„A falu már erősen lombosodott, friss gyep verte fel az esőáztatta réteket, és a sár erjedt szaga tavaszi gyanták illatával keveredett. A trágyadombok facsaró verejtékben gőzölögtek a melegedő időben, és a baromfiak éktelen karicsálással bontogatták a ganajban pácolódó szalmacsutakokat. Az utcán kerékagyig ért a sár és bugyborékolva szaladt kétfelé a lomhán bandukoló ökrösszekerek nyomában. A boglyákat, zsindelytetőket meg a düledező kerítéseket feketére most a az eső, és itt is, ott is zöldesen ütötte fel fejét a penész. Az árkokban szinültig állt a poshadó esővíz, s a békanyál már leheletnyi rozsdát vont a tetejére. A leülepedett iszapból erősen sarjadt a fű, és boglárkák meg gyermekláncfüvek bimbóztak szanaszét. A kecskegarádiccsal rakott alacsony lankákról keskeny ösvények ereszkedtek le a kékre meszelt házacskák közé, melyeknek zsindelyes tetejét roskadozva hordták a görcsös faoszlopok…”
Ezekkel a sorokkal kezdődik Szenczei László Korom és korona című regénye, amelynek első és mindmáig egyetlen kiadása több mint három évtizeddel ezelőtt jelent meg Kolozsvárt – meglehetősen kalandos és jellemzően nyugtalanító körülmények között.
A figyelmes olvasónak szinte akarata ellenére azonnal föltűnik, hogy már e néhány mondat egész hangvétele mennyire meglepően különbözik attól a szólamtól, amelyet a vele egykorú romániai magyar prózai írások sikeres többségének legfőbb jellem zőjeként emelt ki a bírálat és az irodalmi közvélemény szinte vitathatatlan meggyőződése, s amely legtöbb esetben máig is ható erővel befolyásolja fülünket, érzékeinket, képzeletünket. A Szenczei regényének színhelyét felvázoló tájleírásban sehol nem leljük az égbenyúló havasok mámorító illatát, az ősi fenyőerdők titokzatos zúgását, a kristályos vizű hegyi patakok andalító csobogását a szelíd dombok tövében meghúzódó barátságos falvak csábító derűjét – azt az egész álomköddel át meg átszőtt természeti bűbájt, amely önkéntelenül is megejt, magával ragad és mintegy valóság feletti – sőt a valóságosnál olykor lényegesen lenyűgözőbb és szebb – világba kényszeríti a képzeletet.
Holott Szenczei sem hunyja be szemét a környezet lelkesítőbb jelenségei előtt. A falu nála is lombosodik, a friss gyep nála is kibukkan, tavaszi gyanták illata lebeg, sarjad a fű, boglárka és pitypang virágzik. Ám a kép egésze ebben a faluban az akkoriban csakugyan létező és tapasztalható valóság szigorúbb és tapinthatóbb elemeiből áll össze, és az olvasó benyomásait döntő súllyal a trágyadombok verejtékezése, a sár fröcskölése, az eső miatt sötétre szineződött kerítések düledezése, a kiütköző penész és a roskadozó tető befolyásolja. Hatásukra végül is az a meggyőződés erősödik meg bennünk, hogy minden ellenkező állítás cáfolataként a Szenczei ábrázolta világ a valóságosabb. Helyesebben: ez az a való világ, amelyben egykor a regény szereplőinek és nekünk is élni adatott, és amelyet világosan fel kell ismernünk, esetleg szembe kell szállanunk vele, ha azt is, sajátmagunkat is jobbítani kívánnák. Ki-ki ízlésének, vagy vágyainak, vagy érzelmeinek megfelelően elgondolkozhatik, esetleg elvitatkozhatik azon, hogy melyik ábrázolási módszer a neki megfelelőbb, talán kellemesebb és andalítóbb.
Hasznosságát tekintve azonban kétségtelenül a valaha Szenczei választotta utat kell alkalmasabbnak vélnünk, a talán nem is sejtett, de minden bizonnyal ki nem mondott cél elérésére – természetesen, ha az írásművészetnek valamely célt, értelmet, hatást kívánunk tulajdonítani, mint ahogyan az a regény megírásának idején általában elfogadott tételnek minősült. Persze ez a módszer egyben nyugtalanítóbb és kellemetlenebb is. Sajnos azonban életünk dolgainak megválogatásában rendszerint csak keveseknek adatott meg a bennünket sértő tények és bántó események könnyű megkerülése. Legtöbbünk rendszerint azokon a keskeny ösvényeken jár, vagy legalábbis járt a regény megszületésének idején és az ábrázolt korszakban, amelyek az alacsony lankákról ereszkedtek le a kékre festett roskadozó házak közé.
