Vita Zsigmond: Áprily Lajos, az ember és a költő. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Áprily Lajos: Meddig él a csend? Válogatott versek. Válogatta és az előszót írta: Sőni Pál. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Elismerés elsősorban a kiadó vállalkozó kedvét és okos tájékozódását illeti, amiért nem egészen két esztendő leforgása alatt ismételten igyekezett egy-egy testesebb kiadványával hazai irodalmunk egyrészt már-már klasszikusnak elismert, másrészt azonban az élő folyamatban csak kevéssé szerepeltetett egyik jelentős alakját mai figyelmünk homlokterébe állítania. Ezzel nyilván elősegíteni szándékszik egyfelől Áprily irodalomtörténeti helyének könnyebb meghatározását vagy mai érzékenységünk alapján történő pontosabb bemérését, leolvashatóvá teszi másfelől azt a töltésmennyiséget, amellyel a lezárt és máris távolodni látszó mű napjaink irodalmi gondolkodásának feszültségét esetleg növelheti.
A választás – a lehető véletlenek elhanyagolásával – valószínűleg azért esett Áprily személyére, mert (Sőni más vonatkozásban mondott, de ide is illő, noha töredékesen idézett kijelentése szerint) „Áprily nélkül a Romániai Magyar Írók sorozat… megengedhetetlenül hézagos lenne…” Továbbá ugyancsak Sőni véleménye szerint: „A húszas években Reményik, Áprily és Tompa László neve jelenti az erdélyi magyar lírát… A helikoni triász külön szín a két világháború közti magyar líra egészének palettáján…
Ha ma kísérelnénk meg a rangsorolást, úgy érzem – anélkül, hogy bármit is levonnánk két pályatársa költői értékéből – Áprilyt kellene a legfelső fokra helyeznünk… mert ő szemléletében erdélyi, s a szemlélet ez egyben európaiságot is jelent. Az európaiság pedig huszadik századot, progressziót, maiságot. Áprily költészetében olyan bonyolult ellentétek feszülnek s olvadnak harmonikus vagy kevésbé harmonikus egységbe, mint aminők a mai európai ember lelkületét jellemzik: ő véste nevét legmaradandóbban »a kor falára«.”
A kiadó tervszerű készsége mellett nem kevesebb méltatást érdemel Vita Zsigmond, az Áprily tevékenységét és költészetét ábrázoló részletes tanulmány szerzője, akit főleg a szétszórt adatokat fölkutató, rendszerező és nem csupán egységes pályaképpé alakító, de a jellemábrázolást is megkísérlő munkájáért kell kiemelni. Ám figyelmünkre kell méltatnunk Sőni Pált is, aki nem csupán válogatásával segítette elő az Áprily költői művéről kialakulható kép árnyalódását, de aki bevezetőjében a költői magatartás általános meghatározóinak társadalmi és lélektani vonatkozásait vázolta föl főbb vonalaiban meggyőző érveléssel. „Elemzés és megoldás gondos kísérlete Sőni Pál bevezető tanulmánya… – írja az Utunk hasábjain Láng Gusztáv. – Sőni Pál bevezetője, úgy érzem, az Áprily-értékelés alapvető kérdéseire tekint, az életműi tartalmait tápláló ellentmondásokra, a természeti témák »kommunikációs« szerepére, a költői formához tapadó érté tudat szemléleti gyökereire, valamint az Áprily-lírát egészében jellemző stílusjegyekre…”
Mindkét kiadvány döntő érdeméül tudható be továbbá, hogy egyik is, másik is figyelmünket ismét mai hazai magyar irodalmunk forrásvidékeire irányítja, s ezzel – esetleg szándék talanul, de a megkerülhetetlen tényékhez és történésekhez igazodva – a leszármazás és folyamatosság vonalát látszik erősíteni vagy igazolni olyankellemes feltételezésekkel szemben, mintha a jelen magas levegőjébe emelkedett kedves illatú és szép színű virágaink töve és szára, gyökér és talaj nélkül, valahol a semmiben kezdődnék. Az ember – és így az alkotó művész is – persze mindig hajlamos arra, hogya környező világ legfontosabb jelenségeinek létrejöttét, fejlődését és talán kényszerű kihunytát is mindig csak saját életszakaszainak egymásutánjával hozza feloldhatatlan kapcsolatba, és olyan érzésekkel tekintsen a maga alkotta műre, mintha annak megszületése és kiteljesedése csakis önnön erejének és tehetségének eredménye lehetne. Az irodalomban csakugyan nélkülözhetetlen egy-egy ilyen Vita Zsigmond-féle vagy Sőni Pál-szerű vállalkozás. Fölhívja a figyelmetlátó körünk akaratlan szűkösségére. Jótékonyan korlátozza gyermeteg önérzetünk önkéntelen túltengéseit.
