ORIANA FALLACI könyvében bukkant ismét elém a híres rakétakutató tudós és feltaláló: doktor Herrmann Oberth neve. Rég nem látott ismerőssel való váratlan találkozás meglepetése fogott el. Ugyanígy örvendeztem minapában is, amikor nem tudom, hányadik születésnapja alkalmából köszöntötték, ünnepelték, kitüntették és az űrhajózás tudománya terén kifejtett munkásságát méltatták.
Hiszen a világhírű professzor honfitársunk, rokonunk, többé-kevésbé a mienk. Valahonnét Medgyes környékéről származik, gondolom. Legalábbis középiskolai tanárként ott működött huzamos ideig még abban az időben, amikor először kezdett rakétameghajtású járművek kérdésével foglalkozni. Különben Medgyes engem családi vonatkozásban is érdekelt. Édesanyám felmenő rokonsága: a Lendvayak, a Simének, a Józsák azon a környéken éltek szerteszóródva – részben magában a városban, részben Erzsébetvároson, Betfalván, Ivánfalván, Szentágotán, Segesvárt. Így a rakétakutató középiskolai tanár mintegy közeli szomszédnak számított, noha időben, térben, érdeklődésben alig állhatott fönn közöttünk valami kapcsolat.
Ám beszélgetéseink rendén a professzor neve mégis gyakran fölbukkant, mert noha nálunk az irodalmi érdeklődés vitte a főszerepet, azért sok mindent tudtunk korunk műszaki vívmányairól – mondjuk a füst nélküli lőporról, a levegőnél nehezebb gépekkel történő repülésről, a rádióról, a hangosfilmről, a relativitáselméletről. Hírlapjaink pedig meglehetős gyakorisággal emlegették a makacsul kísérletező medgyesi tanárt. Meglepő módon nem gúnyolták képzelgőnek, megszállottnak, különcnek, hanem komolyan foglalkoztak vele. Sőt film készült róla. Egy este magam is láthattam a felvételeket. Azt a rakétát azonban még nem a levegőbe lőtték ki – holott elődjei: a tűzijátékok és a Congreve-röppentyűk már régóta arra keresték az utat –, hanem keskeny sínpáron sikló kocsit vagy hengert mozgattak vele. Az üzemanyaggal telt hátulsó tartály hosszú gőzszalagot bocsátott ki magából. Erre a henger sebesen távolodott a sínen, és hamarosan el is tűnt a kép teréből. Csak a fiatal professzor volt még látható. No meg a lassan oszladozó füstcsík.
Ez lebegett előttem akkor is, amidőn évtizedekkel később az első holdrakéta fölbocsátásról készült tévéközvetítés tanúja lehettem.
VANNAK PERSZE szavak, amelyeknek anyanyelvi megfelelőjét a legjobb indulattal sem lehet meglelni. S ha véletlenül meg is találjuk, a szokás, a lustaság, a kényelemszeretet alig engedi a nyelvünkre. (Gyermekkoromban a harisnyát mindig strimflinek neveztük.)
Ki küzdene ma már a rádió, a televízió ellen, holott ha Kazinczy-módra eléggé szívósak lettünk volna, ma talán már nem telefonálnánk, hanem a táviratozás mintájára esetleg távbeszélnénk (ami különben gyakorta megtörténik!).
Sőt most is lehetnénk kitartóbbak az átkozott „hangosbeszélő“ (Lautsprecher) vagy „delegáció“ (küldöttség) és társaik ellen vívott harcunkban. Persze, ha nem éreznők magunk körül a közöny süket tengerének csöndjét.
De, mondom, vannak pótolhatatlan szavak. Ki merné a cigaretta helyett a „szivarka“ kifejezést használni? Pláne ha cigarettázik, bátorkodnék-e kijelenteni, hogy „szivarkázom“? Én nem, annyi bizonyos! A filmet sem nevezzük másként, noha a mozgókép mennyivel kifejezőbb, és a szaharinnak sem mondjuk, hogy „ezerédes“, pedig bizisten az.
És miért nem nevezzük a magnetofont hangrögzítőnek és hangszalagnak azt, amely beszédünket megörökíti? S itt van végül a kaleidoszkóp? . . .
Ki tudja, mi az? És ki tudja, hogy József Attila talált rá egy csoda-megfelelőt? Úgy hangzik: százlátó üveg. Milyen közérthető és szemléletes. De nyilván nem fogjuk használni. Soha az életben.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.