Szemlér Ferenc: Az első kiáltvány

– A párt nem hagyja annyiban a dolgot, efelől ne is kételkedj! – figyelmeztetett Măzgăreanu barátom már a bécsi döntés másnapján, s erről meg is voltam győződve. Néhány hónappal később Nicolae Ștefan (hamarosan tragikus körülmények között meghalt egykori katonatársam, akiről az „Augusztustól augusztusig” egyik hősének: Ștefan Dumitrunak alakját mintáztam) szintén valami hasonlót mondott: – Ha eljön az ideje, majd meglátod, micsoda okos tervei vannak máris a pártnak!… – nézett rám merengő barna szemével, amely már nem látta meg az Antonescu-féle hadjárat kezdetét.

A szavak akkor is visszacsengtek emlékezetemben, amikor egy háborús nyáron Méliusz látogatott meg Brassóban. Hosszú beszélgetéseink alatt egyszer sem kérdeztem tőle, volt-e csakugyan titkos megbízatása, hogy kitapogassa érzésemet és véleményemet s aztán beszámoljon róla a pártnak. Ő sem kérdezte meg nyíltan, hogy a nagy fordulat esetén – hiszen akkor Sztálingrád után voltunk már – mit fogok tenni és mit nem. Irodalomról társalogtunk, verseket olvastunk föl a szabadságról és Mikes Kelemenről, de a mondatok mélyén tervek és lehetőségek parazsai villogtak. Ezeket fújta és élesztette néhány ezopuszi nyelven írott levelezőlap, amelyet Észak-Erdélyből, pontosabban Vargyasról küldött Balogh Edgár.

Így hát tudtam, hogy a párt nem tétlen, sőt nagyon is tevékeny, de hogy mire készül, azt már persze nem. Annál is kevésbé, mert a hadak goromba istene mindenkit szétszórt körülem, magam is közkatonaként vártam soromra és sorsomra – azzal az egy bizonyossággal, hogy a pártnak nem csupán céljai, de eszközei is lesznek, ha arra kerül a sor. És közben folyt a második világháború, majd egyetlen óriási robbanással számunkra új fordulatot vett.

A dolgok még mindig cseppfolyósak voltak… Búvóhelyemen, a brassói Tehén-piac utcai ház első emeletén, Micu tartalékos főhadnagy parancsnokom szorgosan bezárt lakásának délelőtti csöndjében biztonságban éreztem magam. Ha pedig számba vettem az évek során elhárult veszedelmeket, egyenesen örvendezhettem.

A háború elején Cambrea őrnagy (a Tudor Vladimirescu Hadosztály későbbi parancsnoka) segélyével gyalogos tizedesként helyőrségi beosztást nyertem. Különváltan, de nem elváltan élő első feleségemnek a faji törvények következtében a szüntelen izgalmakon kívül nem esett baja. Tampa százados nem osztott be – mint körözött katonaszökevényt – az utolsó szál emberig elpusztult büntetőszázadba. Medianu főhadnagy írnokként vett maga mellé, és önfeláldozó ügyességgel intézte el Valentin Gușu alezredes parancsnokunknál, hogy szökevény-mivoltomat töröljék a nyilvántartásból. Végül a hadtest honi keretének mezőgazdasági tevékenységét irányító Micu főhadnagy (civilben agrármérnök) keze alá kerültem. Soha ennél békésebb katonai napokat! Ezredtörzsem valahol Pürkerecen, mi ketten a főhadnaggyal hol itt, hol ott a paradicsomtermelő és káposzta-előállító ezredkertekben, vagy pedig hatalmas összesítő táblázatok fölé görnyedten a légibombázások és riadók szünetében, miközben az elkerülhetetlenül történendőkre várakoztunk.

Régi ismerősökkel alig találkoztam.

