1
Amikor halála előtt néhány esztendővel Szabó Pál feleségestül Bukarestbe látogatott, mindent nagy örömmel szemlélt, mindennel meg volt elégedve, minden nagyon tetszett neki. Tudom, mert gyakran találkoztunk – hivatalosan is, baráti és családi együttlélekkor is.
A legjobban azonban Maria Tănase bűvölte el.
Az akkori Continental vendéglőben vacsoráztunk, s az emelvényen váratlanul megjelent a művésznő, aki úgy látszik, esténként ott lépett föl. Természetesen saját hírneves népi műsorával.
Az első számnál Szabó Pál még csöndben folytatta az étkezést. De csakhamar lerakott kést-villát, és moccanatlanul figyelte az énekesnő lenyűgözően egyéni, mégis valami nagy egyetemességet sugárzó előadását. Szinte még a tetszésnyilvánítást jelző tapsról is megfeledkezett.
Valami ősit és mélyből származót érzett meg benne. Annak az anyafölddel és természettel együtt lélegző, küzdő és nem mindig boldog emberi sorsnak megrázó üzenetét, amelyet gyermekkorától kezdve maga is folyton hallott, és amely mindkettejükben kiirthatatlanul élt tovább. A rokonságot, az azonosságot ismerte föl benne. Lelke mélyéig megrendült a fölfedezéstől.
Évek múltán is folyton őt emlegette.
2
Róma telis-tele van macskákkal. Kisvendéglők, borbélyműhelyek, péküzletek ajtajában lustálkodnak tisztára nyaltan, kövéren, simogatásra kínálkozóan. A Vatikántól alig egy puskalövésnyi körzetben jól öltözött kislányok ölében, tisztaságukkal nem éppen büszkélkedő fiúcsemeték karján pihennek, vagy a járókelők lába körül ténferegnek. Nyári estéken, ha délies szokáshoz híven a ház bejárata elé rakják a székeket, s a család a tenger felől idáig lebegő szellőcskében tereferél, mintha ők is részt vennének az összejövetelen. Kóbor és gazdátlan tömegük pedig elönti a nyilvános kerteket és mellékutcákat. Kísértetiesen soványan, rühösen és üldözötten bújkálnak a Forum Romanum, főleg pedig a Colosseum romjai között. Ezen az utóbbi helyen olykor veszedelmesebbnek látszanak, mint a porondon tomboló egykori vadállatok.
Pártfogóik is vannak azonban. Az Igazságügyi Palota mögött elterülő, óleanderekkel díszelgő kertben napról napra megfigyeltem két jól öltözött idősebb hölgyet, amint a karjukra akasztott vesszőkosárból nyers húsdarabokat dobál a környék kiéhezett cicáinak. A borzas bundájú keszeg állatok csak úgy tolongtak körülöttük.
Az Angyalvár kerek tömege éppen odalátszott.
3
Lehetetlen, hogy erről ne írtam volna már!… Az emlék azonban olyan éles, sőt nyomasztó, hogy nem tudok ellenállni az újrafogalmazás kísértésének.
A vécsi vár előtt álldogáltunk kettesben Dsidával. Ez valószínűleg első helikoni részvételem volt, és akkor ismerkedtünk össze mi, fiatalok. Előttünk és alattunk a Maros napsütött völgye ragyogott. Fölöttünk a felhőtlen nyári égbolt. Minden csodálatosnak látszott – tele reménnyel, bizakodással, ifjúsággal. És akkor ő minden bevezetés nélkül arról kezdett beszélni, hogy a szíve milyen súlyosan beteg.
– Tedd csak ide a kezedet a mellemre! – mondta.
Kissé vonakodva engedelmeskedtem.
Érzékeny tenyerem gyors ütemű zúgást-zakatolást-lüktetést közvetített agyamig. Jelentőségét lényegében nem is értettem. De mintha valami pokolbeli malom vagy gépezet fenyegető ütemezése hangzott volna felém. Sokáig szótlanul álltunk egymás mellett. Tenyeremet régen visszavontam, de még mindig éreztem rajta a titokzatos bizsergést.
A Maros völgye fölött változatlanul ragyogott a nap.
Megjelent A Hét V. évfolyama 39. számában, 1974. szeptember 27-én.