ROBERT GRAVES különösen akkor került közel hozzám, amikor a bécsi kastély tiszteletreméltó könyvtárában fölfedeztem Good Bye to All That című első világháborús emlékezéseinek pirosvásznas kötetét. A „Claudius, az isten“ és „A vitéz Belizár“ szerzőjeként már azelőtt is érdekelt, most azonban üde őszintesége, fiatalos humora, angolos hidegvére, minden nagyképűségtől mentes személyisége meleg rokonszenvet keltett iránta. A kötet elején ott volt fényképe is. Okos arcú fiatal atlétát ábrázolt.
Később verseit is fordítottam. Sok évre rá pedig rám bízták „Homérosz leánya“ című regényének tolmácsolását. Ez szinte közeli – noha egyoldalú – kapcsolatot teremtett köztünk. Amikor Mallorca szigetén jártam, ahol ő állandó lakóhellyel bír, folyvást azon töprengtem, hátha szembejön valahol?
A fényképről – gondoltam – azonnal ráismerek. A véletlen azonban másként döntött.
Egy nemzetközi költőtalálkozó idején a gellérthegyi Citadella-vendéglő éttermében ültünk együtt, de külön-külön asztalnál. Devecseri Gábor, a feledhetetlen Homérosz-fordító és persze költő azonban hamarosan fölfedezett. Néhány pillanat múltán már kezet foghattam azzal a magas, szikár öregúrral, akinek Devecseri élénken dicsérte fordításomat.
– Did you like it? (Tetszett-e?) – kérdezte könyvéről udvarias mosollyal.
– Very! – feleltem, s szintén udvariasan mosolyogtam.
De már kezdték fölszolgálni a vacsorát, s mi többé nem kerültünk össze. Ahhoz az egykori fiatal fényképhez azonban egy cseppet sem hasonlított.
BALÁZS SAMUT, a kiváló színművészt, aki nemrégiben ünnepelte valamelyik születésnapját, azóta is ismerősként tartom számon, amióta először láttam játszani. Ha meggondolom: jó néhány évtizede.
Az akkori Magyar Színház vendégszerepelt Brassóban. Az esővel csak ritkán fenyegető első két augusztusi héten, mert merészen szabadtéri előadásokra határozták el magukat. Alkalmas területnek a római katolikus főgimnázium kettős udvarának belső része látszott, ahol egyébként szabadtéri tornánkat és labdajátékainkat űztük.
Az engedélyt hamar megszerezték, s a régi bástyák és újabbkori tűzfalak határolta négyszögletű terecskén, ahol zavartalanul illatozott a kamilla, másképpen szikfű (Matricaria Chamomilla l.), ácsolni kezdték a színpadot.
A kamilla szaga most is az orromban van. Nemkülönben a frissen fűrészelt deszkák, gerendák, rudak nyers gőze, miközben siketítő kovácsolással és fütyörészéssel végezték feladatuk a munkások. A díszletek felől festékek kavargó párája lengett felénk. Az udvaron elhelyezett széksorok, padok és rögtönzött ülések alól fölkavarodott a por. Az előadásra kitűzött napra minden készen állott. Sőt még az este is kegyesen kigyújtotta az augusztusi égbolt csillagsűrűjét. Ami pedig Brassóban meglepő: a falak övezte udvar enyhe levegőjében a közönség sem didergett.
Vajon ezért volt-e olyan mindent elsöprő sikere Shakespeare-nek? És nem is valami vígjátékának, hanem a Hamletnek! És a fiatal Balázs Samunak, aki címszereplőként fekete palástban koponyával a kezében állott a kivilágított színpadon, és a lélegzetfojtó csöndben szilárdan mondta Arany örökérvényű szövegét.
KASSÁK LAJOST is láttam egyszer. Szerkesztőségi előszobában ült a gépírónő mellé húzódva, mert így nem zavarta a jövő-menő lángelméket. Szerény volt és szinte észrevétlen. Talán arra várt, hogy a soros szerkesztő fogadja és átvegye kéziratát, talán az esedékes utalványt óhajtotta volna minél hamarabb kézhez kapni, talán… De minden találgatásom fölösleges volt, mert meg sem lehetett szólítani.
A maga visszavonultságában olyan vaskeménynek látszott, olyan elhárító volt ebben a súlyos félrehúzódásban, annyira megközelíthetetlen az önmagába fordulásban, és olyan – talán olyan büszke is az értetlenségekre, hogy minden kapcsolatteremtés elképzelhetetlennek tetszett.
Holott akkor már úgy tűnt, mintha őt babérral kellene elborítani mindazért, amit az irodalomban és képzőművészetben cselekedett a megújulásért, a haladásért, az európai élvonalban maradásért vagy ahhoz való fölzárkózásáért, s nem utolsósorban saját képességeinek, személyiségének, nagyszerű költő voltának kiteljesítéséért. De ennek nem sok nyoma látszott.
Ezért ült ő ott az előszobában, a sarokban, az írógép mellett a maga sziklaszilárd költőségében, jeges öntudatában és bizonyára el nem csituló bánattal a szívében. Talán a megértőbb utókorral vigasztalódott. Ha ezt egyáltalán vigasznak lehet nevezni.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 6. számában, 1975. február 7-én.