Fölmutatja az elődeink kifejtette erőfeszítéseket, és számba veszi azokat az eredményeket, amelyek – talán tudatunk vagy hiányos tudásunk megkerülésével – már időtlen idők óta az általunk most továbbemelt épület tartozékait alkotják. Ez az eredmény és következmény annál is jelentősebb, mert sem a Vita Zsigmond felvázolta pályakép, sem pedig a válogatott versek élén álló Sőni-előszó nem ezt tűzte ki céljául – elsődleges és kimondott feladatuk az Áprily-életmű és -életpálya minél pontosabb és kimerítőbb bemutatása lévén. Viszontláthatatlan erőtereikben bőven akadnak más irányú kapcsolatok kutatására ösztönző lappangó lehetőségek; ezek közül viszont a lentebb jelzett folyamatosság felvázolásának kísérlete nem lenne a legkevésbé érdekes. Láng Gusztáv Sőni előszaváról szóló említett írása szintén valami hasonlóra céloz: „Gondolatfonala – ha terjedelmi kényszerből talán eldaraboltabb is a kelleténél – minden képpen érdemes a továbbgombolyításra.” Ezen a nyomon elindulva talán érdemes volna megvizsgálni, vajon ez a feltételezett folyamatosság tapintható nyomokban is kimutatható-e az Áprilyt és kortársait követő költők, csoportok, esetleg nemzedékek alkotásaiban, magatartásában. Mindkét könyv – a Vita megírta tanulmány és a Sőni bevezette válogatás – alkalmas közeg volna hasonló kísérletre, ha csak esetleges tagadások és ellentmondások előidézése révén is. Öntudatok és büszkeségek, meggyőződések és szándékok az eredetiség és önállóság nevében szilárdan tiltakozhatnak minden akart vagy akaratlan, tudatos vagy öntudatlan kapcsolat, eredeztetés, befolyás megléte ellen. Az összehasonlító vizsgálat viszont esetleg töredezhetne olyan jegyeket, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben megmutatkozó kapcsolódásokra utalnak, s ezzel igazolnák a folyamatosság tételét. Ellenkezőleg azonban azt is kimutathatná, hogy Áprily (és társai) egykori vagy tegnapi költészetéhez a mai alkotásokat semmi kötelék sem fűzi, hiszen más történelmi körülmények között, más erkölcsi befolyások nyomán, egyéb művészi meggondolások érdekében jöttek létre.