A madoszistákat szétszórta a háború, és a városból való menekvés és a katonai behívók és minden – csak Ördögh Sándor, a Fekete utcai bádogos bukkant elém olykor. Egyszer pedig a Fellegvár börtönéből éppen szabadult Kurkó keresett föl, beszélgetésünket azonban légiriadó szakította meg, csupán egy kéziratcsomót nyomhatott a markomba. A fogdában írt versei voltak. Ilyen körülmények között ért a fölszabadulás…

A bújkálás zárt szobalevegőjéből P. ragadott ki. Ő vezette föl hozzám Kurkó Gyárfást, aki már napok óta kutatott utánam a MADOSZ újjászervezkedése ügyében. Némi aggodalommal hagytam oda a kissé konyhaszagú biztonságot, de azért mentem. Itt kezdődtek aztán a végtelen beszélgetések először a Fehér Bástya napsütötte sétányán, majd a dr. Csákány Béla ügyvédi irodájában, mely utóbbi lassan főhadiszállássá változott. De most nem erről akarok írni, hanem a felszabadulás után első ízben megjelent magyar nyelvű kiáltványról. Mert azt mi csináltuk. Brassóban. 1944 szeptemberében.

Minden szervezkedési, szervezeti, katonáskodási és megélhetési gond közepette valahogyan a legfontosabbnak tetszett, hogy valamiképpen életjelt adjunk magunkról. A sok vita, megbeszélés, tárgyalás, lelkesedés, letörés, reménykedés, nyugtalanság, ijedelem, felbátorodás, nekibuzdulás és konok tenni-akarás után végre írásos alakban is meg akartuk rögzíteni elhatározásunkat és elképzeléseinket. Főleg azonban a körülöttünk lévőkben – föltételezett barátainkban és meglehetős élességgel érzékelt ellenfeleinkben – szerettük volna tudatosítani vagy kikristályosítani a valóságos helyzet nem rózsás, de józan fölismerését és a meggondolt, de ígéretes cselekvésre való ösztökélést.

Mindenekelőtt persze valamely rendszeresen megjelenő sajtótermékre gondoltunk. Ehhez azonban hiányoztak a föltételek. A zöldinges, majd antoneszkánus önkény tökéletesen szétzúzta az egykori Brassói Lapokat. Munkatársait is távozásra késztette a városból. Elképzelni sem lehetett valamely talpraállítást. De meg Kahána Bernát, a volt vezérigazgató, akit a MADOSZ nevében Kurkóval együtt kerestünk föl, kereken elzárkózott minden együttműködéstől, sőt, H. S., az egykori neves munkatárs sem volt hajlandó közös munkára. Mi viszont nem késlekedhettünk.

Tettre volt szükség. Igényünk égető voltát a párt illetékesei szintén fontosnak vélték, még inkább valamely határozott megnyilatkozást, így a határozat egy sürgősen elkészítendő kiáltványról szólt.

Az alapszöveg fogalmazásában nem vettem részt. Néhány napig ismét igénybe kellett vennem Micu főhadnagy és felesége óvó vendégszeretetét.

A félkész példányon azonban már igényelni lehetett írói beavatkozásomat. Csákány dr. irodájában munkálkodtunk a szövegen, nem is tudom, hányan, de minden mondat több szerző közös művévé változott. A nekünk már többször is véglegesnek tetsző tételeket persze mások is megnézték, és teljesen ésszerűnek bizonyuló javításokat és kiegészítéseket igényeltek. Szintén többször. Akkoriban ez engem némileg feszélyezett – különösen a kiáltványt bevégző éljenek izgatták szépérzékemet, mert ezek teljességgel szokatlanok voltak számomra. De természetesen semmi kifogás sem eshetett ellenük… Hogy idegességem mennyire alaptalan volt, azt a véglegesen elkészült kiáltvány igazolja, hiszen alaptételei – éppen azok, amelyeknek hangsúlyozását annyira óhajtották – ma is helytállanak magukért és – gondolom – bárhol nyugodtan idézhetők.

