az orosz életnek adta páratlan ábrázolásait, hanem a világirodalomnak is elsőrendű alkotásait teremtette meg. Másfelől egy földesúr, aki Krisztus bolondja…”

Nem lényeges, vajon Pound nevét egyszerre lehet-e emlegetni a Balzacéval vagy Tolsztojéval, a fenti idézgetésnek sem ez a célja. Csupán a művészi teljesítménynek szeretne, ha nem is menlevelet, de elnézést könyörögni az elismert nevek felvonultatásával. Mindössze az árnyalt ítélkezés lehetőségeire szeretne figyelmeztetni, amikor az emberi esendőségből kinőtt és az azt meghaladó mű állandóságára mutat és jövőt építő tulajdonságairól tesz bátortalan említést. Persze, könnyebb lenne a dolga, ha egy életmű alapvetően haladó voltára vetődő árnyékokat kellene félrehárítania, de talán nem követelhető az sem, hogy Leninnél igényesebb legyen, s ne elégedjék meg „a forradalomnak legalább egyik-másik lényeges oldalát” tükröztetni kívánó óhajával.

Túlzott volna azt elvárni (s valószínűleg mosolyogni is illenék az ilyesmin!), ha például a kortárs Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és a többiek valamennyi művében fel akarnók fedezni ezt az „egyik-másik” oldalt. Megelégszünk azzal, hogy egyik-másikban fölfedezzük, ennyiben viszont Pound is megérdemli szórványos figyelmünket.
Csak abból a néhány költeményből idéznék egy-két sort, amelyet tolmácsolás céljából a véletlen tollam alá játszott. „Jer, sajnálkozzunk a nálunk tehetősebbeken. – Jer, kedves, jusson eszedbe: – a gazdagnak szolgája van, de nincs barátja. – Nekünk barátaink vannak, szolgánk pedig nincs.” (Padlásszoba) Vagy: „… halászokat láttam falatozni a napon… – és ők nálam boldogabbak voltak; – a hal pedig a tóban úszkál, – s még csak ruhája sincs. ” (Üdvözlet) Vagy: „Menj, vers a társtalanokhoz, elégületlenekhez. – menj ideggyötröttekhez, szokványok áldozataihoz, – vidd nekik megvetésem elnyomóik miatt, – menj, mint a nagy habú hűs víz, – vidd megvetésem az elnyomók ellen.” (Megbízatás)
Persze ez alig elég az üdvösségre, de Pound költői jelentőségét nem is ezek a mozzanatok hordozzák magukban (legföljebb alátámasztják és körülbástyázzák). A „Personae” (Személyek; 1908, 1909, 1910), a „Ripostes” (Visszavágások; 1912), a „Lustra” (Fölajánlások), a „Cathay”(Kína), a „Hugh Selwyn Mauberley” (1920) című kötetek (hogy csak a jelentősebbeket említsük) nehezen érthető, klasszikus és középkori célzásokkal zsúfolt, olasz és provánszi költőkből átvett sorokkal tarkított verseiben Pound arra tesz kísérletet, hogy ábrázolja az adott pillanat angol és európai művelődésének helyzetét s mintegy látleletét adja annak.

Szokatlan, olykor rejtélyes költői beszéd, a sűrített tartalmakban tovasodort óriási tudásanyag, a néha csak célzásokba kényszerült kifejezésmód kétségtelenül megfeszített figyelmet követelt az olvasótól, aki olykor joggal kívánhatta volna meg a rejtett tartalmakig való eljutásának megkönnyítését.

Pound azonban olyan költői oktató, aki tanítványait nem a feladott lecke nehézségeinek megkerülésére, hanem azok megoldására biztatja. A költészetében elrejtett bírálatnak éppen az az értelme, hogy saját korának eldologiasodott és nyárspolgári elégedettséggel túlfűtött társadalmában a lelki szegénységet és a jóravaló restséget kifogásolta – arra szerette volna biztatni kortársait, hogy – legalább szellemi és műveltségi szinten – bejárják azt az utat, amely a huszadik század fiának nem csupán joga, de kötelezettsége is. Az így nyert látlelet és röntgenkép nem megnyugtató. A versek egy bomladozó és már-már csak összetevőit mutogató társadalomra utalnak, amelyből legjobb volna talán a latin Sextus Propertius vagy a provánszi Arnault Dániel vagy Dante vagy a korai olasz költészet világába, esetleg a japán haikuk és tankák modorába menekülni, illetve tudatosan kivándorolni – anélkül azonban, hogy a jelenre való utalások élessége valamit is tompulna.

Valószínűleg ez az élete főművének szánt „Cantos” című hatalmas versfolyam rejtett értelme is. „Valószínűleg” – mondom. Mert bár szégyenkezem miatta: többszöri nekifutásra sem sikerült a kezembe jutott gyűjtemények legmélyére hatolnom. Így hát csak Eliot véleményére hagyakozom, aki szerint „a Cantos, „e némi terjedelemmel bíró költemény” messzire a legjelentősebb eredményének tekinthető; szűkszavúságuk és nehézségük következtében nem értékelik őket eléggé. Ez utóbbi körülmény lehet saját sikertelenségem oka is…”

Annyi bizonyos, hogy Pound (és Eliot) föllépte után az angol költészetben többé nem lehetett úgy írni, mint annak előtte. Helyesen állapították meg az irodalom kutatói, hogy Pound könyörtelen harcot hirdetett a század elején még virágjában levő angolalmanach-líra, a műkedvelősködés, a lapos érzelgés ellen, ami mind csak a nemrégiben elmúlt viktoriánus kor örökségeként megmaradt nyárspolgári közízlést és szellemi restséget tükrözte. Az epigonlíra regényesen unalmas közhelyeit akarta valamely újklasszicizmussal helyettesíteni – tárgyias és bizonyos mértékben elvonatkoztatott lírát a magánérzelmeket tükröző önkitárulkozások helyett.