Akárhogy is, személyes vonatkozásban például a Sőni-féle válogatás tanulmányozásakor meglepetéssel tapasztaltam, hogy a beláthatatlan előidőkben olvasott és régen elfeledettnek vélt és mai éber eszmélésemben egyáltalán jelen nem lévő több Áprily-vers olvasgatása milyen kitapintható értelmi, sőt érzelmi hullámzásokat kelt bennem. Nem csupán az Áprily kezdeti – és jelek szerint izgalmasabb – korszakából származó Ajánlás vagy Antigoné vagy Patroclos alszik vagy Az irisórai szarvas, de főleg a Tavaszodik és Március és Tetőn és Találkozásom Farkas Gábriellel sorait és rímeit sugdosta előre fülembe a homályból visszafojthatatlanul kibontakozó emlékezés, de a versek lappangó hatásának bizonyítékaként hirtelen körém támadtak az egykori benyomások hullámzásai, színei, illatai. Bevezetőjében pedig Sőni Horváth Imrét idézi, aki így vall Áprilyhoz fűződő kapcsolatairól: „Nem szakíthatok virágot, nem meríthetek korsó vizet, hogy ne jutna eszembe egy Áprily-vers. Minden felhő, ami hegyeink fölött elszáll, fénytelenebb, minden virág, ami Erdély völgyeiben virít, színtelenebb volna Áprily Lajos költészete nélkül.”
Az összefüggés, a hatás, a folytonosság azonban mintegy ellenkező irányban is érvényesnek mutatkozik. Áprily már az 1957-es Ábel füstje címmel megjelent gyűjteményében közzétesz a Horváth Imre ismeretes tartású négysorosainak hangvételére emlékeztető költeményeket. Főleg azonban az 1965 márciusa és 1967 áprilisa közé eső időszakban született Áprily-féle négysorosak emlékeztetnek a Horváth Imrével való önkéntelen rokonságra, mintha a pálya végére érkezett idősebb költő kedvelte volna meg az ifjabb alkotó modorát.
A kapcsolat, a folytatás, a folyamatosság – bármely előjellel is bírjon – ezek szerint valószerűnek látszik. A Vita-féle tanulmány és Sőni bevezetője e valószínűséget az adatok bőségével, a rendszerezés komolyságával, a következtetések óvatosságával erősíti. Alá kell húzni mindkét szerző tárgyszeretetét, amely kiemeli választott költőjük lelki alkatát, költészetének fejlődését, e költészetnek a társadalommal és történelemmel való összefüggéseit. Odaadásukat bizonyítja a munkájuk középpontjában álló költő iránt érzett tisztelet. Szorgalmukról nem csupán az összegyűjtött adathalmaz, de a műnek mint jelenségnek az általános irodalmi folyamatba való beállítása tesz tanúságot. Elmélyülésüket egy-egy találó és sokáig érvényesnek mutatkozó megállapítás igazolja. Munkájuk talán még hatékonyabb lenne, ha Áprily költői tevékenységét bizonyos távolságból vennék szemügyre. Szövegeikben kétségtelenül felfedezhetők a tárgyilagos bírálat elemei – Vita Zsigmond tanulmánya nemegyszer mutat fel olyan közbevetéseket, amelyek ilyen törekvésekről árulkodnak. Sőni bevezető tanulmányából azonban hiányzik az a leheletszerű árnyékolás, amely az elénk tárt kép fénylő foltjait és ragyogó színeit csak annál jobban kiemelné.
