Azt lehetne hinni, hogy számunkra, akik vele egyidőben éltük át a század első felének retteneteit, Radnóti költészete esetleg többet jelent, mint azoknak, akik már csak az iskola padjaiban értesültek a születésük előtt lezajlott eseményekről, mert a közvetlen tapasztalat megsokszorozza bennünk a versek verte visszhangokat. S talán attól is tarthatnánk, hogy az utánunk következők már szinte csakugyan csupán „művészi dokumentumként” szemlélik a történelmi leckéket mintegy aláfestő és emberközelbe hozó műveket.
Radnóti verseinek olvasása közben egyre segélyül kell hívnunk a tárgyilagos elidegenítés módszerét annak megvizsgálására, vajon azok dokumentumjellegükön túlnőve, sőt mintegy ezt a jelleget megcáfolva megőrzik-e az idő rontó hatásának ellentálló ércnél erősebb keménységüket és gyémántnál fényesebb csillogásukat.
A rövidre szabott életét kioltó puskalövés eldördülése óta eltelt több mint negyedszázad megnyugtató választ látszik adni a fentebb elhangzott kérdésre. Szerzőjük elmúlta után Radnóti versei akkor is tovább élnének és hatnának, ha körülöttük és mögöttük nem sejtenének föl mindegyre a tudatos gyűlölettel, ártatlanul kiontott vérrel, tervszerű pusztítással telt kor iszonyúbbnál is iszonyúbb árnyai. Kétségtelen, hogy versei jó részének megrázóan tragikus hatása éppen ezeknek a borzalmaknak hátterében válik megdöbbentően érzékelhetővé. Az is bizonyos, hogy kortársi megrendülésünk és utódi részvétünk összetevőinek jókora része a jóra, békére, igazságra törekvő költő és a gonoszt, a háborút, az igaztalanságot nem csupán hirdető, de elvadultan gyakorló korszak magatartása között feszülő fojtogató ellentétből származik. Nem kevesebb meggyőződéssel állíthatjuk azonban azt is, hogy – verseinek tanúsága szerint – akkor is jelentőset és maradandót teremtett volna, ha életének és művészetének egymástól elválaszthatatlan alkotó elemeibe nem keveredtek volna kényszerűen a két világháború közé eső és a másodiknak minden borzalmát előkészítő évek kikerülhetetlen tényei és eseményei.
Persze csupán találgathatjuk, mi minden fölemelőt és megnyugtatót adott volna a világnak, ha sorsa – annyi más költőéhez hasonlóan – nem veti egy fenyegetettségekkel, ijedelmekkel, szorongásokkal teli világba. Ha tolla alá nem a mind jobban közelgő háború rémei kívánkoznak? Ha verseiben végül is nemcsak fölrémlik, de közvetlen bizonyosságként meg nem jelenik a kikerülhetetlen pusztulás? Ha a természetet magukkal sodró szárnyalással köszöntő és csodái előtt ámuló verseit, ha a hitvesi szerelem pillanatait utolérhetetlen gyöngédséggel megéneklő költeményeit, ha az emberiség nagyszerű hivatásába vetett látnoki himnuszait olvassuk, óhatatlanul fölrémlik bennünk a fölemelő szépségeknek és meghökkentő csodáknak az a tartománya, amelybe embertársait szelíden kézenfogva bevezethette volna, ha sorsa kegyesebb időszakot rendel ki számára.
Minden találgatásunk fölöslegesnek bizonyul azonban, ha némi erőszaktétel árán egy pillanatra elkülönítjük magunkat a versek tartalmától, és csupán azok mívességének jellemzőit igyekszünk vizsgálni. Már kezdő korában – még akkor, amikor a fiatalos nagyot és újat akarás a furcsa jelzők, váratlan névszók nem mindig okvetlenül szükséges kapcsolódások többnyire keresett tartományai felé irányítja – lenyűgöz kifejezéseinek üdesége, szólamainak zengzete, mondatainak kerekdedsége és költeményeinek arányossága. Miután hamarosan levetkőzi – s hozzá nem is kevés tudatossággal – Ady, Verlaine, Baudelaire nyomasztó hatását – verseiben mind jobban elhatalmasodik az a határozott eredetiség, amelyben egyszerre felismerjük egyéni vonásait és jellemzőit. A későbbi fejlődés, tisztulás és lehiggadás korában ezek a jellegzetességek mind inkább felerősödnek. Mire pályájának érett – és a fasizálódó Európa romboló körülményei miatt oly rövid ideig tartó – korszakába érkezik, külön hangja már tökéletes tisztaságában cseng olyan kortárs költők között, mint Babits Mihály, Füst Milán, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Dsida Jenő, Vas István vagy József Attila.
