Mint legtöbb barátság kezdete, ezé is a fölismerhetetlenség homályában vész el. Nem tudom, hol kerültünk össze első ízben, azt sem, hogy mikor. Arcát, alakját, lényét tükörcserepek verik vissza emlékezetemben. Összefüggéstelen képek véletlen sorozata ez – talán csak számomra meggyőző élességgel és jelentőséggel.
Így látom a virágzó férfikorát már elért, de mai fejünkkel jórészt fiatalnak számító Cicerone Theodorescut, a költőt, egy brassói söröző asztalánál – délcegen, inas-szálas termettel, tojásdad okos arccal, pattogó rövid mondatokat felröppentő keskeny ajakkal, kissé egymáshoz közelített fénylő barna szempárral, amint az ugyancsak villogó szemű és hasonlóan ropogós beszédű Eugen Jebeleanu társaságában a jelenlévő harmadik költő versét javítgatják sorról sorra, sőt szóról szóra, majd elejétől végig könyörtelenül épkézlábra írják át, mert a készülő irodalmi estélyen a Sétatér végén álló nagyteremben csak így lesz fölolvasható. A javítást nem csupán szelíden tűrő, de hálásan fogadó harmadik költő személyes szereplése biztosíték arra, hogy ez már 1944 augusztusa után történt.
Talán ennek a közös föllépésnek kapcsán nyújtotta át nekem Cleștar (Kristály) című kezdő verseskönyvének (1936) – melyet annak idején George Cálinescu is elismerően üdvözölt – 1947-es ajánlással ellátott, négy évvel korábbi második kiadását. A könyv háborús papírjára, láboskék borítójára ma is jól emlékszem – kevésbé a versek nagy formaművészettel megszerkesztett és a hadicélokkal nem sok közösséget vállaló rejtjeles tartalmára. Kivétel talán a Glas, din urmă, al mamei (Utolsó szó anyámtól) című költemény – ma is a korabeli román költészet egyik legmegragadóbb darabjának tartom. Mégis, ha jól visszagondolok, a kötet egésze valahogyan többet jelentett és ígért, mint a mintegy másfél évtizedre rá bekövetkezett egyszerűsödési folyamat.
Ez utóbbi alkotói korszakában tűnik föl megint csak Jebeleanu társaságában. Egymás szavába vágva vitáznak a bukaresti tavak táján húzódó széles sugárutak egyikén a lombozó fák alatt – talán Calea Griviței című akkortájt megjelent kötete kapcsán. Véleményemre nem nagyon kíváncsiak, ezért nyugodtan figyelhetem őket, főleg a könyv szerzőjének magasra nyúlt szikár alakját, magabiztos járását – mintha inkább polgári ruhát viselő nyugdíjas vezénylő tábornok lenne, nem pedig versekkel bíbelődő poéta. A mind hevesebbé váló szócsata végén sebten búcsúzkodunk a Repülők Emlékművénél. Ő azonban még ebben a forró hangulatban sem feledkezik meg szokásos baráti köszöntéséről, mondván: „Csókolom a szemed!”
Az emlékezés vegyszere tengerparti találkozás képét hívja most elő. Eforia fürdőhelyén vagyunk az egykori Bellona szállóban. Ott lakik feleségével és két lányával a saját elszállásolásunkhoz képest fényűzőnek tetsző két szobában. Ő viszont szerény, kedves, szíves, vidám – négerbarna arcbőre pedig csupa egészség. Kávé közben persze irodalomról beszélünk. Érdeklődéssel faggat a magyar költészetről, és meggyőződéseimet vita nélkül teszi magáévá. Mintegy forrásmunka vagyok számára e pillanatban. Mintegy figyelmének viszonzásául választottam talán a most húsz esztendeje írt A fordító titkai című tanulmányom elemző példájaként az ő Május elseje című versének magyar szövegét. Szigorú önvizsgálat gyakorlásával itt igyekeztem bemutatni a sajnálatra méltó műfordító – dehogyis titkait, hanem titkos törődéseit, talán azzal a be nem vallott óhajjal, hátha mások okulására szolgálnak.
Hallott róla valamit, mert nem sokkal később eljuttatta hozzám az Un cîntec din ulița noastră (Ének a mi utcánkból) című, akkoriban megjelent kötetét.
A képsorozat következő jelenete Moszkvában zajlik az Ukrajna szálló székesegyháznyi előcsarnokában, ahol a Forradalom negyvenéves évfordulójára érkezett külföldiek kavarognak. Itt botlunk egymásba – ő mint a Román-Szovjet Baráti Társaság küldöttségének jelentős tagja és mint Majakovszkij nagyra becsült fordítója, én viszont A. E. Baconsky és Radu Boureanu társaságában írószövetségi cseregyermekként. Meleg egymásra köszönésünk tanúja Zenaida Pally, a kitűnő operaénekesnő is. Talán ezért bökkenek meg kissé költő-barátom némileg fensőbbséges intésétől, amellyel küldetésünk fontosságára emlékeztet.
Csak jóval később jöttem rá, hogy a kedves énekesnőnek akart egy kissé felvágni. Ezt azonban ismét annyi huszáros magabiztossággal cselekedte, hogy minden fölényt meg kellett neki bocsátani.
Innét kezdve a tükörcserepek mindinkább elaprózódnak. Holott kezemben járt Oameni și dragoste (Ember és szerelem) című könyve. Ismételten találkoztunk írószövetségi gyűléseken, rendezvényeken, összejöveteleken, de valahogyan mindig csak messziről, futólag, felületesen. Bizonyára hibás voltam, mert említett kötetén kívül utóbbi éveinek költői teljesítményét nem méltattam kellő figyelemre, illetve nem soroltam be az okvetlenül elolvasandók rendjébe. Még a bírálatok visszhangja is csak elvétve jutott el hozzám.
Személyi kapcsolatainkon azonban mindez keveset változtatott. Találkozásainkkor most is csak a régi mondattal búcsúzott: „Csókolom a szemed!” így történt legutóbb is, az Írók Házában lezajlott fárasztó gyűlés után.
Vagy csak ő volt fáradt? Felszólalása mindenesetre némileg kapkodó, ingerlékenyen szenvedélyes, majdnem haragos lelkiállapotra vallott. Mintha ki nem mondott vagy ki sem mondható bántások dörömböltek volna szavai mögött. Már-már ijedezve hallgattam. Nem tudtam, hogy akkor beszél hozzám utoljára.
Ennek az évnek február 8-áján volt hatvanhat éves. Tíz napra rá vitte el a szívroham.
Megjelent A Hét V. évfolyama 9. számában, 1974. március 1-én.