Kétségtelen, hogy az ilyen bevezető tanulmány vagy akár a Vitáéhoz hasonló értekezés első és legfőbb célja a bemutatásra váró alkotó személyének és művének megkedveltetése, tehát a jó értelemben vett elismerő méltatás. Ez azonban nem jelenti a kifogások – ha vannak ilyenek – teljes mellőzését, ezek megemlítése ugyanis csak növeli az olvasó bizalmát az érdemek elismerésében és eredmények jóváhagyásában. Persze, talán ilyen kifogások el sem képzelhetők. Akkor pedig nyilván a válogatott versek bevezetőjének első oldalán megütött felsőfokú minősítés az érvényes. Az olvasó szívesen is hallgatja a kedvencéről elejtett elismerő szavakat, és inkább ezeket őrzi meg emlékezetében – bár éppen ezek ébresztik föl óvatos tartózkodását!… Erre a bölcs tartózkodásra viszont az Áprily költészetének egykorú elismertetéséért küzdő Kuncz Aladár adott példát már szinte öt évtizeddel ezelőtt, ugyancsak a költő egyik kötetéhez írt be ajánló előszavában: „Inkább művész, mint költő… Az igazi művész keveset termel, mert erős kritikát alkalmaz magával szemben… Erre vallana még Áprilynál az is, hogy fordít, s igen gyakran nem is vele rokonlelkű költőktől, ami, ha tökéletesíti is verstechnikai eszközeit, de végeredményben lelkének bérbeadásával jár… Igaz, hogy csak sóhajt ott, ahol más talán zokogna; igaz, hogy képekben vagy nyelvmuzsikájának modulációiban közvetve fejezi ki azt, amit más talán közvetlenül, szívének, idegeinek kitépett darabjaival együtt hozna elénk, de mégiscsak költő és elsősorban költő…”
Ugyanebből az előszóból Sőni is idéz egy teljes bekezdést, amelynek néhány mondata a bizonyítás kedvéért hadd szerepeljen itt: „Az egész nagy lírai csatározásnak, amely mintegy már fél század előtt az angol prerafaelitákból indult ki, s utolsó hullámgyűrűit ma itt Erdélyben veti fel, végeredményben nem több a jelentősége, mint az ember érzelmi életének egynéhány új árnyalata. Áprily jól ismeri ezt a lírai evolúciót, öntudatosan él eszközeivel, s a maga módjára, a maga kis erdélyi havasi kürtjével visszhangot ad nagy nyugati elődeinek. Íme, ebben van költészetének igazi jelentősége… Néhány felejthetetlenül szép vers, lelkünk részévé vált melódia, amelyet csak Áprily és csak itt Erdélyben írhatott. Ez Áprily Lajos költészete világirodalmi beállításban. Tagadhatatlan érdeme a mi kis erdélyi irodalmunknak, hogy van költője, aki ezt a világirodalmi beállítást elbírja.”
Ezt az idézetet Sőni többek közt a kővetkező méltató mondattal vezeti be: „Kuncz Aladár remekül végzi el Áprily lírájának világirodalmi betájolását és egyben eredetiségének méltó értékelését.” Ezzel szemben az idézettel kapcsolatban Láng Gusztáv a következőket jegyzi megemlített cikkében: „Megkésett – vagy udvariatlanul fogalmazva: epigon – költészet-e tehát az Áprilyé? Ha Kuncz Aladár – elismerőnek szánt – értékelését olvassuk, nehéz az egyértelmű tagadás.”
E futólagos ismertetésnek nem célja, nem is feladata a döntés vagy igazságtétel. Csupán a Kuncz Aladár és Láng Gusztáv írásaiból kiszüremkedő józan kétely előnyeire óhajtaná fölhívni a figyelmet. Sokkal jobb ugyanis, ha az olvasó a bevezetők vagy tanulmányok hűvös távolságtartása ellen berzenkedve inkább magának a műnek tüzénél melengeti kezét és szívét. Fordítva mindig károsabb.
A fenti természetesen lehet indokolatlanul túlfeszített igény, hiszen Vita tanulmánya és Sőni bevezetője nagyjából nem tér el a Magyar Irodalom Története VI. kötetének fejtegetéseitől, s így nem tereli téves irányba az olvasót. Sőni érdeme az, hogy az adatok alapján és azok összegezésén túl megkísérli fölfedezni a költő lélektani alaphelyzetét. Vita Zsigmond értekezése viszont az adatok fáradalmas felkutatásában, a tények szorgos egymás mellé helyezésében és az életrajzi vonatkozásoknak a művel való összekapcsolásában jeleskedik. A két szerző mindent elkövet, hogy fejtegetéseit az irodalomtudomány mai szintjén mozgó érvelésre alapozza, és az új kutatások irányvonalába állítsa. Olykor csakugyan meglepő és meggyőző eredménnyel. A Kuncz egykori világos és közérthető okfejtésével való összehasonlításkor azonban mindkettőnél holmi természetellenes feszesség mutatkozik, amely sok esetben indokolatlan bonyolultság hatását kelti. Így Sőni bevezetőjében néhol nyugtalanító túlerőltetés bukkan föl, és ez könnyen zavarba ejti a nem szakmabeli olvasót. (Például: „Múlt és jövő olyan kommunikációs rendszerként veszi körül, amelyben ő a jelvevő, s legfőbb dolga felfogni, versbe foglalni, másodlagos szemiotikai rendszerébe építeni az embersorsra vonatkozó közlést.”) A tudós megállapítás illő módon megriadt tanulmányozója, aki többnyire fölvilágosítást remélne a magyarázó megjegyzésektől, ilyenkor a kötetben szereplő költemények barátságos szövegéhez menekül, és meglepetéssel tapasztalja, hogy az mennyivel közvetlenebbül szól értelméhez és érzelmeihez.
