Bizonyos időn túl az ember már csak saját benső világában utazik. A begyújtott gépkocsi dorombolása, az induló vonat zökkenése, a röpgép szelíd elszakadása a kifutó betonjától nem a külső képek felsorjázó benyomásait indítja meg, hanem emlékek, ötletek, váratlan képzetkapcsolódások villózását valamely hosszú alagút sötét, mégis váratlan fényekkel megtelő végeláthatatlan üregében. Persze azért a tapintható való is folyton jelen van eszméléseim közepette. Hogy a Belgrád felé tartó hálókocsi hat fülkéjét hirtelen tizenkét író tölti meg! Hogy milyen hideg van, amíg Gálfalvira várakozom az előcsarnokban! Hogy Traian Iancu öt perc alatt meggyőző politikai helyzetelemzést kerekít elénk! Hogy Páskándi mekkorákat sóhajt a rábízott Kriterion-könyvcsomagok miatt (s hozzá joggal, holott akkor még nem sejti a vámosok csak lassan enyhülő törvényes szigorúságát)! Hogy Sütő… meg Traian Coșovei… meg Farkas Árpád… és a többiek!… Mindez azonban csak szilánk és töredék és elfutó ködgomoly. A szilárd és kézzelfogható egyetemesség, amelynek eddig fel nem kutatott tájain tartok ismeretlen vidékek felé, önmagam vagyok – az a belül üreges kisbolygó, egem az énemet körülvevő vékony burok, légköröm az általa befogott feltételezett oxigén-nitrogén keverék, tárgyai és történései ennek a zárt térnek tartozékai – beszámolóm róluk szólhat csupán. Milyen megnyugtató kinyújtózkodni a hálókocsi tisztán megvetett fekvőhelyén (amelynek kifelé tartó fülkéje minden nehézség nélkül rendelkezésünkre áll, de hazafelé csak az utolsó pillanat utolsó másodpercében sikerül az utazási irodában a két utolsó fönnmaradt helyet megszereznünk), vagy az ugyancsak kellemes vendégfogadásra berendezett szállókban éji pihenőre térni Újvidéken, Szabadkán vagy Eszéken!… Az idegek folytonos magasfeszültségén zsibongó lélek váratlanul megszabadul a kötelező tennivalók terhétől, a megmagyarázhatatlan felelősségek alig elviselhető bizonytalanságától, egyszóval mindattól a tehertől, amelynek közfelfogás szerint jövő felé tárulkozó világunkban tulajdonképpen nem is volna szabad léteznie, de ami – lehet, hogy csak egyéni és kivételes alakban – mégis elterpeszkedik fölöttem olykor, mint valami szívós maradvány, bántó csökevény, folyton irtogatott, de makacsul újra kisarjadzó gyom. Talán akkor sikerül, legalábbis időlegesen, győzni rajta, ha szerényen és bocsánatkérőn bevalljuk alattomos létezését a Kedves Olvasónak, ő viszont az értelmes orvosdoktor megbocsátó fejbólintásával nemcsak tudomásul veszi, de egyben félre is söpri aggodalmainkat.
Az is megnyugtat, hogy a két egyezkedő fél: írószövetségünk és az Újvidéki Rádió és Televízió minden anyagi és erkölcsi gondot levett vállunkról – az embernek jólesik, ha felelősségeit másra háríthatja és mély hálával átérzi a vele való óvó törődés valamennyi gyermeki örömét. És Kányádi is megnyugtat. Rossz nyelvek terjesztik róla makacsul, hogy szokása szerint lyukat beszél a vele egy helyiségben lévő védtelen útitárs hasába. Felelősségem tudatában kijelentem, hogy Kányádi – bár igazának bizonyítására érvek sokaságát tudja fölhozni – felkérésre azonnal elnémul, csendben takarója alá bújik és szelíd mozdulatlansággal alszik reggelig, még az ágy sem nyikordul alatta. Horkolni pedig eszébe sem jut. Míg vannak hírneves írók – őszinte barátaim és pártfogó jóakaróim –, akik bizony e súlyos vétekkel terheltek. Nevekről ne tétessék említés, az irodalomtörténészeknek van elég pletykaanyaguk!… Bár ebben az úgynevezett vétekben is van valami pihentető és otthonos: a magát hiábavaló módon alvásra biztató éber elme megint csak megnyugszik a testvéri jelenlétben, az élet tartósságába vetett hitében, a meleg együttvalóság nagyszerűségében.
