Akkoriban még nem jutottunk el a latin nyelv igazi rejtelmeihez. Azok egyelőre a fölöttünk járó osztály hatáskörébe tartoztak. Irigykedtünk is rájuk, és igyekeztünk – ahol lehetett – fölcsípni valami új ismeretmorzsát a fentről elhullottakból.
Ott álldogáltunk hát a brassói főgimnázium udvarán, és áhítattal hallgattuk a dicsekvő beszédet, amely szerint ők bizony már Horatiust olvassák, elemzik, sőt fordítják. Ehhez viszont mi még nem érünk föl ésszel, akárhogy is csipeszkednénk. Mert ugyebár, hogyan is mondanám el magyarul azt a híres horatiusi sort, hogy: Maecenas, atavis edite regibus – nevetett szembe velem a sovány, magas, barna Faragó Feri, osztályának legjobb latinistája és lankadatlan tréfacsinálója.
Ezúttal azonban emberére akadt, mert szorgalmi feladatként már korábban is búvárlottam a nagyszerű rómait, s most egyben kivágtam a szöveg prózai megfelelőjét. Sajnos nem emlékszem a magam egykori tolmácsolására, de Kardos László ragyogó műfordításában ma így hangzik: Maecenas, nemes úr, és fejedelmi sarj.
Valami ehhez hasonlót mondhattam én is, de F. F. szemében vidám fény villant meg. – Haha! – vágott vissza. – Hiszen te még a valódi szöveget sem ismered. Az ugyanis a következő: Me caenas, at avis edite regibus… Ezt fordítsd le, ha tudod! Elképedten bámultam rá. – Hát majd segítek – folytatta. – A helyes magyar szöveg így szól: Engemet ebédelsz, de a madár a királyokból eszik…
Az igazi műfordítás titka azonban nem a szöveg szolgai tükrözése, hanem a gondolat visszaadása, a nyelv fordulatos használata, a jó hangzás, az emelkedettség, az eredetiség. Jelen esetben mindez elérhető egyetlen határozószó okos közbeiktatásával. Így: Engem ebédelsz ugyan, de a madár a királyokból eszik! Azzal vidáman tovaügetett az épület felé, mert a szünet végére csöngettek.
Évek-évtizedek múlva értesültem, hogy – szegény szülők gyermeke lévén – a teológiára iratkozott be, kanonok lett a püspökségen, s a papnevelde előadótanára. Ez így volt, mert néhány évvel ezelőtt magas állami hivatalban futottam össze vele, önkéntelenül is egymásra nevettünk, s én máris mondani kezdtem a feledhetetlen szöveget. Engem ebédelsz ugyan… – aztán elsietett, mert sok elintéznivalója volt még. Reméltem, hogy hamarosan újra összeakadunk. A napokban hallottam azonban osztálytársától, Mittelmann Lórándtól, a nagyszerű matematikustól, hogy Faragó Feri váratlanul elhunyt.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 43. számában, 1973. október 26-án.