Íme, a romániai magyar dolgozókhoz szóló szöveg néhány főbb részlete:

… Augusztus 23-a történelmi fordulópont… A Nemzeti Demokrata Tömbbe tömörült pártok kemény küzdelme és a győzedelmes Vörös Hadsereg súlyos csapásai folytán megsemmisült a zsarnokuralom. Nekünk is megadatott, hogy a Romániai Magyar Dolgozók Országos Szövetsége, a MADOSZ eddig föld alatt vívott harcába széles néprétegeinket is bekapcsolhassuk. A MADOSZ a demokrácia tántoríthatatlan harcosa, már a háború előtt mindent elkövetett, hogy a magyarságot egyetlen népi szervezetbe tömörítse. Tisztában voltunk, hogy egészséges népi politikát csak a széles néprétegek bevonásával valósíthatunk meg. Határozottan állást foglaltunk a revizionista lélekmérgezés ellen, amelynek egyetlen célja volt, hogy ellentéteket szítva Délkelet-Európa nemzetei között, földünket a német fasizmus imperialista szovjetellenes háborújában felvonulási tereppé tegye. A MADOSZ az elsők között tiltakozott a bécsi döntés ellen, amely az erdélyi nép akaratát semmibe véve Erdély földjét szétszaggatta és a hitleri német imperializmus háborús zsarolásának eszközévé tette. A MADOSZ minden erejéből támogatja Észak-Erdély népének s így a román néppel együtt magyar és székely testvéreinknek is felszabadítását a hitleri banditák és a reakciós magyar mágnások uralma alól…
MAGYARORSZÁGI TESTVÉREK! fordítsátok fegyvereiteket Hitler és magyar szolgái ellen! Csatlakozzatok a szövetséges nemzetek harcához. Támogassátok minden eszközzel a fasizmus ellen küzdő Vörös és Román Hadsereget. Hárítsátok el a világszabadságért oly sokat vérzett magyar nép fejéről a szégyent és gyűlöletet.
Csak így kerülheti el a magyar nép, hogy a szövetséges nemzetek ítélőszéke előtt a hitleri gaztevőkkel közös bánásmódban részesüljön! A szovjetellenes rablóháború elején a kommunista párt felhívására a MADOSZ az elsők között csatlakozott a hitlerellenes Hazafias Arcvonalhoz, amely az ország népének harcát vezette a zsarnokuralom ellen. Az önkény minket, akár a román nép demokratikus fasisztaellenes mozgalmait is földalatt vívott küzdelemre kényszerített. Harcosainkat gyűjtőtáborokba és börtönökbe vetették. Közülük nem egyet megöltek, sokat szervezetileg tettek tönkre a nép hóhérai. De a MADOSZ harca tovább folyt. Ma ez a harc mindnyájunk kötelessége.
… A 25 éves kisebbségi sors megtanított arra, hogy az ellenséget először saját sorainkból kell kiküszöbölnünk. Üldözzétek a gyilkos Hitler–Horthy rendszer aljas szolgáit, a hitleristákat és nyilasokat, és szolgáltassátok ki őket a hatóságoknak.
Tépjétek ki lelketekből, hogy még valaha is újból felütheti fejét köztünk a nemzetgyűlölet átka… Hallgattassatok el mindenkit, aki a véglegesen elmúlt világ után sóhajtozva utatokból ki akar téríteni. Küzdjetek a rémhírterjesztők ellen. Segítsétek elő minden eszközzel a háború befejezését.
Így egyszer s mindenkorra leszámolunk a szabadságnak s a népek testvéri együttműködésének ellenségeivel, s eltöröljük a gyűlölködés, faji megkülönböztetés és elnyomás régi világának utolsó maradványait is.