Más vonatkozási rendszerben ugyan, de hasonló érzéseket támasztanak Vita Zsigmond egyes széptani megállapításai, de főleg sűrűn közbeiktatott verselemzései. Noha mindig az életrajzi és történelmi vonatkozások kellő összefüggéseiben bukkannak föl ezek a fejtegetések többnyire lényegesen kevesebbet mondanak, mint maga az elemzett szöveg. Vita értekezésének adatokban és ítéletekben bővelkedő egységét éppen a magyarázgató részek nehézkessége bontja meg. Íme, mit ír erről az Igaz Szó bírálója, Máthé József:
„Sajnos azonban már jóval kevésbé lehetünk elégedettek Vita Zsigmond verselemzéseivel, amelyeket általában hiányosoknak, sablonosoknak érzünk. Mégpedig éppen azért, mert inkább csak tematikailag közelíti meg az egyes verseket, azt magyarázgatja, hogy »miről szólnak«, milyen konkrét eseménymozzanat, élményanyag vagy érzésállapot tüköröződik bennük, de nem elemzi őket igényesebben esztétikai szempontból. Fejtegetéseiben többnyire csak általánosságokat mond az Áprily-versek művészi jellegzetességeiről; emlegeti a szerkesztésbeli biztonságot, a szó használat és a rímelés eredetiségét stb., de megállapításai igen sokszor csak kinyilatkoztatások maradnak.” Es ami nyugtalanítóbb: ezek sem mind meggyőző fogalmazásban! Például: „… Áprily most végre rátalál a teljesen szabad, gondtalan, a természetben csatangoló és vad gyümölccsel táplálkozó életre” Vagy „A természet megidézett képeinek sora csendesen vezet fel az erdélyi tetőre, amely a népek találkozója, és amelynek szimbolikus fénye messzire világít.” Vagy: „A kezdet gyakori tiszta rímei után Áprily később inkább használt asszonáncokat, de mindig önmagát, lelke mélyét adta frissen és újszerűen ható, soha nem ismételt rímeiben.”
Mindamellett túlzott szigorúság volna a szöveg egészét ezeknek a sikerületlen mondatoknak alapján megítélni. Vita Zsigmond értekezése ugyanis különösképpen a tényközléseket tartalmazó részletek érzékletes megszerkesztésével, az életrajzi vonatkozásoknak a költői mű szövetének mintázatába való pontos beillesztésével vonja magára figyelmünket. Az Áprily származására, felmenőinek hovatartozására, szüleinek családi életére, a gyermekkor befolyásoló tényezőire vonatkozó, jórészt ismeretlen vagy lappangó vagy kevéssé köztudott adatokat a szerző kitűnő beleérzéssel csoportosítja szabályos élettörténetté és – ha a közbeékelt kevésbé meggyőző töredékektől eltekintünk – valóban forrás értékű munkát ad az érdeklődők kezébe. Érveléseinek meggyőző voltát csak részben gyengíti, hogy állításait gyakran puszta feltételezésekre alapítja (példaként hadd idézzük mindössze a 190–191. oldalakról a „talán”, „nem lehet véletlen”, „nem valószínű”, „bizonyára” kifejezéseket, amelyek gyakran ismétlődnek a szöveg hosszán), hiszen elképzelései nincsenek ellentétben a versekből előrajzolódó ábrával, de a Sőni egészen más eljárással előállított arcmásával sem.