Nyilván emiatt helyezkedik el Szenczei regényének szemléleti pontja valahol a korabeli társadalom alapjának közelében. Nem véletlen tehát a regény bevezető sorainak szikár valóságot és világosságot idéző könyörtelen tárgyilagossága. A történet, a jellem ek, az összeütközések, a kifejlet szabályszerűen és kivételt nem ismerően csak a fentiek sorsának döntő befolyását hivatott ábrázolni és szolgálni. Ennek a regénynek elhatározásokat hordozó és cselekvést sugalló szereplői nem valami regényesen elképzelt álom világ meghökkent, ámulást vagy elnéző mosolyt gerjesztő hősei – bármennyi művészettel lennének is ez utóbbiak megalkotva –, hanem a hosszú év századokon át nyomorban élő és oly sok alkalommal hiába lázadó falusiak, a füst szagú kormos szénégetők, s közöttük is a szervezőnek és vezetőnek született rokonszenves hadirokkant Blendea, aki a regény utolsó mondata szerint „három hétig nagyobb úr volt a járásban, mint a főszolgabíró”.
Ezek az emberek feszülnek szembe a századunk első világháborújának utolsó hónapjait kitöltő drámai események között a föléjük terpeszkedő hatalmi szervezettel, az egész addigi társadalmi berendezkedéssel és – regényről lévén szó – természetesen az ez utóbbit alkotó különböző tulajdonságokat, jellegeket és vágyakat megjelenítő jellemekkel.
Egyik – és nem utolsó – erénye Szenczei írásának ugyanis éppen a szembenálló társadalmi erők és mozgások árnyalt művészettel felvázolt rajza. Nem sokkal a falut ábrázoló kezdő tájleírás után tűnik föl a kastély mint az uralkodó rétegek – bár szándékosan odahelyezett, mégis szándéktalannak ható – jelképe. Ezután pedig lépcsőzetesen lefelé tartó vonulatban az elméletileg jól ismert, de művészileg újnak ható módon ábrázolt egész berendezkedés egy mástól függő és szorosan egymásba kapaszkodó rendszere. Ellenükben igyekeznek erőt gyűjteni és harcukat megharcolni a háború nyomorát, véráldozatait, szenvedéseit viselő béresek, zsellérek, szolgák, szegény sorsú falusiak, hegyi emberek külön-külön ábrázolt, de a kizsákmányolás szakadatlan folyamatában hasonló sorsot viselt, komoran egységes tömeggé kovácsolódó alakjai.
Mindez pedig erőltetett célzatosság, előre elhatározott törekvés nélkül, mintegy szándéktalanul – egyszerűen a valóságban megjelenő rejtett törvényszerűségek megérzése, vagy talán felismerése és művészi módon való ábrázolása, illetve az alkotás sajátos nyelvére való lefordítása révén.
Nem véletlen, hogy ez a valósághoz hű, mégis a művészet és megjelenítés belső alkatához illeszkedő ábrázolásmód azonos hullámhosszon rezeg a Szenczei választotta stíluseszménnyel, s ennek következtében ugyanazokat a jelentős szemléleti különbségeket villantja elénk, amelyek ezt a megjelenése idején, de később is méltatlanul mellőzött regényt egyes szerencsésebb kortársainak műveitől elválasztották. Valamennyiünk kárára. Mert különösen a korabeli olvasóban, de akár a maiban is a nemzetiségi és társadalmi önismeret sok téves képzetének helyesbítéséhez, vagy legalábbis olyan folyamatok akaratlan és ösztönszerű megindulásához nyújtott volna segélyt, amelyek elebb vagy utóbb ezeknek a hibás képzeteknek lassú eloszlatását mozdíthatták volna elő.
Mindazonáltal ez a regény nem a tételesség kedvéért íródott – akkor több volna benne a tudatosság, a társadalmi erők és mozgások szerepének néhol pontosabb felismerése, máshol élezettebb kidomborítása. A mű hitelességét és meggyőző voltát azonban éppen az az ösztönösség biztosítja, amely az akkor fiatal író tollát vezette. Ennek az ösztönösségnek hamvas mivolta bilincseli le az olvasót akkor is, amikor nem pusztán irodalmi és művészeti törvényszerűségek szabályai alapján közelít a műhöz, s esetleg szemléleti elrajzoltságokat fedez föl olyan helyeken, ahol az íróművész keze rezzenés nélkül vonja meg a jellemek körvonalát és a történések menetirányát.
