Most harminc esztendeje, a második világháború legkomorabb időszakában, 1941. augusztus 4-én halt meg Babits Mihály, századunk egyik legnagyobb magyar költője, prózaírója, esszéistája, műfordítója. Viszonylag fiatalon, ötvennyolc éves korában súlyos és hosszadalmas betegeskedés és szenvedések után végzett vele a kérlelhetetlen kór, a gégerák. Bármennyi rettenet dúlt is halálakor a világban, sírjánál minden magyarul tudó és olvasó ember úgy érezte, hogy az irodalom és művelődés vesztesége pótolhatatlan, bár valódi méreteinek megállapításához talán még az azóta eltelt három évtized sem volt elegendő.
Ha nem írt volna egy kis rokontalan vagy csak távoli rokonokkal bíró nép nehezen elsajátítható és beszélhető magányos nyelvén, talán az európai, sőt világirodalom is fölfedezte volna máig, hogy a lángelme valamennyi jegyét magán viselő nagyszabású műve nem csupán anyanyelvének minden művészi hajlékonyságra alkalmas közegében zendíti meg az emberiesség, az erkölcs, a becsület, az igazság és természetesen a szépség hangzatait, hanem azok – ha kevesektől és kevéssé is érthetően – a korában gyakorolt írásművészei legmagasabb csúcsairól visszhangzanak.
Nem volt forradalmár költő – a szó osztálytudatos értelmében. Ám művészi érzékenységének a Szép megvalósítását célul tűző törekvései egy pillanatra sem fojtották el benne a szabadelvű demokrácia humanista meggyőződéseit, amelyekhez alapjában véve egész életében ragaszkodott. Ha voltak is ingadozásai, valódi meggyőződéséről mindig a legnagyobb megpróbáltatások idején adott tanúságot: az első világégés idején nem titkolt háborúellenes magatartásával, a második világháborúban pedig azzal, hogy egy pillanatra sem hódolt be a fasizmus embertelen és elembertelenítő csataképeinek.
Mégis nem csupán erkölcsi vonulataiban követte az európai költészetnek e legmagasabb etikai eszmények kifejezését célzó állandó törekvéseit, de teljes mértékben azonosult azokkal a széptani indítékokkal is, amelyek a maga korában a leghaladóbb világirodalmi törekvéseket jelentették. Hatását és szerepét mind ez ideig főleg saját nemzetének irodalma szempontjából vizsgálták – amint az magától értetődik is. Bővebb filológiai anyag híján tehát leginkább csak személyes benyomásokra, az összehangzások feltűnő véletleneire, a költői tárgyválasztás és a megéneklés módjának meglepő hasonlatosságaira támaszkodunk, amikor Babits költészetének főáramát, de prózaírói működésének tudatos irányulását is abba a nagy megújulásba igyekszünk beállítani, amelyet hosszas fejtegetések elkerülése végett a századkezdeti angol poézis mássá válásával, főleg pedig T. S. Eliot felléptével jelölnénk meg.
Kutatók talán közvetlen információs kapcsolatokra is bukkanhatnak még valaha – noha ezt az időpontok ismeretében kevéssé tartjuk valószínűnek. Babits korai, sőt kezdeti versei már magukon viselik annak az általános szellemiségnek bélyegét, amelynek sajátosságai annak idején csak mint egyéni jegyek tűnhettek föl a kortársak szemében, mára már azt mutatják azonban, hogy e művek szerzője a maga benső parancsai szerint érezte meg azokat a láthatatlan rezgéseket, amelyek a korabeli világköltészet legkiválóbb képviselőinek érzékenységét késztették megnyilatkozásra.
A kortársak szemében ez a költői világkép és a tőle elválaszthatatlan költői modor többé-kevésbé elvontnak, hűvösnek és talán szokatlanul tárgyiasnak tetszett – mindenesetre elütő volt a magyar lírai költészet szenvedélyesen énközpontú vagy még szenvedélyesebben közéleti indítású megnyilatkozásaitól. A mélyebben betekintő előtt hamarosan föl kellett tűnnie azonban, hogy ezek a látszólag hűvös tárgyilagosságot feltüntető versek voltaképpen az idő morzsoló erejének ellenálló acélos anyagból készültek. Bizonyíték erre a versek újraolvasása, aminek szaporaságát véleményünk szerint – nem ártana fokozni.
Az irodalom története elsősorban mint költőt fogja számon tartani – éppen ezekért a tökéletesen megformált, mesterien kidolgozott és az értelem lenyűgöző világosságát tükröző versekért, amelyekből azonban egyáltalán nem hiányzik az érzelem melege, az átélés nem is titkolt líraisága sem. Ám Babits esszéírói és regényírói képességei miben sem maradnak el versei mögött. E prózai írásaiban is az európai irodalomnak azok a legmagasabb törekvései jelentkeznek, amelyek a kortársi célok megvalósítására törekedtek.
Megbocsáthatatlan méltatlanság volna megfeledkezni egész életén át pillanatnyi szünet nélkül folytatott műfordítói tevékenységéről, amelynek többek között olyan remekműveket köszönhet a magyar irodalom, mint az Isteni Színjáték, Shakespeare Viharja, a két Oidiposz-dráma, Goethe Iphigenia Tauriszban című műve és megszámlálhatatlan Baudelaire-vers. Ezzel is mintha azt akarta volna igazolni, hogy saját életműve is, de kis népének irodalma is feloldódhatatlanul kapcsolódik a világirodalom nagy vonulatához.
Műve ma is él és hat.
Halálának harmincadik fordulóján ezért emlékezünk meg róla tisztelettel, szeretettel és odaadással.
Megjelent A Hét II. évfolyama 32. számában, 1971. augusztus 6-án.