Nem ártott volna azonban, ha a lektorok és szerkesztők felhívják a két könyv tudós szerzőjét a magyar értekező próza folyamatosságát, áttetszőségét, közérthetőségét megzavaró latin–görög szóhasználat, szinte modor, majdnem modorosság csüggesztő veszélyeire. Mindkét szövegben fölöslegesen sok a szakkifejezés álarcában jelentkező és legtöbb esetben nehézség nélkül helyettesíthető más nyelvű szó. (Sőninél például csupán a 11–13. oldalakon: specifikus, szimptomatikus, kommunikációs, metaforáiban, szinonim, intimitás, színskálájára, intimitás akusztikai, exponált, melódiája, strukturáló, struktúra, szemantikai, vibrál, szférát, filmtechnikából, esztétikai, motívumokkal, nosztalgiával, szubjektív, objektív, szférát, esztétikai katarzisban, mass médiák, kommunikációban, neoformalizmus, paradoxont, allegóriák, szimbolikus, konkrét, étranger. Vita Zsigmondnál csupán a 258–259. oldalakon: konkrét, szimbolikus, reális, szimbolikus, szimbólumra, szimbóluma, szimbólumost, parnasszista, impresszionista, szimbolikus, parnasszizmus, szimbolizmus, szimbolikus, szimbólumvilágát, reális, tragikus szimbóluma, szimbólikussá, szimbolikus, szimbolikus, misztika, szimbolikus, szimbólumrendszerét, szimbólumaként, szimbólumok, tragikus, antikvitás, mitikus, szimbólumokban, szimbolikus, szimbólum, mitikus, mitosz, szimbólumaival, szimbólumokkal.) Vannak természetesen – s nem felmérhetetlen mennyiségben – mással nem helyettesíthető szakkifejezések és megjelölések (például: parnasszizmus stb.). Ezek ellen senki sem akar hadat viselni. De egyebek közt éppen a fentebb unalomig idézett „szimbólum”, vagyis „jelkép” riasztó és jelképes elburjánzása miatt és az egészen széles olvasó rétegek érdekében nem volna-e ajánlatos meggondolni megfogalmazásaink akart ködösségének könnyebben felfogható kifejezésekkel történő feloldását?
Csokonai Vitéz Mihály Kleist Tavaszának fordításához csatolt előbeszédében már 1802-ben felszólított minket erre. Vagy hallgassunk négy évvel korábbról, még 1798-ból az Ányos Pál munkáit egyetlen idegen szó nélkül bemutató forradalmár Batsányi János „előbeszédgyé”-nek figyelmeztetésére: „Mert valóban kényes a’ Magyar Nyelv! Olyan, mint ama’ szabadon-született, jólneveltt, ‘s minden viszontagságai között-is ártatlanságban maradott szűz Leány, kinek tiszta erkölttse, s ennek érzéséből származó nemes büszkesége, semmiféle erőszakot meg nem szenved. Megnyerheted idővel és tetszésedre hajthatod nagyra-termett ‘s minden szépnek és jónak elfogadására alkalmatos szívét, – ha illendő módgyát tudod, és olly boldog tsillag alatt születtél, hogy ezt tudhasd; de (akárki légy különben!) e’ nélkül ne járully hozzája, ne alkalmatlankodgyál rajta: mert szégyennel-tele kosarat kapsz!”
Ez úgy hangzik, mint valami utolsó figyelmeztetés. De nem árt az Áprilyval foglalkozó két okos könyvvel kapcsolatban és Áprily ürügyén saját hasznunkra és használatunkra mellékesen megemlíteni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 48. számában, 1973. november 30-án.