A mű értékét mi sem igazolja jobban, mint hogy – noha az akkor félmúltként ábrázolt korszak egész múlttá is változott már, s ha az író ma öntené szavakba a róla szóló híradást, egyes részleteket esetleg más megfogalmazásban mutatna be – az eltelt évtizedek alig ejtettek itt-ott észrevétlen homályt a tiszta művészi szándékon és eszmei becsületességen. Ez bizonyítja a mű időtálló fiatalságát. S egyben a szerző fiatalságát is. Mert a hosszú évek lappangása után most újrakiadatásra készülő mű a mostanra már hatvanadik életévét is betöltött szerző érett fiatalságának első hosszabb lélegzetű prózai alkotása. Amikor megszületett és különböző visszautasítások elszenvedése után végre mégis nyomdába került, a történet elbeszélője még harmincadik esztendejét sem érte meg. Merész kiadója az Erdélyi Enciklopédia nevet viselő szabad írói társulás volt, amely sem alaptőkével, sem kereskedelmi szervezettel, egyáltalán semmivel sem rendelkezett, csupán az illegális kommunista párt kezdeményező erejére és burkolt támogatására és néhány fiatal író – köztük Balogh Edgár, Nagy István, Jordáky Lajos, Méliusz József, Szenczei László, Vámszer Géza és még néhányunk lelkesedésére, valamint a kolozsvári „Graphica” nyomda hősies vállalkozó kedvére támaszkodott. Az egész kísérlet a két háború között élt romániai magyar írók fiatalabb nemzedékének azt a törekvését képviselte, hogy elődeik hagyományőrzőbbnek minősített felfogásával ellentétben valami újabbat, valószerűbbet, s ha kell: meghökkentőbbet mutasson föl az irodalomban.
A Korom és korona ennek a fiatalos lázadásnak volt egyik – akkor is reméljük s ma is reméljük – nem lebecsülendő fegyverténye. Azért is szeretném Szenczeit máig fiatalnak állítani, mert ezzel saját fiatalságomat idézném vissza legalább egy pillanatra. Nem emlékszem, hogy hol kötöttünk ismeretséget. Talán Kolozsvárt, amikor tizenhét fiatal irodalmár egy minden más kiadótól visszautasított kézirat kinyomtatására szövetkezett össze, vagy talán Brassóban, amikor – más lehetőség hiányában – a vendég szeretetét felajánló unitárius templomban mutattuk be új műveinket. Esetleg az Abafáy Gusztáv és Jancsó Elemér szerkesztette Új Erdélyi Antológia (1937) kapcsán folytatott levelezésben?
Akárhogyan is volt, örök fegyverbarátságunk akkor pecsételődött meg, amikor az általam éppen az Erdélyi Helikon hasábjain – talán meggondolatlanul – kirobbantott úgynevezett transzilvanista vita rendjén a Korunk tiszteletet parancsoló oldalain Szenczei szinte egymagában sietett segítségemre és védelmemre, holott nagy szükségem lett volna mások – legalább nemzedéki – hozzámállására is.
Mivel azonban ez csak nagyon kelletlenül történt, sohasem tudom neki elfeledni, hogy teljes önzetlenséggel, a fölburjánzó vagy szándékosan gonosz vádak minden terhét vállalva, ám az elvi igazság és a fenyegetett tárgyilagosság megvédésének hevével vetette magát harcba – remélem: nem annyira személyemért, mint inkább a helyes felismerések kivívása, vagyis a valóság eltorzításának bátor megakadályozása végett.
Bizonyára volt valami rokon vonás bennünk – különösen ami a valóságot illeti. Annak idején éppen azért sodródtunk szinte akaratlanul egymás mellé, mert hittünk az ésszel megismerhető világ létezésében, bármennyire is bonyolultnak bizonyult is ez, s bármilyen nehezen járható, olykor járhatatlan utak vezettek feléje. Szenczei legalábbis mélységesen meg volt győződve arról, hogy életünk irányvonalainak fölismerése csak is az ellenőrizhető tények síkján történhetik. Ebben a meggyőződésében támogatták részben Gyulafehérvárott, Budapesten és Kolozsvárott végzett tanulmányai, részben újságírói tevékenysége, mely utóbbinak állomásai Kolozsvár és Brassó voltak. Észelvű gondolkodásának kialakulását azonban főként a francia műveltség mélyrétegeibe való lemerülése mozdította elő. Ehhez viszont kitűnő ösztönzésre lelt a román irodalom és művelődés hasonló vonulatainak bensőséges ismeretében.