Ki tagadná az emberi közösség tapasztalatának ösztönző hatását a magányt akarata ellenére is átélő, sőt megszenvedő egyén életérzésére? Ki állítaná, hogy a sikerélménynek nincs befolyása a magatartásra? S a magát – minden bizonnyal saját álszerénysége és kapcsolatteremtő képtelensége miatt – folyton mellékesnek és háttérbe szorultnak érző költő fontosságtudatát, sőt önérzetét milyen felmérhetetlenül növeli, ha látja, hogy a csöndes belgrádi Dunav-állomáson egész küldöttség fogadja – persze nem csupán őt, de az egész küldöttséget. Nemcsak a szereplésünket hónapok makacs tevékenységével megteremtő és megszervező Rádió képviseletében lengeti kalapját a prózaíró Herceg János, a humorista Horváth György, a drámai osztály vezetője Varga István, hanem megtisztel bennünket jelenlétével jugoszláviai kulturális attasénk, Girdea elvtárs is. Első meglepetésem, hogy milyen könnyedén beszél szerbül. Második, hogy a bukaresti egyetemen tanult meg. Harmadik, hogy volt tanszékvezetője régi ismerősöm: Zifkovič elvtárs, akivel írószövetségi koromban szorosan együttműködtünk. A hangulat meleg – a levegő is az, a hideg, havas Bukarestből érkező bundás-kucsmás-magascipős megjelenésünk időszerűtlennek hat az idén télen még hószállingózást sem látott vidéken. De a sikerélmény minden történést, eseményt, körülményt a maga rózsaszín gomolygásába vegyít.
Szeretnék kinézni az autóbusz ablakán – hadd idézném vissza néhány évvel ezelőtt gyűjtött benyomásaimat. De Herceg János Moščenička Draga nevét emlegeti, ott akart nemrégiben házat vásárolni, olcsón meg is kapta volna, de aztán a terv füstbe ment. Különben az egykori kis halászfalu-nyaraló Opatija-Abbázia és Lovran közt feltartóztathatatlanul változik: hullámtörőket nyújtanak be a tengerbe, magas házakat emelnek előregyártott elemekből, szálloda épül… Ha most rohannék oda, mint néhány évvel ezelőtt, hogy megkeressem „A hárompúpú hegy” régi színhelyét, eltévednék az elidegenült világban. A gyermekkori tündérkert ma már csak az én regényemben él. De vajon meddig?… Vigasztalan tűnődésemet csak az enyhíti, hogy zágrábi ismerőseim: a korosabb Tadijanović s a fiatalabb Jure Kaštelan, de mindkettő kitűnő költő, él és virágzik. Csak Sinkó Ervin halt meg, és lett szegény Josip Pupačíć családostul repülőszerencsétlenség áldozata… Mégiscsak meg kellene írni – térek vissza gondolatban a tündérkertbe azokat az életrajzi emlékezéseket, amelyekre Balogh Edgár biztat folyton odahaza, s amelyek valószínűleg sohasem készülnek el. Pedig talán ez hozná meg az egész életemben annyira vágyott és soha el nem ért sikert, hiszen a gondosan megszűrt, alakot nyert, megszerkesztett valóság mindig hatásosabb, mint bármilyen szép kitalálás vagy képzelődés.
Ám végül mégiscsak siker – és hozzá nem is képzelt – az újvidéki rádió úgynevezett M-stúdiójában rendezett fölolvasóeste értő, okos, művelt és minden megnyilatkozásra fogékony közönség előtt. Pisszenés, suttogás, széknyikorgás sem hallszik a sötétből felénk tekintők tengeréből, de taps, az igen. Figyelem Gálfalvi bevezetőjét, a román és romániai magyar szereplők méltó tevékenységét, még saját magammal is meg vagyok elégedve, de ha őszinte vallomást kellene tennem – és miért ne tennék? –, akkor legszívesebben Páskándi versére és darabrészletére szavaznék, meg a Farkas Árpád Lipovánok című költeményére, habár a közönség Sütőt és Kányádit is kitartóan ünnepli. Igen, ez a sikerélmény gazdagít, lelkesít – hátha mégis van értelme az irodalomnak, oh, nemcsak az irodalomnak, de saját irodalmamnak is! Hátha csakugyan költőnek tekinthetem magam annyi esztendő nyomorgató kételye, önsanyargatása, nyugtalansága, némely jóakaratú bírálóm meg nem értése, egyesek hűvössége, szinte nemtörődömsége után? Hátha érdemes a lantot keblemhez szorítani, amíg csak ki nem esik kezemből!… Mert azért udvariasság, jólneveltség, lelkes politikai érzék is van a világon! Íme, ez az idegyűlt, románul nem értő, magyar anyanyelvű közönség milyen tisztelettel hallgatja és tapsolja román író társaink anyanyelvükön felolvasott verseit!… Nem, nem, ez nem puszta előzékenység, ez csakugyan a művészet, az irodalom nagyrabecsülése, akármilyen nyelven is íródjék, csak éppen testvéri hangzótok csendüljenek ki belőle!
