1
A nagykőrösi Arany János-ünnepségén a véletlen folytán és írószövetségi titkári minőségben nekem kellett átnyújtani (s talán fel is olvasni) dr. Petru Groza szép személyes köszöntését. A feladat nehézségein és zavarán nagykövetségünk képviselőinek tapintatos diplomáciája segített át. Hálával gondolok ma is erre.
Hazatértemkor az üzenet küldője természetesen beszámoltatott az ünnepség lefolyásáról. Persze ugyancsak meghálálhatatlan tapintattal nem hivatalos kihallgatás, hanem családi ebéd keretében. Akkoriban talán föl sem mértem, micsoda megtiszteltetésben van részem – csak így utólag és örökre feledhetetlenül.
Négyen ültünk az asztalnál – a meghívotton kívül a család feje, a háziasszony és a nagyobbik lány. Miközben az ebédet felszolgálták, rendre felelgettem a föltett kérdésekre, és igyekeztem nem elfogult lenni. Némi kisiklásokkal sikerült is.
Az étrend egyébként olyan egyszerű volt, mint bármely középkeresetű ember házában. Leves, valami pörköltféle, házi sütemény és feketekávé. Szeszes italra egyáltalán nem emlékszem, de lehet, valami könnyű bort is ihattunk.
A családfőnek azonban külön szolgálták fel a sóbafőttet és a főtt burgonyát. Mert már akkor szigorú szabályok szerint étkezett.
2
Az illető több levélben biztosított odaadásáról és költői teljesítményem iránt érzett föltétlen bámulatáról. Alig várja – írta –, hogy személyesen is kifejezhesse nagyrabecsülését, ó, nem!, hódolatát a Mélyen Tisztelt Mester előtt.
Mi tagadás, a kitartó elismerés jólesett. Az ember általában véve hiú és érzékeny. Ha a kétely folyvást lelke mélyén is szorong, mégsem tud ellenállni az önbiztatás, olykor majdnem önhittség csalképeinek… Különben sem szoktak elismerésekkel elhalmozni, így hát örömmel fogadtam látogatását, enyhén pirulva hallgattam értékelő szavait, meglepődéssel tapasztaltam, hogy csakugyan ismeri írásaimat. Legföljebb a feltétlen dicséret zavart.
Néhány hűvösebb megjegyzés – mondjuk árnyalásképpen – talán még meg is nyugtatott volna a nagy hőségben.
Bukarestben éppen tombolt a kánikula. Némi enyhülés céljából és szerény viszonyzásként a rám szórt babérokért futó kirándulásra hívtam meg a hegyekbe. Boldogan fogadta a felszólítást – s milyen jó, hogy a fényképezőgépe is itt lóg az előszoba falán!
Szinaján nem győzött csodálkozni a táj vad szépségein. Erre fényképezett, meg amarra. Főleg a sodronykötélpálya fülkéjéből, amint lassan emelkedtünk az 1400-as magaslat felé. Messzehordó tárgylencséjével onnét föntről is mindent célba vett. Hogy emléke legyen erről az utolérhetetlen élményről, amint mondta.
Csupán az Imádott Bálványról, a Nagyrabecsült Mesterről, a Szeretett Költőről nem készített egyetlen képet sem.
3
Örvendek, hogy legalább egy szemvillanásnyira összeismerkedhettem Veres Péterrel. Valami hivatalos találkozón mutattak be neki. Néhány nap múlva pedig Jebeleanuval együtt elvitt otthonába, a fővárostól néhány kilométernyire. Felesége fogadott közvetlen szívélyességgel, és fia, az ifjabb Péter, aki mostanában édesanyja vezetéknevét, a Nádasdit választotta írói névül.
Péter bácsiból csak úgy sugárzott a nyugalom. A hűvös szobákkal való elégedettség. A felesége iránt megnyilvánuló szeretet. A fiába vetett remény. Némán és jeltelenül, nyilván nem is tudatosan büszke volt – nem önmagára, hanem a világra, az életre, a jövendőre.
Már előbb is érezni lehetett körüle ezt a légkört – ott fönt Budán, a rendelkezésére álló kis házban vagy villában, a mérgesen ugató házőrző szakadatlan csaholása közben, a bútorokat elborító könyvhalmok mentén. Főleg a mezőgazdaságról beszélt. Irodalomról annál kevesebbet. Mintha erre nem is lett volna büszke. Jóllehet akkorra már ez volt fő hivatása.
Annál büszkébb volt azonban a kerti ágyásokban vörösen csillogó nagyszemű epreire, amelyekből a szalonna és bor után bőségesen kínált mindkettőnket.
Megjelent A Hét V. évfolyama 38. számában, 1974. szeptember 20-án.
