EMLÉKEZIK-E még valaki a De Pinedo nevére? Hallotta-e emlegetni egyáltalán? Száz emberből kilencvenkilenc bizonyára nem.
Óceánrepülő volt abban az időben, amikor – nem sokkal Lindbergh után – az említett hivatás hősi vállalkozásnak számított. Többnek, mint ma az űrhajóvezetés. Egy időben a lapok sorozatosan írtak róla, különcségeiről, főleg arról, hogy repülés közben nem hidegvérű, sőt egyenesen izgatott. De azért nem hagyja abba. Aztán egyszer csak híre terjedt, hogy Dél-Amerikába készültében repülőbaleset áldozata lett.
Én ennek szemtanúja voltam.
A moziban a híradót vetítették. Szokványképek után tág térség tűnt elő. s a magyarázat De Pinedo fölszállását ígérte. Már látszott is az akkor korszerű gépmadár. A vezetőülés magasságában megjelent egy kreolos arcvonású, középtermetű, inkább kövérkés fiatal férfi, és fürgén helyet foglalt a gépben. Keresztet vetett, fejébe csapta közönséges puha kalapját, jobbjával pedig megtapogatta azt az indián amulettet, amelyet mindig magánál hordott.
A következő pillanatban a felvevőgép a kifutón gördülő kerekeket mutatta. A gépmadár egyre gyorsult, távolodott, levegőbe kellett volna már emelkednie, mégsem tudott elszakadni a talajtól. Néhány rettenetes pillanat múltán a röptért övező kerítésnek vagy házfalnak ütközött, megtorpant, orrára állott és lángba borult. A fekete füst mogorván türemlett fölfelé a mozdulatlan levegőben. A tárgylencse makacsul követte.
De Pinedo nem volt többé.
ÚGY EMLÉKSZEM, mintha Baconsky óhajtott volna megismerkedni Leonyid Martinovval. Boureanu és én szívesen beleegyeztünk. Boureanu azért, mert nagyra becsülte Martinov költészetét és híres román versfordításait. Én, mert nagyra becsültem költészetét és híres magyar versfordításait. Tudtuk róla, hogy sokáig háttérbe szorult. Nem is tekintették az orosz költészet egyik élenjáró képviselőjének. Holott lenyűgöző és megrendítő lírai költő volt – versei tele vannak mély emberi hangzatokkal, megindító egyéni megnyilatkozásokkal. Baconsky, mint a Steaua akkori főszerkesztője, gyakran közölte románra fordított verseit.
Moszkva egyik új negyedébe költözött éppen másik lakásba. Kedves kísérőnkön kívül ezért jött velünk Vinokurov is – másként nem bukkantunk volna rá a sok egyforma épület között, amint az manapság mindenütt a világon gyakran megesik. A lakás nem volt nagy, de jó beosztású, kényelmes és meglepően barátságos.
Ez utóbbi benyomást főleg a házigazda lénye keltette és táplálta. A haja őszes volt ugyan, de még őrizte a fiatal szőkeség üde hamvát. Magas homloka megnyugtatta a vele társalgót. Szeméből gyöngédség sugárzott. A hangja harangok és csengők ünnepélyes kondulását idézte. Ritkán láttam még embert, aki ennyire megtestesítette volna a költőről, illetve a Költőről alkotott ifjonti elképzelést.
Beszélgetésünkből egyetlen szóra sem emlékszem. Talán mert csak néhány kifejezést tudok oroszul, és a sokféle tolmácsolásban minden egykori gondolat szerteforgácsolódott. Nem is bánom. Sok költővel ismerkedünk meg az életben, de nagyon kevés emberrel.
Ha még hozzáfűzöm, hogy borral és süteménnyel megjelenő felesége a megszólamlásig hasonlított hozzá, akkor az emlék tökéletes melege vesz körül.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.