Majtényi Erik: Egy vers egyedül – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Nem első captatio benevolentiae a kötet fülszövegének okos ajánlása, amely az ötvenedik életévét betöltött szerző lírájának megújulását emeli az olvasó pillantásának szintjéig. Már a versek futólagos átlapozása közben is ez az első örvendetes benyomás. Ez biztat további tanulmányozásra, és ösztönöz arra, hogy ismételten kezünkbe vegyük a könyvet, és a már jól ismertnek vélt szövegekben egyre újabb meglepetésekre bukkanjunk. Hiba volna azonban ezt a versgyűjteményt csak a viszonylagosság szempontjából megítélni. A költemények ugyanis nem csupán a költő korábbi eredményeivel való összehasonlításban tartanak számot érdeklődésünkre. Minden feszélyezettség nélkül megfeledkezhetünk tehát a költőről korábban kialakított elképzeléseinkről. A jelen kötetből elénk rajzolódó alkotói egyéniség körvonalainak nincs szüksége semmiféle egybevetésre ahhoz, hogy pontos, határozott és élesen megkülönböztethető vonásokkal vésődjék emlékezetünkbe. Bár mégis jóleső örömés váratlan megelégedés amiért, az ismertnek képzelt, szabályosan elkönyvelt és megnyugtatóan besorolt alkotó helyett izgalmasan új, kihívóan különböző és nyugtalanítóan másféle Majtényi Erikkel van dolgunk.
Mindenekelőtt képei, hasonlatai, szókötései kapnak meg. Mintha az elmúlt években megszokottól eltérő és mégis azonos nyelvet tanult volna meg, amelynek fordulatai, felhangjai, hangulatai azért lenyűgözőek, mert teljességgel szokatlanok, azért vonzóak, mert a ma és a holnap új szokásait visszhangozzák. Honnét sikerült Majtényinak ezt a nyelvezetet, ezt a hangot, ezt a beszédmódot elsajátítania? Kétségtelen, hogy mai líránk áramlásaitól kapott lendületet. Ám nem vehette volna át a sodrás sebességét, ha kezdettől fogva nem leli föl magában az együtthaladás, sőt sikerrel versenyzés képességét. Lényegében hát csak biztatást nyert új indulásához. Minden egyebet: az irányt, a stílust, az ütemet, a követendő útvonalat saját egyéniségéhez mérten és tudásának megfelelően ő maga választotta.
Szavak… szavak… persze, hogy ez a nyersanyag, amelyből a költő építkezik. Főleg a jelzők, a képes kifejezések, a hasonlatok – azok a váratlan szókapcsolások, amelyekből az ellentétes sarkok között támadó feszültség villámszikrában szabadul föl és ózonnal telt légkört teremt! A költő mintha fölfedezte volna a bölcsek kövének titkát: egy-egy váratlan fordulat vagy az elektronoknak más pályára való ugrása révén az addig ólomnak képzelt nyelvi anyagból hirtelen az arany ragyogása villan elő, a nemes fém szilárdsága nyűgözi le a vele foglalkozót.
Szavak… De vajon mihez kezd az őket fölhasználó, ha azok nem jelentenek is valamit, ha csupán üres mészhéjakat illeszt össze az élet benső lüktetése nélkül? Természetesen voltak és lesznek ilyen kísérletezések. De ez legtöbbször csak játék, múlékony mulatság, kedves időtöltés, amelynek valamely értelmi viszonyulás kölcsönöz felszabadító jelentőséget. Majtényi szókapcsolásainak leleményei mögött sem a gépies hangzó társítások véletlenei, hanem a gondolat váratlan megfeleléseinek vagy ellentéteinek észlelése és megfogalmazása rejlik. A költő fejlődésének vagy átalakulásának alapjánál nyilván az eszmei izmosodás áll. Ez a gazdagodás viszont jellembeli fejlődést, emberi kiteljesed ést jelent.
