Annak a magányos férfinak képét idézném most meg, aki mécsesének szegényes fénye mellett irományai fölé görnyed az elhagyatott vidéki ház csöndjében. Évei számát tekintve még jóval innen van az öregkoron, hiszen csak 1823. januárjának 21. napján született, a vele történtek azonban máris aggastyáni fáradtsággal terhelték meg személyiségét. Ezért hajlik nehézkesen íróasztala lapjára. Ezért rója felviharzó gondolatait sietős és alig olvasható betűkkel a sárgás papírlapokra. Ezért hagyja abba nyugtalanul és fáradtan az írást, valahányszor a toll nem tudja követni a száguldó gondolatot, s veszi kézbe ilyenkor a rendetlenül egymáson heverő könyvek egyikét-másikát, hogy pihenést vagy talán újabb biztatást olvasson ki belőle. Költő ez az ember. Elhagyottabb és idegenebb nincs is talán ebben a fenyegető éjszakában, amely annál sötétebb és szorongatóbb, minél inkább megtelik egykori események emlékképeivel, remények töredékeivel, minden szabályt megcsúfoló véletlen szavakkal, fojtogató ijedelmek kísérleteivel és rettegéseik ködgomolyaival. Zsivajgásuk közepette úgy érzi, mintha a rend lehetőségei végleg elporlottak volna a létezésben. Szinte már nem is sejt lába alatt talajt, amelyen megálljon. Keze hiába nyúl kapaszkodók felé, csak a hideg semmit tapintja.
Világok omlottak össze körülötte, azoknak romladékai között tapogatózik most. Megsemmisültek a század első harmadának emberiséget megváltó reményei. Visszájára fordultak a társadalom megjobbítására kigondolt ragyogó eszmények.
Az elnyomó idegen hatalom ellen vívott lelkes és véres forradalmi harc lelketlen és vérszomjas megtorlásba fulladt. A lelkeket zsibbasztó keserűség, vagy ami még rosszabb: fojtogató közöny tette meddővé. Aki addig a köztér nyílt sisakrostélyú küzdelmeihez és becsületes vállalásaihoz szokott, annak – hacsak nem akart az egyedül üdvözítő Habsburg uralkodó és rendszere dicsőítőihez csatlakozni – a magánélet csöndjébe kellett visszavonulnia. De ez a magánélet is törmelékekkel, omladékokkal, düledékekkel telt. Egykori főszereplőjét nem csupán testi betegségek kínozták, de a szabadságért rámért börtönbüntetés – és talán megalázó botozás – emlékei is. Panaszait sincs akinek elmondania, hiszen az élet egyetlen fénysugara elsötétült. Az elveszett paradicsom varázsát olykor-olykor visszaidéző csodálatos nő nem tartott ki mellette – családi életét pernye és korom jelzi. Barátai – ha vannak – távol élnek. Leveleiket az osztrák katonai hatóságok ellenőrzik. Utazni kinek támad kedve, amikor csak engedéllyel lehet? A forradalomért vívott harc könyörtelen elbuktatása és gennyessé tiprása után a magyar költőnél nincs magányosabb. Egyetlen menekvése lehet talán: a természetes halál vagy az elhatározott önpusztítás.
Csakhogy azokban a kéziratpapír fölé hajló egyedüllétekben a költő magárahagyottsága mégsem tökéletes. Nem csupán kísértetek tolonganak és ködgomolyok görögnek körülötte. Egy-egy percre, órákra, napokra, évekre föltámad elméjében millió és millió kötelék, amely őt a képzelt vagy kézzelfogható valósághoz köti. Nem csupán saját népének és hazájának sorsa zsibong lelkének rejtekein, de sorjában megjelennek a világtörténelem nagy alakjai is. Nem csupán saját léte foglalkoztatja, de az emberiség sorsa is, földünknek, e kicsiny bolygónak, mégis otthonunknak múltja és jövője. Az egyed idegességének kínzó érzését enyhíti a nép, a társadalom jövőjének elpusztíthatatlan bizalma. Egyéni csalódását lelkének szebb társában felváltja az örök Éva minden halálon, pusztuláson és gonoszságon győzedelmeskedő eszménye.
Ezek a kapcsolódások és jelenések kényszerítik vissza mindegyre a kéziratpapírhoz. Bármennyire lankadjon a keze, bármennyire tiltakozzék a benne munkáló tehetetlenség, mégis megírja verseit, megalkotja Az ember tragédiáját, értekezéseket szerkeszt, drámákat fogalmaz, mert tudja, hogy az idegen hidegben megfagyni készülő egyéniséget az alkotás kínja és öröme új és új vérhullámokkal melengeti. És érzi, hogy ez a menekvés. Miközben kételyeinek, bánatainak, kétségbeesésének kifejezést keres és hangot ad, nem csupán saját megmentéséért, de az egész emberiség üdvéért teremt új és új világokat a képzelet birodalmában és örökíti meg bizakodását az emberi szabadság és művészi szépség diadalában.
Azért, mert költő.
A neve Madách Imre.
Elhangzott a kolozsvári Állami Magyar Színház Madách-emlékműsorán.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.