Apokrif ének, Kriterion Könyvkiadó, 1971.
Balla Zsófia kötetbe gyűjtött verseiben kétségtelenül a mondanivaló a fontos. A közlés legyőzhetetlen szándéka kényszeríti a költőt a benne kavargó eszmék, indulatok és érzések tudomásunkra-hozatalára. Az egyes költemények egész alkatában, szaggatott és mintegy lázasan egymás mellé rakott, olykor összefüggéstelennek tetsző részleteiben is megpillantható az a majdnem görcsös erőfeszítés, amely a lélek mélységeiben forrongó gondolati elemekből igyekszik kiválasztani a közölhetőt, a kimondhatót, az egyáltalán felfoghatót.
Verseinek talán éppen azért nincs is többé-kevésbé pontosan megvont külső körvonala. A költő ezúttal nem a régóta lekerekített és fogalmi rendszerekbe állított úgynevezett örök témákat énekli meg, hanem azt igyekszik a szavak hálójába keríteni, amit maga is csak mint a sötét vízmélyben felcsillanó halat pillant meg – esetleg csak egy másodperc töredékére, örökre visszahozhatatlanul és annyira egyedien, hogy másnak tulajdonképpen alig-alig is jelent valamit.
Alkatilag tehát azokhoz az alkotókhoz tartozik, akik megnyilatkozásaikban szívesebben hagyják magukat a nagyobbára szabadjára eresztett érzelmi világ sodrásával vezettetni, mintsem megkísérelnék a szabatosabb megfogalmazást, a pontosabb körülírást. Attól tart esetleg, hogy a tudatos elemek élénkebb befolyása következtében az eredendő érzés és benyomás hímpora visszavonhatatlanul eltörlődik, s ezzel veszendőbe megy az is, amit saját költészete megkülönböztető jegyének vél.
Módszerével természetesen mentesíti magát bizonyos kötöttségektől, sőt feszességektől, s így valójában megkönnyíti az alkotás folyamatát, melyben az ösztönösségnek lényegesen több rész jut, mint valamely cél felé való törekvésnek. Ugyanakkor több feladatot, néha terhet ró olvasójára, mert nem csupán hozzáállásra ösztönzi, de olyan kapcsolódások felkutatására is készteti, amelyeket nem mindig sikerül egyértelmű módon meglelnie.
A versek így többsíkú modorban jönnek létre. Ennek a többsíkúságnak előnye a költői közlendőt sejtelmesen körüllengő homály, amely már maga is bizonyos emelkedettséget biztosít, vagy legalábbis annak látszatát kölcsönzi a szövegnek. Hátránya viszont az önmagába zárkózottság kockázata, amely nem egy versben a befogadó féltől való majdnem teljes eltávolodásig vezet. Néha az a gyanakvás ébred a mondatok egymásutánját logikai vagy legalábbis logika-előtti sorba való kapcsolások megkísérlőjében, mintha a költemények szerzője készakarattal kívánná megnehezíteni a megértést azzal, hogy látszólag vagy valójában összefüggéstelen érzelmi és eszmei szilánkokat fűz a verssé tördelt rövidebb-hosszabb sorok zsinórjára.
Holott legjobb versei éppen azok, amelyekben a tollára kívánkozó képeket és kifejezéseket valamely központi tűz forrasztja eggyé. Ilyenkor a látszatra véletlenszerűen egymáshoz csapódott kijelentések vagy hasonlatok valóban azt az emelkedettebb állapotot sugározzák, amelynek közlésére a költő a maga eszközeivel bátran vállalkozik. A táj, vagy a Városom, vagy az Ellenvilág, vagy a Találkozások, vagy mondjuk az Androméda című költemények éppen azért kötik le az olvasó figyelmét, helyesebben azért vernek benne is visszhangot, mert a kimondott és leírt szavak mögül a valódi átéltség lángolása villog át. Legkevésbé viszont azok a versek ragadnak meg, amelyek főleg csak a nekiszánás makacsságáról árulkodnak.
Legrokonszenvesebb vonásaként talán kísérletező kedvét kellene mégis kiemelni. Ezzel jár együtt természetesen a fentebb említett makacs nekiszánás, és a sikerületlenségek mentsége is ez. A költő nem fél nekivágni az emberi lélek ismeretlen területeinek, fölfedezetlen tájainak, veszélyekkel telt vidékeinek – így jut el néha egészen új körülmények és eddig nem ismert viszonyok közé, s részelteti olvasóit is a meglepetések üde borzongásában. Persze olykor a meglepetés elmarad, hiszen keresgélés közben nemegyszer téved sehová sem vezető ösvényekre, komor zsákutcákba és semmi jóval sem biztató vadonokba. Talán kevesebb volna a kockázat és a veszély, ha költői anyagául többet merítene a valamennyiünk számára közös valóság tapintható jelenségeiből, s azokból igyekeznék kicsiholni az újdonság szikrázásait. Ő azonban főleg a maga alkotta világfelfogás benső tájain kíván kalandozni – s ugyan ki akadályozhatná meg ebben?
Kísérletező kedvét a nyelv alkalmazásának merészebb lehetőségeiben is kiéli. Néha ismételten az a kételyünk támad, mintha ennek a folytonos nekibátorodásnak magyarázata lényegében a nyelvi anyag nem teljes átéltségében rejlenék. Mintha a költő nem ízlelné a szavak kapcsolódásának titkát – vagy legalábbis nem kötnék azok a gyakorlati egyezmények, amelyek egy-egy kifejezés vagy szókép folytonos használata, sőt elkopása folytán eltörölhetetlenül rögződnek belénk. Mondataiban és szólamaiban nem kapjuk rajta közönséges kihágásokon a nyelv törvényei ellen – mégsem érezhető rajtuk az a művészi öröm, amelyet a költő egy-egy kifejezés megalkotásakor önkéntelen is átél. A formát keresgélő új gondolati elem annyira leköti az alkotót, hogy szinte ügyet sem vet a sor, vagy a szakasz, vagy akár az egész költemény nyelvi arányosságára. Sőt, zeneiségére sem. Természetesen ez nem egészen jogosult általánosítás. Mert ahol a költő egy percre kibukkan az őt szorongató vágyak, törekvések, izgalmak, esetleg bánatok közül és magának az alkotásnak kínzó boldogságára gondol, olyan teljes értékű szép versek születnek meg a tolla hegyén vagy írógépének kopogása közben, mint például Az eredendő bűn című költemény. Szerencsés választás volt, hogy a kötetet befejező Ahogyan élek című programverssel együtt a könyv végére került, mert így megnyugodva tesszük le azt kezünkből.
Megjelent A Hét III. évfolyama 1. számában, 1972. január 7-én.