Nem vélhetjük véletlennek tehát azt sem, ha a román-magyar testvériség és sorsközösség felismerésében nem az ábrándok birodalmába vezető utakon indult el. Nem valamely rózsaszínű ködbe burkolt általános emberiesség tündöklésében látta az egy más keblére borulást. Ehelyett a maga széptani eszközeivel és művészetének parancsoló szabályai szerint igyekezett fölfedni azokat a lehetőségeket, amelyek a román és magyar elnyomott és kizsákmányolt rétegek közeledéséhez vezethettek, próbálta megmutatni – természetesen az irodalom sajátos eszközeivel – a módozatokat, amelyek, hite szerint, mindezt megkönnyítették.
Az Erdélyi Helikonban, a Korunkban és egyebütt közölt novelláiban, tanulmányaiban, ismertetéseiben, folyóiratszemléiben ez a vonás mindenütt fellelhető. Az 1935-ben megjeleni Székely apokalipszis című kisregénye, az 1943-ban A halál tanítványa címmel Apáczai Csere Jánosról írt életregénye, de főleg az 1946-os történeti és politikai tanulmánya: A magyar–román kérdés mind magán viseli gondolkodásmódjának jellegzetességét.
Szépírói módon azonban az elnyomottak és kizsákmányoltak megbonthatatlan testvéri közösségét legelevenebbül az 1956-ban megjelent A várőr fia című ifjúsági regénye és főként a több mint három évtized elteltével ismét az olvasó kezébe kerülő Korom és korona című regénye képviseli. Ez utóbbi volt az, amely megjelenése idején azért találkozott annyi értetlenséggel, sőt ellenségeskedéssel, mert – amint arra már céloztam – nem az akkoriban egyeduralkodónak vélt, de csupán az irodalom egy részére érvényes tündéri mesélő kedvű eszközökkel, hanem az ezzel bizonyos mértékben ellentétes józan tárgyilagossággal igyekezett megragadni az eleven és sajnos gyakran lehangoló életet.
Ebben a törekvésében természetesen sokkal nagyobb erővel mutatkozott meg a tények meghökkentő érdessége, mint az andalítóbb modorban megfogalmazott s éppen ezért a korabeli olvasóra inkább ható – egyébként értékes – művekben. A történelem azonban a maga lassan, de könyörtelenül őrlő forgásával hamarosan lesimította mindazt, ami Szenczei regényében valaha durvább felületnek vagy készakart elnagyoltságnak, sőt a szerző magyarsághoz való ragaszkodását megkérdőjelező mozzanatnak látszhatott.
A mai olvasó legföljebb csodálkozással veszi tudomásul, hogy a könyv szerzője ellen hasonló vádak elhangozhattak – akárha hát mögötti suttogások alakjában is. Ehelyett a bekövetkezett történeti események világánál ma már tisztán látja, mennyire a szerzőnek volt igaza az elmaradottságban tartott legalul elhelyezkedő néprétegek szabadságvágyának olykor nyugtalanító, olykor elriasztó, olykor vallásos köntösbe burkolózó rajzában, s mekkora vaksággal verték meg önérdekeik a földi javak élvezetét saját kizárólagos joguknak képzelőket. A regény első megjelenése óta eltelt több mint három évtized alatt a szerző szorgalmasan fordított románból, franciából, bolgárból. Lelkiismeretesen végzi napi kötelességét egy Budapesten megjelenő világirodalmi lap szerkesztőségében, amelynek (főleg az ő jelenléte és figyelme következtében) szinte egyetlen számából sem hiányzik a román vonatkozás.
Mind a mai napig csupán azt nem sikerült elérnie, hogy az élete főművének tekintett Korom és korona végre a szélesebb körű olvasóközönség kezébe jusson. Mert talán nem kell mondanom, hogy az Erdélyi Enciklopédia főleg hitelre készült kiadványai nem százezres példányban jelentek meg annak idején, és a Szenczei regényének első kiadását követő esztendő egyben a második világháború kitörését is jelentette.
Annál nagyobb elismerés illeti a Kriterion Könyvkiadót, ha ezt a régóta esedékes jóvátételt merészen végrehajtja.
Megjelent A Hét III. évfolyama 43. számában, 1972. október 27-én.