Három anekdota
1
A Rádió tágas előcsarnokában ténferegtem bosszúsan és türelmetlenül. Untam a céltalan sétát. Az üldögélést még inkább. Magamban tüzelő átkokat szórtam a feledékeny szerkesztőre, aki felvétel céljából pontos időre hívott ugyan, de se nem jött elébem, se belépőcéduláról nem gondoskodott. Fél óra–óra telhetett el. Úgy döntöttem, hogy csapot-papot otthagyok. Ekkor jelent meg a bejáratnál Ion Pas, abban az időben a Rádió vezérigazgatója. Az őr vigyázzba vágta magát. A kapus kiegyenesedett, ő azonban ügyet sem vetett rájuk, hanem egyenesen hozzám sietett. Megkérdezte, hogy mi dolgom ott, aztán megcsóválta a fejét.
– Szóval írót várakoztatunk ! – mondta bosszúsan. – Majd teszek róla! Hiszen minden perced fontos, ugye?… No, gyere!…
Ő maga vitt föl a késlekedő stúdióba. Élveztem, hogy ott mindenki meredten várta a történendőket.
2
Kemény Jánosnak mindig köze volt a színházhoz és a színművészethez. Sőt sok alakítóképesség, utánzási hajlam is rejlett benne. Közvetlen környezete vagy ismeretségi köre nyilván tudomással bírt erről. Aki azonban ritkábban találkozott vele, meg is lepődhetett. Velem legalábbis így történt. Ritkán jártam Kolozsvárra, s rendszerint évente egyszer jöttem vele össze a vécsi helikoni találkozón. Ott viszont házigazdaként sok egyéb gondja volt, mintsem rejtett képességeinek csillogtatása.
Egy délutáni csöndben azonban váratlanul kettesben maradtunk a nevezetes tölgyek alatt, a Kuncz-asztal közelében. Jánoskának szokatlanul jó kedve támadt. Kéretlenül utánozni kezdte előttem a helikoni író-összejövetel tagjait. Tátott szájjal ismertem föl Tompát, Moltert, Bánffyt, Ligetit, Makkait, Kádárt, valamennyit. Csupán egyetlen személy maradt homályban. Meglehetősen ellenszenves figura volt. Magam sem tudtam, miért viszolygok tőle annyira. János elmosolyodott.
– Csakugyan nem ismersz rá ? – kérdezte. – Hiszen ez te vagy!
Mélységesen megdöbbentem, talán meg is sértődtem.
Később azonban a tükör előtt meggyőződtem, hogy az utánzás ezúttal is tökéletesen sikerült.
3
A bécsi Albertina-múzeumban éppen Dürer 500 éves emlékkiállítását láthattuk. Mintha aznap ingyen belépés lett volna, mert a termekben nyüzsgött az ifjúság. Főleg az előcsarnok leleményesen berendezett másolóműhelyében, ahol az előkészített festékes hengerek és műnyomó papírok segélyével bárki saját kezűleg készíthetett emlékül egy-egy Dürer-metszetről másolatot.
A falon függő eredetiek, a melléjük akasztott nagyítások, a folyton váltakozó és ismétlődő színes diavetítések, a művek történetét és jelentőségét magyarázó szövegek között figyelmünket legfőként a „Szent Jeromos a zárkájában” néven közismert rézkarc különterme kötötte le. Egyik oldalon a mű falnyi nagyítását helyezték el. A szent tagjairól, a lábánál heverő oroszlánról, a két síkban ábrázolt tér minden egyes tárgyáról viszont vékony huzalok vezettek a terem benseje felé, ahol a kép részletei immár három kiterjedésű testek alakjában jelentek meg – hadd lássa a néző, hogy a művész milyen mérnöki pontossággal ismerte és ábrázolta a valóságot!
Lenyűgözve bámultuk.
Velünk együtt egy sötétruhás kísérő, minden jel szerint az igazgató, társaságában jellegzetes öltözetű, fejkendős, középmagas barna hölgy is. Azonnal ráismertünk. Önkéntelenül köszöntöttük, amit udvarias fejbólintással viszonzott.
Indira Ghandi volt.
Megjelent A Hét V. évfolyama 36. számában, 1974. szeptember 6-án.