1
Hárman ültünk – 1949-ben – a mangáliai üdülőház reggeliző asztalánál. Feleségem azon igyekezett, hogy négyesztendős kislányunkat rábírja a reggeli kávé és vajaskenyér ütemesebb elfogyasztására. Az abroszt védő fehér papírlapon barna körök mutatták a gyakran letett és fölvett csésze nyomait.
Néhány perc múltán Jebeleanu jelent meg feleségével, Florica Cordescuval. Mellénk telepedtek, s hamarosan végeztek a reggelivel. A szelíd, kedves Florica elgondolkozva nézte a kislány el-elmorcosodó arcát, amint a csésze ismét és ismét ajka felé közeledett. Majd öblös tarisznyájából ceruzát keresett elő, és az alatta levő abrosz miatt bizonytalan papíron rajzolni kezdte a barátságtalan modellt. A papír persze nem volt makulátlan, így a lófarkas hajat, az oldalvást csüngő néhány fürtöt, a magas homlok alatt világító kék szemet, a kissé vastag orrot, a szép alakú szájat, makrancos állat ábrázoló vonalakat körívesen itt is, ott is megszakították a csészealj nyomai. De ez Floricát nem zavarta. Minket sem.
A papírterítő kérdéses csücskét azután óvatosan lemetszettük. Most kissé sárgultan, de jól látható kávényomokkal, bekeretezve itt függ a falon, hogy Floricára és arra a feledhetetlen nyárra emlékeztessen.
2
Álmatlanul feküdtem az ágyban. Künt már megkezdődött a reggeli nyüzsgés-dübörgés, de ez kevéssé zavart. Minden idegszálam, értelmem valamennyi porcikája éberen figyelt a világ dolgainak bensőmben visszhangzó rezgéseire. Mozdulatlanságomban ezt a belső mozgalmasságot, a külső folyamatok visszhangját igyekeztem fölmérni. Éber és érzékeny voltam, mint valami jelfogó, távoli üzenetek értője és meghallója.
Váratlanul megmozdult alattam a fekvőhely. A szoba némán ringani kezdett, mint a csendes hullám hátán meglendülő hajó. Az előszobafal felől lágyan csilingeltek a kulcsok. Néhány másodperc múlva a földlökés megismétlődött. Most már gyöngébben. A körúton változatlanul dübörgött a forgalom.
Felöltöztem és hevesen telefonálgattam jobbra-balra, hadd osszam meg másokkal is tapasztalatomat. Barátokat zavartam föl íróasztaluk mellől, szerkesztőségektől érdeklődtem, háziasszonyokkal nagymosást szakíttattam félbe. Megrökönyödésemre a munkával elfoglaltak, a közlekedők, a tevékenyek közül senki sem érezte, hogy megindult alattunk a föld. Csak én, a tétlen, de mégis feszülten figyelő.
No, és a földrengésjelző intézet, amelyet végső kétségbeesésemben fölhívtam. Megnyugtattak, hogy csak valami távoli földmozgás utórezgését éreztem. Az egésznek semmi jelentősége.
3
A külországi esztéta föltétlenül találkozni akart Arghezivel. Be akarta mutatni neki a róla közlendő elemző tanulmányának kéziratát, vagy háromszáz oldalt. Mint a költő régi ismerősét és fordítóját, arra kért, hogy találkozást eszközöljek ki nála.
Még egészen be sem rendezett utolsó szép lakásának tágas nappalijában fogadott bennünket, úgy emlékszem: délelőtti órákban. Külön kitüntetésként az egész család jelenlétében. Paraschiva asszony szívélyesen társalgott velünk. Mitzura süteménnyel kínált. Baruțu ásványvizet töltött és borra biztatott. A költő pedig komolyan pillantott ki vastag lencséjű szemüvege mögül, és szótlanul hallgatta az esztéta tisztelettől el-elakadó rebegését. Azután átvette a vaskos kéziratot, egy pillanatig elmélázott. Nem lapozott bele, hanem jó ideig méregette, hol jobb, hol bal tenyerén.
– Hát igen!… – mondotta. – Jó vastag!… – És letette maga elé az asztalra.
Később hosszasan és lenyűgözően beszélt arról az időről, amikor újságíróként a nagy földrengés idején Messinában tartózkodott.
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án.