A véletlen és különös persze nem mindig tartalmaz valódit és hibátlant. Majtényi verseiből azonban őszinte meggyőződés, igaz érzelem, mindannyiunk sorsának azonos átélése sugárzik. Bátor képzettársításai, meghökkentő ötletei, váratlan gondolati helyzetei nem valami magába csavarodott kedély különcségeit. hanem valamennyiünk közös világát, tudott viszonyait és ismert céljait tükrözik. Verseiben azért is ismerjük föl a minket alakító, csiszoló, tördelő, olykor meg is simogató világot. Annál feltűnőbben is, mert ezek a versek – minden találékonyságuk, meghökkentésük ellenére – sohasem az értelem és érthetőség határainak áthágására törekszenek. Ellenkezőleg: váratlan szikrázásaikkal, kitartó villogásukkal, meglepő fényjátékukkal ismert dolgokat akarnak ismeretlen izzásban bemutatni. Majtényi sohasem szerette a mesterséges homályt, ma sem szereti. Túlságosan józan ehhez, a valóságot pedig pontosan érzékeli. Amit mond, nem maga elé mormolja. Amit ábrázol, nem takarja el vajákos köddel. Amit bemutat, nem burkolja logikátlanságok fátyolába. Nem önmagának beszél, mindig valakihez, egy értő elméhez, egy saját lényéhez hasonló embertársához intézi szavát. Ebben a magatartásában egy pillanatra felismerni véljük a korábbi Majtényit is. Nem azt az egészen korai lelkesedőt, próbálkozót és néha gyermeteget (mint amilyenek igen sokan voltunk csillagtávolokba vesző előidőkben), hanem péld ául azt, akinek a mostanihoz hasonló hangütése már a majdnem évtizedes „Szobrot álmodtam” kötetéből is kicsendül. Ez a hangvétel pedig közvetlen, baráti, el nem idegenülő.
Verseskönyvének legfőbb jellemzője talán éppen ez az el nem idegenültség. Már nagyon-nagyon messze van tőle a rózsaszínű álmegelégedés. a kötelezőnek képzelt lelkesültség, a mesterségesen felszított lobogvány. Kényszeredetten többé már nem hunyja le szemét a nyugtalanító rettenetek láttán, nem fél félelmek ingoványaira lépni, nem tér ki a lélek mélyén rejtőző veszedelmek elől, a külvilág szörnyeivel is szembenéz. De azért nem hátrál meg előttük, mert bátorság a mérhetetlen, bizalmának nincs határa, meggyőződésében megingathatatlan. Megfogalmazásainak vonalvezetése tiszta és töretlen. Mondandója ezért áraszt csillapító nyugalmat. Olvasás közben világosan érezzük, hogy kimondott rettegés nem rettegés többé, a leírt és ábrázolt kísértet pedig csak letörölhető kép, nem vérfagyasztó éjszakai rémlátás.
Majtényi verseiben az alany és tárgy, a mondandóját megfogalmazó költő és az így valóra váltott eszme között bizonyos távolság van. Józan elhatárolás, bölcs tartózkodás szándékát sejtjük meg bennük. Ez viszont az alkotás folyamatának és eredményének tárgyilagos tartást, megnyugtató szabatosságot kölcsönöz. Ez a költői világ – a benne jelentkező nyugtalanságok, gondok, szomorúságok, megrettenések, szorongások ellenére – ezért derülátó, távlatai ezért vonzóak, égboltozata ezért barátságosan nyitott. Egynémely vers könnyed vidámsága, groteszk gondolati kecskebukája gunyoros kacsintása még hangsúlyosabbá teszi azt, amit a költő komolyan és meggyőződéssel kíván tudomásunkra hozni.
E hűvösnek tetsző távolságtartás azonban csak egyik oldala Majtényi verseinek. Ha egy kicsit is elforgatjuk őket, a korábbi szabályosságból hirtelen nyugtalanító mozgalmasság tör föl. A mértanilag vontnak látszó vonalak kanyarrá alakulnak. A napfény könyörtelen világosságában tapinthatónak tetsző tárgyakat a sejtelmesség áttetsző ködei burkolják el. Meghökkenve tapasztaljuk, hogy a megszokottnak és közömbösnek tetsző dolgok körül a megmagyarázhatatlan, de pontosan megérezhető sokértelműség sugárkoszorúja lebeg. Vagyis nem rövidebb- hosszabb sorokba tördelt s esetleg rímekkel felcsengőzött versekkel, hanem valódi költészettel van dolgunk – még akkor is, ha próza alakjában jelentkezik, vagy a szóelválasztás bevett szabályait sem veszi figyelembe.
A kötet címe azonban félrevezető. Szó sincs itt arról, hogy egy vers egyedül tükrözné a költő egyéniségét és ebben az egyéniségben visszatükröződő valóságot. Az olvasónak az a benyomása, hogy a gyűjtemény szinte valamennyi verse egyforma feszültséggel kísérli meg a kifejezés és a közlés mérhetetlenül nehéz feladatát. Sőt nem csupán megkísérli, hanem egymást erősítve, egymáshoz kapcsolódva, a költemények egyetlen folyamatban el is érnék föltett szándékukat. Hírt hoznak nekünk a költő benső világáról és a mi külső világunkról – több vers alakjában, de egyetlen indulat hevével.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 39. számában, 1973. szeptember 28-án.
