EGYKORI HIVATALI működésem idején sok jelentős és kevésbé jelentős személyiséggel kerültem rövidebb-hosszabb kapcsolatba. Legtöbbjük bizonyára alig emlékszik rám. Egyesekkel életre szóló kötelékek fűznek össze azóta is. De e találkozások mindenike gazdagított valamivel. Ezért hálás vagyok a sorsnak. Csupán azt az egyetlen alkalmat sajnálom, amelyet akaratomon kívül mulasztottam el.
Váratlan betegségem után lábadozóban tartózkodtam a mogoşoaiai alkotóházban. Napokon át tétlenül heverésztem a fekvőszékben – sem fölállani, sem járni, sem visszaülni, sem inni, sem enni nem volt kedvem. Írni még kevésbé. Legkevésbé óhajtottam emberekkel érintkezni. Nem csoda, ha legjobb barátaim is óvatosan kerülték a velem való találkozást.
Nyáriasan szép délelőtt volt, én azonban a boltíves körfolyosó árnyékában tétlenkedtem – amint már mondtam: kedvtelenül és közömbösen. Az ülőhelyemtől mintegy tíz lépésnyire húzódó kavicsos sétány vakító sugárzásában akkor haladt át meggondolt léptekkel egy fehér vászonruhába öltözött termetes férfiú. Jóindulatú kerekded arcán nyugodt értelem fénylett. Érdeklődő pillantást vetett a zöld gyepen csipegető pávák felé. Azonnal ráismertem.
Talpra kellett volna ugranom üdvözlésére – hadd használjam ki a megismételhetetlen pillanatot! Bágyadt akaratom azonban nem engedelmeskedett, örökre bánom.
A napfényes kavicsokon Pablo Neruda hatalmas alakja imbolygott tova.
VICTOR EFTIMIU „Omul care a văzut moartea“ című nagy sikerű vígjátékának magyar története is van.
1939 vége felé fordultam kétségbeesett levéllel Kádár Imréhez, hogy ha tud: segítsen, mert összecsapnak fejem fölött az anyagi romlás hullámai. Előbb arra gondoltam, hogy a Szépmíves Céh vagy a Helikon…, de lényegében nem is gondoltam, hiszen ott a transzilvanizmus miatt nehezteltek rám. Ezért is írtam K. I.-nek, noha nem sok reménnyel.
Ő azonban nem késlekedett. Postafordultával pénzt küldött, illetve küldetett az igazgatása alatt álló Magyar Színházzal. Egyúttal pedig határidős sürgős megbízást kaptam a föntebb említett darab lefordítására. A munkával katonai szolgálatra történő bevonulásom előtt, 1940 januárjában lettem készen és azonnal el is küldtem ajánlott levélben. A vígjáték címét azonban – mit tudom, miért? talán mert a műfajhoz képest túl komornak véltem – megváltoztattam, „Rokonunk, a csavargó“ lett belőle. Jobb nem jutott eszembe, s különben is mindig rettenetes címeket találok ki…
Nehéz évek jöttek. A darab magyar változatáról mindenki megfeledkezett. Én is. A felszabadulás után azonban ismét kezembe került, s miközben kissé átjavítgattam, eredeti címéhez is hű óhajtottam volna maradni. „Aki látta a halált“ lett belőle. (Vagy: „Aki a halált látta“ jobb lett volna?… ördög tudja!) Nyomtatásban mindenesetre az előbbi változatban jelent meg.
Mélységesek azonban a színházak kézirattárának rejtelmei. Egyszer csak a váradi bábszínház tűzte műsorra a darabot. Persze „Rokonunk, a csavargó“ címmel. Aztán a szentgyörgyi színházban játszották ugyanúgy – ezúttal a lelkesen tapsoló szerző és a szerényen piruló fordító jelenlétében. Most pedig a kolozsvári Állami Magyar Színház adta elő mint zenés játékot. Persze ismét csak a „Rokonunk, a csavargó“ megjelöléssel a színlapon.
Úgy látszik, minden igyekezetem hiábavaló. Az a több mint három évtizedes kézirat ott az egykori könyvtár mélyén erősebb nálam.