Első találkozásom Racine nyelvével a címben szereplő elöljáró szócska, magyarul prepozíció révén történt. Kora középiskolás koromban voltam a községben lakó D. család meghívottja. Két fiúgyermeküket – saját gondjai könnyítése végett – az iskolaév folyamán édesanyám tartotta szálláson-ellátáson, a szünidőket tehát olykor náluk tölthettem.
A három házbeli lány közül Zsuzsika kissé kövér, Annuska egy picit ütődött volt. Sárika, a középső viszont előreálló fogazatával, hegyeske orrával, szakadatlanul pislogó rövidlátó szürke szemével ártatlan egérkére hasonlított, noha örökké kócos haja élénk vörösben játszott, s ő maga is szeretett tarkán öltözködni. Első ízben tőle hallottam az említett szócskát – minden észrevehető vonatkozás vagy kézzelfogható ok nélkül, csak úgy bele a langy levegőbe, mint amikor a nyelv valamely hangzókapcsolódást pusztán a gépies ismétlődés kedvéért emleget, céltalanul, majdnem – sőt főleg – értelmetlenül. Keskenyke ajka éppen csak meg-megrezzent, szeplős vékony arcocskája mozdulatlan maradt, fakópillás szeme pedig valahová a semmibe meredt, ahonnét nem rajzottak eléje sem csábító álomképek, sem biztató ábrándok, sem sokat ígérő jelenések, mert abban az időben ritka volt a nyugtató remény, s jóvátehetetlenül ködös a jótékony jövendő.
– Avec… – mondogatta maga elé Sárika a kertre néző nagy nappali szobában… De nem is így mondogatta, hanem elpittyegte, mint valami bóbiskolni készülő madár: – Avec- avec… – így kettőzve és hallgatag és álmatagon. Künt fényes délelőtt ragyogott, szél sem rázta a fákat, háziállatok távoli hangja sem hallatszott. Csupán ez a kettős hangcsoport – változatlan egyformasággal, szinte fájdalmasan.
– Mit jelent ez, Sárika? – kérdeztem. – Hogy mit jelent? – rezzent föl szelíd kábulatából. – Vagyis hát azt hogy -val, -vel… Azt, hogy -val, -vel – ismételte meg, és odébb lépett. A zongorához ült. Órákig elhallgattam ragyogó játékát. Ami Chopin, Grieg, Beethoven világából öntudatlanul átvándorolt belém, azt mind neki köszönhetem.
Mindez nagyon régen történt. Azóta eltűnt az időben Sárika is, a D. család is, osztályok is, a ház, a kert, minden.
De az egykori muzsika halhatatlan. Halhatatlan az az egykori avec-avec.
És vele Racine nyelve is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 50. számában, 1973. december 14-én.