Nem kell képzelődnöm, hiszen ez a valóság
Ámbár ismét a képzelődés lendít vissza újra abba a bizonyos benső térbe, amikor tizenkét órával később Horváth Gyurka társaságában kocsikázunk Szabadka felé. Gyurka kitűnően vezet, az út ismerős, csak félszemmel pillant a távoli mezőn feltüremlő kőalakzat felé. „Az újvidéki áldozatok emlékműve” – mondja. Igen, ez a Cseres Tibor Hideg napok-jának vidéke, a harminc évvel ezelőtt történt vérengzések színhelye. De mi közöm ehhez azontúl, hogy minden vérontás megborzaszt, akár a Távol-Keleten, akár Közel-Keleten, akár nálunk vagy a szomszédban történik vagy történt?…
Restelkedem az emberi elvetemültség miatt. Ugyanakkor vigasztal az emberi együttérzés és segítőkészség. A menekvőket és megmenekülteket szabadkai magyarok is takargatták, rejtegették az üldözők elől, holott emiatt felkoncolás veszélye lebegett fejük fölött. Dános Miklós mesélte odahaza, hogy nagynénje szabadult így, most pedig Horváth Gyurka mutatja a lakásával szemben álló nagy sárga házat, amelynek alagsorában a Rádió egyik főszerkesztőjét, vendéglátóink és szervezőink egyikét: Szimin Magdát bújtatták álnéven és hamis papírokkal, amíg csak a veszély el nem távozott.
Szabadkán oly zsúfolt a rendezvények géppel írott sorozata, hogy csak a lezajlott írótalálkozó, fölolvasóest és díszvacsora után suttogom magam elé az újonnan épült szálló pihentető magányában a Kosztolányi nevét. Itt vagyok hát szülővárosában, az annyiszor megénekelt, megírt, emlékezett bácskai vidéken, a szegény kisgyermek panaszainak színhelyén! De holnap meg kell keresnem szülőházát, bizonyára emléktábla jelöli, hátha még utcája is van!… Reggel azonban az elutazás zűrzavarai miatt fájó szívvel kell tervemről lemondanom. Csak jóval később, már Újvidéken panaszolom el bánatomat Fehér Ferenc kedves feleségének, aki nagy szemet mereszt rám: „De hiszen éppen ott volt! A Kosztolányi szülőházát lebontották, mert így kívánta a városrendezési terv. Helyén épült föl a szálló, maga ott töltötte az éjszak át, legalábbis abban a légtérben, ahol a gyermek Kosztolányi élt…” Ez hát vigasztaló, de, jaj, milyen szűkmarkú az emlékezés és kegyelet, ha lassan az anyanyelv megbecsüléséért vívott harca is feledésbe merül. Nemsokára ismét azon a különös keveréknyelven kezdünk írni és gondolkodni, amely a század elejének föllengős művészkedő és tudálékos irányzatát jellemezte. Csak a ma reggeli napisajtót futom át és találomra jegyezgetem, hogy variáns (változat), koordinál (egybehangol), reális (tárgyi vagy valóságos), kooperáció (együttműködés), specializáció (szakosítás), szisztematikus (rendszeres), antianyag (ellenanyag), ekvivalencia (egyenértékűség ), hipotézis (föltevés), indirekt (közvetett), lista (lajstrom vagy jegyzék), univerzum struktúrája (világegyetem szerkezete) – de abba is hagyom, mert a végtelenségig bosszankodhatnám.
Még Eszéken, a Zrínyiek egykori földjén is azon bánkódom, hogy szegény Kosztolányi mennyit foroghat távoli sírjában, amiért íróink egy része és hírlapszerkesztőink jórésze ilyen henyén bánik a ránk bízott csodálatos eszközzel és hangszerrel. Pedig ekkor már túl vagyunk a baranyai Kopács község Zöld béka nevű úti csárdájában elfogyasztott remek halpaprikáson és a Laskó nagyközség újonnan épült művelődési házában a környék tanárai, tanítói és értelmiségiei jelenlétében lezajlott irodalmi esten vagy találkozón. De a rádió drámai osztályának velünk tartó kedves színészei és színésznői szép ízes nyelven csevegnek arról, hogy minden remény megvan az újvidéki magyar színház felállítására.
Csere-gondolatok, csere-kedvtelések röpködnek a levegőben.
Tröszt Sándor ül mellettem, a Horvátországi Magyarok Szövetsége eszéki központjának titkára. Most árulja el, hogy az egyetemen történelemszakot végzett, szabadidejében pedig régi érmék és pénzek gyűjtésében leli örömét. Ma este is várja otthon két – sajnos, nem tudom megjegyezni, micsoda ritkaság, de hogy valóban az, látom csillogó szemén és hallom lelkes hanglejtéséből. Hozzá nem értésemet büszkélkedve igyekszem ellensúlyozni azzal, hogy nekem is van Kolozsvárt érmegyűjtő barátom, Lászlóffy Aladár, a költő, ám a részleteknél véglegesen csődöt mondok, mert az Aladár verseit ismerem ugyan, de gyűjteményét soha életemben nem láttam. Vajhki tudja, fogom-e ezt a hiányosságomat pótolni valaha?
