A „hangszóró” szót – a megafon érzékletes és első hallásra közérthető kifejezésére – tudomásom szerint annak idején Kosztolányi teremtette. Ha nem is a semmiből, de a beszéd elemeinek természetes fölhasználásával és a nyelvalkotás íratlan törvényeinek pontos tiszteletben tartásával – persze a jól bevált, megszokott és minden igényt régóta kielégítő „fényszóró” képére és hasonlatosságára.
Mert csakugyan, mit csinál az üzembe helyezett fényszóró? Természetesen szórja a fényt. A bekapcsolt megafon, illetve hangszóró pedig a hangot szórja szerte a szobában, köztereken, nyilvános napozók homokja fölött, beatzenekarok egykilométeres körzetében, erdők csöndjében, utcákon, közúti közlekedési eszközökön, hogy olykor szinte belesüketülünk.
Az új kifejezés szinte azonnal meghódította a közvéleményt. Kézenfekvő, hogy a dobhártyánkat és idegeinket igénybe vevő készüléket nem is lehet másként nevezni! Hozzá még szépen is cseng – üteme van, lejtése, dallama, szinte elolvad az ínyen és fülben. Nem csoda, hiszen a huszadik század első felének egyik legnagyobb költője találta ki. Ezért is használta hosszú ideig mindenki szívesen és magától értetődő könnyedséggel akár sajtóban, akár irodalomban, közbeszédben vagy szónoklatokban.
Az utóbbi esztendők folyamán azonban – mint valami alattomos gyom, amely elfojtja az ápolt, oltott, gonddal gondozott növényt – mindenfelé fölüti fejét egy régen elfeledettnek hitt, kiirtottnak vélt, többszörösen megbélyegzett és elítélt tükörszó. A németből (Lautsprecher), esetleg angolból (loudspeaker) henyén lefordított „hangosbeszélő” árasztja el a lapokat, a könyveket, a beszédünket. Kimondani is nehéz, külalakja is otromba, jelentése is bizonytalan, mégis kiszorítja a kecses, jól hangzó, kifejező és természetes hangszórót.
Nagy kár. Nagyon nagy kár.
Persze tudom, hogy szokás és divat ellen hiábavaló az ésszerű érvelés. Ezért szemlélem már évek óta némán a gyom növekedését. Most sem szólnék, ha legutóbb is nem olvastam volna az egyik legjobb műfordító: Szabó Ede szövegében (Max Frisch: Stiller) azt az átkozott „hangosbeszélőt”. Ha már ide is befurakodott s egyetlen szerkesztő sem javította ki, akkor nincs is egyéb hátra, mint búcsút venni Kosztolányi csodálatos fölfedezésétől.
Ég veled, hangszóró!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 42. számában, 1973. október 19-én.