Ezért kedvelt a saját egyéniségétől idegennek ábrázolt – noha természetesen elválaszthatatlan – lírai helyzeteket és tőle mintegy függetlenül megszólaló „személyeket” teremteni.

A tartalom természetesen visszatükröződött a formában is (és nyilván fordítva!), hiszen – amint Eliot is megjegyezte valaha, s mostanában ez már közhely – „a tökéletes költőben a kettő találkozik; más értelemben pedig mindig ugyanaz a dolog. Helyesen mondjuk hát mindig, hogy a forma és tartalom ugyanaz, és mindig helyesen mondjuk, hogy különböznek egymástól.” Pound sokat tett az úgynevezett szabadvers meghonosításáért az angol költészetben. Ugyanakkor azonban a húszas évek körül szükségesnek vélte visszatérni a kötöttebb formákhoz. Ezek a kötöttebb formák azonban már nem voltak a megszokott és szinte maguktól gördülő rímes-mértékes szakaszok és ütemezések. A tiszta rímek helyét elfoglalták az asszonáncok, a szakasz megszabadult a szabályos sorbeosztás kényszerétől – egyáltalán az egész verselés hatalmas léptekkel közeledett a közbeszéd szabadabb lebegéséhez, anélkül, hogy lendületét, dallamosságát, szárnyalását veszítette volna. Pound költészetében nyoma sincs az úgynevezett „költői” és „nemköltői” tárgyak között elképzelt mesterséges megkülönböztetéseknek – nem csupán a megírás, de a magatartás szempontjából sem! Az egyetlen mértékegység az átélés izzása és ennek a benső lobogásnak lehetőleg magasabbrendű kifejezése. Ugyanakkor ez vont azonban válaszfalat a költészet és nemköltészet közé. Mindaz ugyanis, amit nem képekben és hasonlatokban, nem utalásokban és jelzésekben, hanem magyarázatot vagy beleérzést nem, csupán értelmi megismerést igénylő megfogalmazásban lehet kifejezni, viszont már nem tartozik a költészet birodalmába, azt értekező prózában lehet és kell megírni.

Mindez természetesen valamely távoli irodalom zárt belügyeként volna felfogható, s ismételten arra kellene gondolnunk, hogy a fasizmus és vele a haláltáborok, kivégzőosztagok, tarkónlövések, szervezett népirtás és egyéni megsemmisítések kísérteteinek meg-megújuló felrémlése idején inkább a feledés és felejtetés ügyeként kellene kezelnünk. García Lorca, Salamon Ernő, Radnóti Miklós, Szerb Antal, Ivan Goran Kovacic, Nikols Vapcarov visszajáró árnya emeli elénk intő ujját, amikor az őket elpusztító eszmék és erők egykori eszközének vagy kiszolgálójának vitathatatlan költői teljesítményeit taglaljuk. S ha nem volna közünk hozzájuk, talán hallgatnánk. De közünk van.

Pound nem csupán jelentős, sőt nagy költő, kiváló kritikus és figyelemre méltó prózaíró, hanem fáradhatatlan irodalomszervező, új tehetségek fölfedezője és pártfogolója volt. Hatása éppen ezért tág körökben gyűrűzött szerte nem csupán a szorosan vett angol-amerikai irodalmi életben, de főként a század első felének, illetve az első világháborút követő esztendők Párizsának nemzetközi légkörű és ihletésű irodalmi és művészeti köreiben. Ezra Pound barátságainak és ismeretségeinek ellenpárjai Apollinaire, T. S. Eliot, James Joyce, Hemingway, Valéry Larbaud, Gertrude Stein, Cocteau, André Gide, Tristan Tzara, Robert Graves, Sherwood Anderson, Edith Sitwell, F. Scott Fitzgerald és mások nevével jelezhetők. Ez utóbbiak révén pedig a hajszálcsövesség törvényeinek értelmében az indítékok és hatások évek folyamán lassan hozzánk is elszivárogtak – különösen ami a kifejezést, a költői magatartást és beszédmódot illeti. Példaként akár fiatal és legfiatalabb költői nemzedékeink terméséből bőségesen idézhetnénk.

A meglepő mindössze annyi, hogy ennek a hatásnak bizonyos elkésettségére is rá kell mutatnunk. Ez talán magától is értetődik, hiszen a visszhang mindig messzebbről hallatszik, mint maga a kiáltás.

A mi költőink – néha a század első felében működött Pound eszközeivel – már a kétezredik évre függesztett szemmel írják a század harmadik harmadának költeményeit. Természetesen talán maguk sem észlelik az önkéntelen hatásokat és befolyásokat, s nyilván az sem érdekli őket, hogy az angol-amerikai irodalomban Pound korszaka és tevékenysége óta már több nemzedék törekvése jelentkezett – eszmeileg is, formailag is változott irányulásokkal és persze az egykori hagyomány eredményeinek megőrzésével. Mert ők sem hanyagolják el Poundot, mint ahogyan kortársát, Adyt mi sem hanyagoljuk el, noha más utakon járunk.

Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.