A kopácsi ebéd volt-e, vagy az eszéki vacsora, vagy az, hogy már otthonról kissé rozoga állapotban és orvosi fenyegetések ellenére indultam útnak, a következő viharos éjszaka oka – ma már nem tudhatom. De másnap bizony az öregedés kikerülhetetlen tünetein való méla borongás közepette ülök ismét Horváth Gyurka mellett. Ha arra gondolok, hogy ifjabb koromban milyen elszánt bátorsággal vetettem magam az étkezés örömeibe – mondjuk kezdő helikonista időmben Kemény János vécsi vendéglátásai idején, elszorul a szívem az irigységtől arra, aki valaha voltam. Ez a tűnődő szorongás tart hatalmában az újvidéki rádió fiatal igazgatójának, Majtényi Andrásnak tiszteletünkre rendezett – és általam érintetlen – ebédjén, s megint csak vágyódva gondolok haza, ahol kedves ápoló kezek melengetésére sebzett bensőm megnyugszik majd.
A fogadások, ebédek, találkozások kényszerű önmegtartóztatásának, persze, vannak előnyei is. Az eszem-iszomról való önkéntes lemondás következtében a szenvedő fél fokozottabb figyelemmel fordul a vele szóba elegyedő és névről vagy írásból már ismert személy, illetve személyiség felé. Bori Imrét például már évek óta figyelem az avantgarde-hagyományok érdemeinek elismertetéséért vívott kitartó harcai révén, de országhatárokon átnyúló kísérleteim sem hoztak vele mindeddig kapcsolatba. Most baráti következetességgel jelenik megösszejöveteleinken, ír rólunk a rádiónak, s a Farkas Nándor vezérigazgató meghívására a Fórum Kiadó társaskörében rendezett találkozón kérésemre kerekded megfogalmazásokban vonja mega jugoszláviai magyar irodalom arcvonalait, s ajánl elolvasandó könyveket. Ugyancsak itt szaladunk össze Ács Károllyal, a Híd főszerkesztőjével, Juhász Géza dr.-ral a kiadótól, Ladik Katalinnal, a költőnővel, sőt itt jelenik meg szabadkai szereplésünk egyik főmozgatója, Rehák Rózsa is, dr. Rehák László egyetemi tanár mozgékonyan kedves neje, s nemsokára befut Bori felesége is. Fehér Ferenc költő és az újvidéki Magyar Szó munkatársa pár percre meghív otthonába. Ugyanígy látogatjuk meg a prózaíró Gion Nándort – csak éppen örök szégyenemre Borihoz nem jutok el, holott egész nap rám vár, mert valami zűr támad a visszautazásra jogosító jegyekkel. Eme hiányos névsorolvasás végén hadd említsem meg hálával Balázs Pált, a rádió osztályvezetőjét, akit mindenki csak Pubi néven becéz, és akitől megkérdezhetem végül, hogy mit csinál Belgrádban Danilo Kiš és Oscar Davičo – köszönöm, jól van mind a kettő.
Aztán még kellene írni iparról, kereskedelemről, építkezésekről, országútokról, tervekről, könyvkiadásról, sajtóról, színházról, moziról, irodalomról, napi gondokról, közéletről, hangulatról, légkörről, célokról – mindezt azonban hadd hagyom mások avatottabb tolla számára. Én sajnos mindig csak benső ügyekkel vagyok elfoglalva, noha ez valószínűleg unalmas. Bocsánat érte…
Belgrád mindössze egyetlen déli villanás, az is csak azért, mert Figura Sándor pártfogónk és irodalmilag jól tájékozott gépkocsivezetőnk kitűnő ütemben visz le Újvidékről a fővárosig. Azon ámulok, mi minden jött létre legutóbbi ittjártam óta: magas épületek, nagyáruházak, aluljárók, mozgólépcsők, új utcák, szaporodó forgalom, és az egykori Zimony felé a növekvő Új Belgrád.
A befejezést jelentő baráti társasebéd közben Páskándi rájön, hogy a tűzvészek megakadályozásának legjobb módja volna, ha a házakat mindjárt víz alá építenők. Micsoda ragyogó abszurd színjátékot lehet ebből írni! – kiáltok föl. – Hohó, de ez az én ötletem! – feleli vissza diadalmasan Páskándi, s mindjárt föl is jegyzi papírszalvétájára. Sajnos, neki van igaza. Ezt is ő fogja megírni…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.
