Arra a bizonyos közlönyre – okkal vagy ok nélkül – nagyon haragudtam. Az írók sértődékenysége köztudomású – a szerkesztőség megértő türelemmel várta bosszankodásom elmúltát. Makacs neheztelésemnek azonban közreműködésem kitartó megtagadásával adtam kifejezést. Vagyis hát vélt sérelmemért alaposan megbüntettem magamat.
Bölcs vezetőségünk végre is döntő lépésre határozta el magát. Teljes névvel aláírt, nem csupán elismerő, de értőn elemző elsőoldalas cikket közölt egyetlen munkámról. Egyszerűen lehetetlen lett volna továbbra is haragszomrádot játszani, hacsak nem akartam mindenki – főleg magam – előtt nevetséges színben föltűnni.
Ettől függetlenül azonban jólesett a nagyrabecsülés. Nyilván akkor is csiklandozta volna önérzetemet, ha véletlenül kevésbé okos, mondjuk csak részben meggyőző. Hiszen a hiúság közös bűn. S ha nem is volna közös, készséggel elismerem és vállalom. Eggyel több emberi gyöngeség már igazán nem számít!
Boldog révületben olvastam el hát a cikket egyszer, kétszer, mit tagadjam: talán tízszer is. Felhők közt lebegtem. Enyhe szellők simogattak. Babérágak integettek felém – ezekből fonják majd homlokomra a koszorút. Mintegy álomban forgattam tovább a lapot és szinte nem hittem a szememnek. Valami ördögi véletlen égy másik cikk negatív példái között néhány egykori – igaz: nyomtatásban meg nem jelent – verssoromat pécézte ki könyörtelenül. A fellegek közül egyenesen a kemény anyaföldre pottyantam. Talán még az orrom vére is eleredt. Hiszen nem a tréfálózással volt a baj. Hanem mert a cikk írójának igazát nem lehetett tagadni; Az a vers csakugyan selejtnek minősült. Ám az első oldal okozta mámorból szemernyi sem maradt. Persze a békepipát így is elszívtuk. Csak nekem volt kissé keserű a füstje.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
