Csiki László: Kellékek – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Nyugtalanító könyv ez a versgyűjtemény. Abból is látszik, mert ajánlása kerek egyesztendős, sőt, fél éve is van annak az ígéretnek, hogy írni fogok róla, s mégis csak most szántam el magamat benyomásaim összefoglalásának megkísérlésére. Most is csak azért, mert tapasztalatból tudom, mennyire bántó, ha a sok huzavona után megjelent könyvünkről a sajtó makacsul hallgat, s mi elkeseredetten szidjuk a szerkesztőséget, holott csupán az ígérgetők a bűnösek. De azért is, mert a kötet fogadtatása és eddigi visszhangja is biztathatott volna véleményem elmondására.
Van ebben a mintegy negyven verset tartalmazó, tehát nem testes kötetben néhány olyan költemény, amelyet joggal mernék mai hazai magyar líránk élvonalában emlegetni. Címük nagyjából a következő: Optimizmus; Vers; Ars poetica licencia; Téli vasárnap; Áttűnés; Pasztell; Tükör I; Tükör II; Federico; Petőfi; Memento. Ez a negyedrésznyi teljesítmény a maga felfokozott igényességével, megfogalmazásainak eredetiségével, képeinek sugalló erejével, gondolati anyagának sokrétűségével egységesen magas színvonalra emeli az egész gyűjteményt. Elolvasásuk után a kötet már nem csupán egymástól független versek füzéreként jelenik meg az olvasó eszmélésében, hanem mint szabályosan megszervezett szellemi világegyetemet ábrázoló mű. Olyan csillagtérkép, amelynek fénylő pontjai szinte beláthatatlan, mégis megérthető és átélhető távolságokat jelölnek.
Ez a távolság persze kétirányú. Részben a rajtunk kívül eső világ tárgyai közé vezet, ahol méretektől és arányoktól néha megszédül a kutató. Részben a bennünk feltáruló mélységek szabályosságai között igyekszik eligazodni – s ez nem kevésbé nyugtalanító feladat. E kettős végtelenség ütközőpontján áll a költő, és Janus-arcú egyéniségével hol az egyiket, hol a másikat, de lehetőleg mindkettőt egyszerre igyekszik megfogalmazni.
Nyilván a maga sajátos módján, a ma korszerűnek érzett nyelven, amely immár fényévnyi távolságban van a talán csak egy emberöltővel ezelőtt is természetesnek és elsajátítandónak vélt költői beszédtől. Ennek az általános és szinte kötelező új megnyilatkozási modornak már Ady – sőt József Attila – is klasszikus (lásd a kötet Vágy – klasszikus modorban című teljesen Ady stílusában megfogalmazott versét), és „klasszikus“ minden olyan kísérlet, amely a világ látszólagos töredezettsége és rendszertelensége mögött a szabályt, az eligazító elvet keresi és ezt a szándékát többé-kevésbé közérthető módon óhajtja kifejezni.
Csiki László szemléletében nyoma sincs hasonló törekvésnek, de akár az Olosz, Bartalis, Méliusz vagy Szabédi, Kiss Jenő, Székely János egyöntetű és központosított versépítkezésének. A költemény Csiki tolla alatt legtöbbször lazán összefüggő benyomástöredékekből áll egységbe. A távoli képzettársításokat előidéző eszmei, de főleg érzelmi magot gyakran kevésbé az értelmi hozzáállás után, mint inkább a beleérzés módszerével lehet meglelni. Az ilyen versteremtés nagy előnyökkel rendelkezik. A költemény sejtelmesebbé, sugallatosabbá válik, a közhelyek óhatatlanul feloldódnak és szétporlanak, a kifejezések lazább kapcsolódása révén eltűnik a szokvány és merevség, újszerű gondolatszövődések válnak lehetségessé, szokatlanabb környezetükben a szavak és szólamok új ragyogást nyernek.
Persze a kötetlenség, a lazaság is rejthet buktatókat. Csiki egy-két versében nem érezzük a kényszerítő erőt, amely a szálakat szorosra fogja, s amely az olvasóban a megmásíthatatlanság érzését ébreszti. A mintázatok olykor véletlenszerűnek mutatkoznak – de ez nagyjából természetes is, hiszen a versekben nem levezetés formájú összefüggésekről, hanem egymást gerjesztő érzéssorozatokról van szó. Ám a szabad szárnyalás olykor – bár valljuk meg: ritkán – nem eléggé visszafogott lebegésnek tűnik, amelynek kanyarait, hullámvonalait csak vonakodva követjük. A kérdés – közvetlen bizonyítékok hiányában – ilyenkor mindig az, vajon a fentiekhez hasonló versek írója meg tudna-e birkózni a szorosabbra fogott formák követelményeivel?
Csiki László esetében azért lehet tévedéstől való félelem nélkül elhárítani az önkéntelen kíváncsiskodást, mert verseinek képalkotásában, kifejezéseinek kapcsolataiban, gondolatainak és érzelmeinek egymásutánjában váratlan eredetiségek, üde meglepetések kápráztatják el az olvasót. A látszólag szabálytalan sorokból tartós ütemezések remegését érezzük. A távoli rímek vagy tán csak asszonáncok természetes zeneiségükben mutatkoznak meg. A szabadon kapcsolódó szólamok és szakaszok rendje szilárd benső szabályosságot sugároz.
Különös örömet okoz olvasójának a szépen zengő anyanyelv, melyet könnyed biztonsággal kezel, törvényeinek tiszteletben tartásával használ és bátran feszít tökéletes és sugallatos szerkezetekbe. Szívesen adjuk át magunkat a versek varázsának, mert a jelzők találó fényessége, a vonzatok biztonsága, az igék bátor mozgékonysága ragad magával. Itt-ott felüti fejét persze némi maradék hányavetiség, de ez még csak jobban kiemeli a szöveg egészének biztos tartását és meggyőző világosságát. S ugyanakkor semmi befolyással sincs arra az újdonságérzésre, amely Csiki megfogalmazásainak olvastán feltámad bennünk, s arra figyelmeztet: milyen merészen és önállóan mer másítani és fölfedezni ez a fiatal költő, milyen ösztönös bátorsággal alakítja máris egyéni és utánozhatatlan hangvételét.
(Csak mellékesen és zárójelben említem meg azt a meglepő jelenséget, amely ebbe az ízig-vérig mai világlátásunkat tükröző és vallásos vonatkozásokat nélkülöző versgyűjteménybe egész sor – bármikor könnyen idézhető – bibliai képet sodor, mintha csak a költőnek – Lukács Györggyel egyezően – ez volna egyik kedvenc olvasmánya.)
A Csiki László verseiből kiáramló mondanivaló rokonszenves mai költői egyéniségről tesz tanúságot. Szilárd alapállása, megingathatatlan meggyőződése, üde eredetisége magával ragadja az olvasót. Lenyűgöz fiatal bizakodásának ereje. Ha a világképébe fogott területet olykor még könnyen áttekinthetőnek érezzük, arról is bizonyosak vagyunk, hogy határainak áttörését már megkezdte. Nyugtalanító erővel és biztonsággal. A siker minden kilátásával.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.