A kiáltvány külön szól a békéért, a demokráciáért folytatott harc romániai nemzetiségi rétegeihez:

… Munkások! Gerinces magatartásotok bizonyítja, hogy a magyar népi szervezet szíve vagytok… szemünk fénye. Tőletek várjuk, hogy hidat teremtsetek a román nép demokratikus tömegei felé. Azt a hidat kell felépítsétek, amelyet a hozzátok hűtlen népárulók felperzseltek. Mi a MADOSZ zászlaja alá tömörült demokrácia, az öntudatos munkássággal a legőszintébb testvéri együttműködést kívánjuk.
… Földművesek!… Ti hoztátok a legnagyobb véráldozatot háborúink s forradalmaink oltárán. Ti tűrtétek legtovább egykori uraink kényét. Ne várjátok hát többé, hogy felülről irányítsanak benneteket. Budai Nagy Antal és Dózsa György szelleme kiáltja felétek: ti tudjátok, mi fáj nektek. Vegyetek példát a politikai és gazdasági harcaiban megedződött munkásságtól.
Álljatok be a MADOSZ harcosainak soraiba. Múltunk bizonyíték arra, hogy itt magatok döntötök saját kérdéseitekben. Veletek együtt menetel nemcsak az osztályharcos munkásság, hanem a történeti hivatásának tudatára döbbent magyar polgárság és haladó értelmiség is.
… Polgárok és értelmiségiek! Hárítsátok el fejetek felől a rátok már-már kimondott ítéletet. A történelem még egy utolsó alkalmat kínál számotokra. Ragadjátok meg ezt a lehetőséget. Feledjétek el az önérdek kicsinyes önzését, hogy a nép egésze javára hasznos alkotómunkát fejthessetek ki. Csak ezzel érdemlitek ki népünk megbecsülését. … Nők! Az elmúlt esztendők súlyos bánataiból igen nagy rész volt a tiétek Elveszítettétek apátokat, férjeteket, fiaitokat, testvéreiteket. De fájdalmatokból sarjadjon ki a harcra lendítő erő. Legyetek segítőtársaink. Egyenlő küzdőfélként lépjetek a népi egység táborába. Saját kérdéseitek megoldása is reátok vár. A MADOSZ keretein belül kapcsolódjatok bele a népi mozgalomba. Új nemzedék teremtéséhez öntudatos anyákra van szükségünk.
… Ifjúság! Védtelenül és iránytalanul vergődtetek máig a fajgyűlölet hullámain. A szörnyű háború elsősorban titeket sújtott. Sorakozzatok mellénk, hogy együtt folytassuk küzdelmünket jövőtök érdekében.
… Magyarok! Minden magát demokratának valló magyarnak a MADOSZ-ban a helye. Gazdasági érdekeinket a munkásegység alapján álló szakszervezetek és a foglalkozási ágak egyéb demokratikus érdekképviseletei védik. Felhívunk minden magyar dolgozót, hogy lépjen be a foglalkozásának megfelelő szakszervezetbe, és ott saját érdekének megvédésén kívül érezze kötelességének a más ajkú testvéreinkkel való viszony kimélyítését is. A MADOSZ újjászervezési munkája megindult már.
Lépéseket tettünk napilapunk megindítása érdekében is, s így módunkban lesz rendszeresen szólani hozzátok ezen az úton is. Mint a múltban, a MADOSZ ma is készen áll minden őszinte demokratikus kezdeményezés támogatására. Örömmel üdvözli a Romániai Kommunista Pártnak egy Nemzeti Demokrata Arcvonal létesítésére irányuló állásfoglalását, hogy így a fasizmus ellen viselt harcban az ország összes őszinte demokratikus erői tömörülhessenek egy széles demokratikus kormány megvalósítása érdekében Fel a küzdelemre a népi egységért, a demokratikus magyarságért, a román néppel való őszinte együttműködésért, Erdélynek a hitleri és horthysta elnyomók igájából való felszabadulásáért.
ÉLJEN A ROMÁN DEMOKRATIKUS ERŐK HARCA A FASISZTA MARADVÁNYOK ELLEN! ÉLJEN A ROMÁNIAI DEMOKRATIKUS ERŐKNEK A NEMZETI DEMOKRATIKUS ARCVONALBA VALÓ TÖMÖRÜLÉSE! ÉLJEN A FASIZMUS ELLEN HARCOLÓ VÖRÖS ÉS ROMÁN HADSEREG!
ÉLJEN A FÜGGETLEN ES DEMOKRATIKUS SZABAD ROMÁNIA!
A MADOSZ Brassó-Székelyföldi Újjászervező Bizottságának nevében: Kurkó Gyárfás kisiparos, Kiss Gyula székely alkalmazott, Ördögh Sándor munkás, Bara Samu kisiparos, Lőrincz László tanuló, Márton István földműves. Demeter András székely alkalmazott, Dávid Sándor kisiparos, Kató József kisiparos, Szemlér Ferenc író, Dr. Csákány Béla ügyvéd, Mester Dániel földműves, Pozsár András munkás, Portik Ferenc kisiparos, Lovász Ilona magántisztviselő, Dr. Szabó Zoltán orvos.

