TUDOR VIANU nevével és művével akkor ismerkedtem, amikor két versét beválogattam az 1940-ben Pesten „Mai román költők“ címmel megjelent gyűjteményembe. Hosszú ideig költőként tartottam számon, csak jóval később jöttem rá tudósvoltára – igazából a középkort fölváltó Nagy Megújulás ember-eszményének későkori példányára egy mindinkább műszaki jellegűvé váló társadalomban.
Ezerszer többet tudott nálam, nem is merészkedtem egy szintre helyezkedni vele. Inkább csak bámultam érdeklődési köre tágasságát, eredetiségét, üdeségét, pontosságát és szigorát.
Főleg azért voltam hálás, mert behatóan foglalkozott Madách művével, és mert a kritikai kiadás gondozásával hozzásegített Macedonski életművének megértéséhez. Egy aprósággal pedig örökre lekötelezett. Az Akadémia könyvtárának zárt részlegére szóló engedély megszerzésének bonyolult műveletével vesződtem, ő azonban megpillantott az előszobában, és igazgatói hatáskörében percek alatt kiállíttatta a kérdéses igazolást, örök hála érte. Másként az „Augusztustól augusztusig“ harmadik kötete soha nem készült volna el.
Emberként szerettem igazán. Szelíd szerénységét. Barátságos közvetlenségét. Közléseinek személyes melegét. Mesterkéletlenségét. Mindent befogadó nyíltságát. Kétségtelen fölényének óvatos rejtegetését, hogy a vele társalgó önérzetén valamiképpen csorba ne essék.
Egyik utolsó találkozásunk emlékét azért is őrzöm szeretettel, mert nagy megbecsüléssel emlegette Szabédit, akit különleges képességekkel rendelkező alkotónak tartott. Kérte, hogy adjam át meleg üdvözletét, munkájához pedig sok sikert kívánt…
– PIESZTUSÉ! – szólt rám szigorúan és bizonyos kajánsággal Weisz Imre barátom és osztálytársam, és megvakarta homlokába hulló haját.
Lovaglóülésben foglaltunk helyet egymással szemben az akkori brassói Bethlen tér sétányának egyik padján koratavaszi kellemes napsütésben. Két kerítésnyi távolból hallatszott el hozzánk a tízórás kicsengetés hosszabb szünetében tomboló diáksereg zajongása a főgimnázium tágas udvarán. Mi, felsőbb osztályosok azonban rendszeresen kisurrantunk a Graft pataka felé nyíló hátsó nagy vaskapun és sakkozással – villámjátszmákkal – töltöttük az iramló perceket.
– Piesztusé! – hangzott vissza fülemben könyörtelenül, s én zavartan és kétségbeesetten szorongattam ujjaim között a bábut. Éreztem, hogy verejtéktől nedves. Megbénított a határozatlanság. Fenyegető kényszerűség tartott hatalmában. Hibám fölismerése fojtogatott. Már tudtam, hogy más bábot kellett volna megragadnom. Máshova kellett volna lépnem. Tévedésem döntő következményekkel jár. Pedig ha jobban odagondolok, minden másképpen történik. Megnyerem a játszmát. Erős vagyok és okos. Az órán jól felelek. Az életem másként alakul.
– Piesztusé! – hallottam azonban ismét a végzetes ítéletet, amely arra kényszerít, hogy ne oda lépjek, ahonnét a győzelemre vezető út indul, hanem valahová a vakvilágba, a tév-ösvényre, a sötétbe. S ott vár rám a kikerülhetetlen vereség. A rejtélyes szó maga nem is érdekelt. Úgy hangzott, mint az „azimut“, vagy „gorgonzola“, vagy „heteromorfózis“. Nem is volt értelme, csak kényszerítő hatalma, amely arra kötelezett, hogy az egyszer megérintett bábbal lépjek, mert ha rosszul is döntöttem, mégis döntöttem. S talán végleg elrontottam az életem.
Piesztusé … Emiatt hagytam abba örökre a sakkozást.
Csak évek múltán rémlett föl, hogy a babonás ige, a ráolvasás, a varázsmondás egyszerűen csak annyi, mint „pièce touchée“, közönséges játékszabály – s ha nem tetszik, nem kell engedelmeskednem. De akkor már késő volt.
ÉVEKEN ÁT kínozott a kétség, hogy láttam-e valaha Bartókot, hallottam-e zongorázni? Vagy pedig csak a képzelődés játszadozik velem és űzi szokott tréfáit, miközben olvasmányélményekből, fényképekből, mások beszámolóiból állít össze agyam rejtekeiben hamis emlékképeket – valódiabbakat az eredetinél és csakugyan megéltnél!
Mégsem tudtam elmémből kitörölni holmi töredezett benyomásokat, amint a legváratlanabb helyzetekben és a nem illő pillanatokban akaratom ellenére föltámadtak és jobb meggyőződésemmel szembeszegülve azt sugalmazták, hogy gyökerüknél mégis valóság rejtőzik. Így láttam magam előtt a brassói Honterus-fögimnázium zsúfolásig telt dísztermét. A kivilágított emelvényen álló fekete hangversenyzongorát. A billentyűk fölé könnyedén hajló törékeny alakot – különösen az elrévült finom arcot és az ujjak szinte követhetetlen röppenését. Hallani véltem valami egészen egyszerű, mégis különös muzsikát, amely meghökkentett, egyszersmind magával ragadott. Ismételni nem tudtam volna, de örökre feledhetetlennek éreztem.
Ez volt minden. Nem is mertem róla beszélni, hiszen könyvekben, emlékezésekben hiába kerestem Bartók brassói hangversenyének megerősítését. Bizonyára álmodtam az egészet!
De most olvasom az új Brassói Lapok hasábjain, hogy Bartók Béla 1924. október 16-án az említett díszteremben hangversenyezett. Műsorán – saját szerzeményein kívül – Beethoven, Scarlatti és Debussy szerepelt. A közönség viharosan ünnepelte. Az akkori Brassói Lapok, a Gazeta Transilvaniei, a Kronstädter Zeitung elragadtatással írt róla.
Kínzó kételyeim végleg semmivé foszlottak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 50. számában, 1974. december 13-án.