Ha mostanában írógép elé kényszerülök – egyre nyugtalanabbul a feladat bonyolultsága és a ködök mögött rejtőző véletlen siker csalfaságai miatt – szinte változatlan hévvel gyötör a kísértés, hogy csakis magamról írjak. A vallomás kényszere kormányozza gondolataimat. Azzal is ösztökélem vágyaim, hogy végső soron ez számomra a legismertebb terület, ahol talán nem keveredem kiismerhetetlen útvesztőkbe.
Bizonytalan érzések sugallatára olyasmiket képzelek, mintha ebből a számtalan összetevő folytán, de mégis saját törvényei szerint kialakult érzésrendszerből és gondolatvilágból mások előtt eleddig ismeretlen jelenségek törvényeit tudnám elővillantani. A lézerhez hasonlóan keskeny, de éppen olyan sűrített sugárnyaláb fényénél pedig távoli tényeket és külső tárgyakat is jobban szemügyre lehet venni.
Hatalmas példák lebegnek ilyenkor szemem előtt. A világirodalom nagy alkotóinak sorából integet felém nem egy jeles személy, aki az írásmesterség beláthatatlan térségein ugyanezt a szűk és nyaktörő ösvényt választotta. De a szóval és kifejezéssel folytatott fojtogató küzdelem fáradalmas évtizedeinek emlékezete sem enged immár egyéb választást. Ha visszatekintek könyveimre, mindig ennek a hol nyíltabb, hol titkoltabb önvizsgálatnak, néha önmarcangolásnak, szinte önleleplezésnek látványa fogad. Magam is megrettenek: vajon nem ismétlem-e unalomig ugyanazt a módszert, vagy ami még ijesztőbb: ugyanazt a tárgyat? Hátha régóta bejártam már a pokol, a purgatórium és a menny valamennyi körét, s elhoztam onnét minden lehető híradást, minden újnak vélhető közlést?Vagy esetleg csupán csalóka képzetek áldozata vagyok, mert amit én felfedezésre érdemes titkokkal terhes tájaknak vélek, az mások számára érdektelen pusztaság, terméketlen vidék, halott föld?
Csakhogy ezt a tébolyult szorongásokkal telített kételyt is meghaladja olykor az a nem kevésbé félelmes izgalom, amely a közlés buktatóira és örvényeire figyelmeztet. Elhárítok ugyanis magamtól minden kétséget mondandóim fontossága tekintetében, arról igyekszem – több-kevesebb sikerrel – meggyőzni öntudatom, hogy a mélységekből kibányászott rögökben mégiscsak ott rejlik a világpiacon is érvénnyel bíró nemes érc! Ámde még a saját munkám érvényét támogató önmegnyugtatás sem háríthatja el az újabb és most már döntő kérdést: vajon milyen mértékben sikerül a felfedezett vagy felfedezettnek vélt kincset nem csupán saját meggyőződésemben létezőnek tekinteni, hanem a rajtam kívül állók közös tulajdonává is tennem?
A kérdés nyilván az ember alkotótevékenységének minden területén felmerül. Személy szerint azonban elsősorban az érdekel, hogy a szándékom szerint legpontosabban – és legvilágosabban – megfogalmazott írásművemet mennyire érti meg, mennyire fogadja el és teszi magáévá (még úgyis, ha ellenkezve elutasítja, de nem löki félre mint érdektelent!) az, akihez intézve van: az olvasó?…
Magam akarom kifejezni, amint mondottam. De ki akarom fejezni! Vagyis az egymás mellé illesztett szavak sorát figyelemmel kísérő elme számára is elfogadhatóvá tenni a képekbe vagy kifejezésekbe rejtett, illetve azok segélyével értelmezett új jelenségeket. Aminél pontosabb és megfelelőbb szerkezetek keresgélése közben folyvást előttem villózik annak a láthatatlan érdeklődőnek kérdő, sőt figyelmeztető pillantása, aki számára tulajdonképpen megfogalmazom a legtöbbször alig előadható, mert mostanáig nemcsak hogy meg nem fogalmazott, de föl sem ismert összefüggéseket. Azért kérdez és figyelmeztet, mert mint én sem: ő sem elégszik meg a kapcsolatok puszta megpillantásával és leírásával, de valamely számomra és számára is elfogadható módon mögéjük akar hatolni, rejtett szabályaikat felismerni, vagyis közönségesen szólva meg akarja érteni őket. Megértésükről pedig azért nem akar lemondani, mert tájékozódni kíván a világ és saját lelke bonyolult vonatkozásai között, föl akarja ismerni az összhangzásban vagy diszharmóniában a vele rokon ütemeket és dallamokat, bizonyosabb akar lenni a bizonytalanságok ellenében és bátrabb a tennivalókban.
Megtehetem-e tehát, hogy óhaját ne vegyem figyelembe?
Persze nem mindig elégszik meg velem, illetve azzal a móddal, ahogyan kívánságának eleget teszek. Mert néha tárgyi nehézségek gátolnak az érzelmek, indulatok és benyomások tökéletes ábrájának megszerkesztésében – az ismeretlen tájakon bolyongónak mindig számolnia kell a lehetetlenség meglepetéseivel. Olykor az eszközök nem elegendők a felbukkanó akadályok legyőzéséhez. És nagyon gyakran előfordul, hogy csupán puszta ösztöneim vezetnek a nem is sejtett cél felé – az eredmény önmagam számára is éppen olyan meglepetés, mint az olvasónak.
Ezért kérem szakadatlanul néma, de forró kívánalommal, hogy legyen figyelmes megértéssel és szerető türelemmel hozzám. Legalább annyi béketűréssel kövesse próbálkozásaimat, mint amekkora megbecsüléssel és tisztelettel gondolok én rá kísérleteim, botladozásaim, igyekvéseim közepette. Higgye el végül, hogy valahányszor papírra akarok vetni valamit, az ő jóindulatú tekintetét is magamon érzem.Ezért függesztem oda láthatatlan betűkkel minden írásom elejére a régi latin köszöntést: Lectori salutem!…Vagy közérthetőbben:
Üdvözlet az olvasónak!
Megjelent A Hét III. évfolyama 4. számában, 1972. január 28-án.