Az aláírások megszervezésére nem emlékszem. Csupán dr. Szabó Zoltán főorvos meséli, hogy amikor negyven-ötven értelmiségi előtt felolvasta a szöveget, a meghívottak közül többen kisomfordáltak a teremből. De hát a német csapatok még nagyon közel voltak…

A kéziratot végre elvittük a „Johann Gött’s Sohn” Kolostor utcai nyomdájába, amely majdnem száz évvel azelőtt az első brassói magyar újságot, a Brassói Lapot is nyomta, és ott Wagner fő szedőmester személyesen látott neki. Késő délután került sor a rámbízott utolsó korrektúrára. Vigyázva olvastam. Máig is bennem remeg a feszült figyelem. Besötétedett már, amikor a végleges levonattal megérkeztem az egykori „Német ház” kopár épületéhez, amelyben a párt ütötte föl átmeneti székházát. Horogkeresztes nyomtatványokkal telehintett üres szobában olvasta át a szöveget a szigorú Vincze János. Villogó pillantást vetett rám.

– De hiszen itt hiányzik egy éljen!… A helyiséget senki sem hagyja el! Magam megyek a nyomdába! Persze, hogy szurkoltam, bár a hiba érthetetlennek tűnt. Ám az idő tájt estek Bukarestben holmi nyomdai szabotázsok, s bármely felületességem végzetes következményekkel volt terhes. Mereven bámultam a Cenk vaksötét púpját a némileg halványabb ég előtt. Félóra-óra telhetett el így. Végre nyílt az ajtó.

– Én hagytam ki az éljent a kéziratból – mondta csendesen Vincze János. – A kiáltványt egyébként már nyomják…

Néhány nap múlva a Szent János utcának a Kolostor utcára kiugró sarkán két ismerős merengett a kiáltvány szövegén. Némán álltam meg mögöttük. Az aláírásokat többször is elolvasták.

– Ezeket fogják hamarosan fölhúzni! – így az egyik. – Ezeket!… – rá a másik.

Elsomfordáltam. Amint aztán dr. Szabó Zoltántól megtudtam, pár héttel később az illetők lelkesen jelentkeztek fölvételre a Magyar Népi Szövetségbe.

Az aláírók közül különben Kurkó, Dávid, Portik, Pozsár később a Magyar Népi Szövetségben jutott szerephez, Bara és Kató folytatta iparát, Ördögh az egyik nagyüzemben dolgozott, dr. Szabó Zoltán Brassó megye egészségügyében játszott és játszik fontos szerepet, dr. Csákány egyetemi tanárként ment nyugdíjba Kolozsvárt, Lőrincz László „tanuló” jogi doktor és a bukaresti Társadalomtudományi Akadémia vezető tagja – csak Kiss Márton, Demeter, Mester és Lovász Ilona sorsáról nem tudok. Talán hazamentek a Székelyföldre.

A háború végén viszont Arsenie Bărbieru, a Tudor Vladimirescu Hadosztály tisztje azzal a hírrel tért meg, hogy kiáltványunkat egy debreceni ház falán olvasta. Egy évtizeddel később pedig Aurel Mihale közölte velem ugyanezt. Jelenleg egy példány belőle a Párttörténeti Múzeumban is látható. Eredetije még megvan Brassóban dr. Szabó Zoltán és Ördögh Sándor birtokában.

Megjelent A Hét V. évfolyama 23. számában, 1974. június 7-én.