Alakulása természetesen nem hirtelen kiszökellés valamely istenhomály fejéből, hanem jól láthatóan követhető, majdnem logikus folyamat. Kezdetben a Bálint György emlegette „népies-archaizáló expresszionizmus” útját követi s mintegy az önmagába fordulás mozzanatainak minél pontosabb megfogalmazására, illetőleg lehetőséghez hív jelzésére törekszik. A könyörtelen valóság azonban csakhamar betör az addig talán öntudatlanul is őrzött magánvilágba.
Először talán Párizsban ébred arra, hogy gyarmati elnyomás van a világon. S ugyanott látja meg hamarosan a fasizmusba torkolló imperializmus igazi arcát is, amikor immár a spanyol polgárháború idején tudatosan a népfront oldalára áll. Azt lehetne gondolni, hogy talán csak elméleti indokok játszottak közre ennek a szellemi fejlődésnek előmozdításában. Radnóti azonban már 1931-ben saját sorsán tapasztalja a föloldhatatlan kapcsolatot a külvilág alakulása és az egyéni végzet között. Újmódi pásztorok éneke című kötetét – ma már csak föltehető benyomások vagy véleményezések következtében – az ügyészség „vallásgyalázás és szeméremsértés” indokolásával elkoboztatja, s a megindított bűnvádi eljárás során a bíróság Radnótit nyolc napi felfüggesztett fogházbüntetésre ítéli. Jóllehet 1934-ben summa cum laude minősítésű doktorátust szerez a szegedi egyetemen, és 1936-ban megkapja tanári oklevelét is, oktatói kinevezést mégsem nyer sehol. Bármennyire kedvére volt is a tanári pálya, ebben a hivatásában az akkori hatalmi és társadalmi körülmények között semmi érvényesülési lehetőség sem kínálkozott számára. Kénytelen magántanítóságot vállalni, családi támogatást igénybe venni, teljesen valószerűtlen, sőt még inkább anyagi áldozatot követelő úgynevezett írói jövedelmekből élni.
De a mind jobban sötétülő láthatár még ezeket a fellobbanó reményeket is csak rövid ideig engedi pislákolni. Már 1940 őszén több hónapos munkaszolgálatra hívják be. Ettől kezdve élete folytonos bizonytalanság. Sohasem tudja, melyik pillanatban kell újra vállalnia a szolgálat helyett inkább rabszolgaságot jelentő életmódot.
Ez így tart, mígnem 1944 májusában utolsó, végzetes behívóját kapja. Ettől kezdve októberig a bori munkatábor rabja, majd november elején fasiszta rabtartóinak áldozata.
Mindenünnét árnyékok sűrűsödnek tehát körülötte. Költészetében törvényszerűen szintén a fenyegetően fölmeredő hatalmak vészes homályának kell sötétlenie. A kikerülhetetlenül közelgő pusztulás képzetének beszivárgása és eluralkodása nemcsak verseinek tárgyai, de hasonlatai és szóvonzatai közé annál is természetesebb, mert nem egyéni sors rosszabbra fordulását, de a történelem irányulásának borulatát is közvetíti.
Utolsó éveinek költészete így nő fel az egész emberi sorsot példázó jelkép jelentőségévé. Mindez azonban nem módosít az egyén magatartásának jellemzőin az őt létrehozó, alakító, de végül is elpusztításra kényszerítő külvilággal kapcsolatban.
Radnóti nem csupán ösztönösen érezte a vele szemben szakadatlanul ellenséges magatartást tanúsító hatalom legyőzhetetlen erejét. Ha így lett volna, költészetében csupán a homályos borongás és ködös kétségbeesés félelmei és szorongásai bukkannának föl – számára is, számunkra is vigasztalhatatlan egyhangúsággal, ő azonban az értelem útmutatásain nevelkedett személyiség tisztánlátásával figyelte az ellene feltámadt erőszak mind szigorúbb és kegyetlenebb készülődéseit. Éppen értelmi beállítottsága következtében volt tisztában azzal, hogy önmaga egy-embernyi erejével semmi reménye sincs a szembeszállásra. Ez sokszorozza meg haláltudatát és az elmúlásra való készülődését.
Túlságosan sokat követelnénk, ha a magányt, társtalanságot, segélytelenséget a közönségesnél végletesebben és végzetesebben átélő költőt személyében vélnők felelősnek, amiért életérzésében csekélyebb helyet engedélyezett a megtartó erőkben való bizakodásnak. Visszhangzó példákkal igazolhatnák, hogy a világirodalomban nem egyetlen eset az övé. Öntudatának és érzelmeinek szilárdsága még így, magányában is képessé tette arra, hogy emelt fejjel nézzen szembe a rája és a hozzája hasonlókra váró kikerülhetetlen végpusztulással.
Kiteljesült költészetének leglényegesebb vonása éppen a magára hagyott személyiség egyéni riadalmain való felülemelkedés. Az őt megsemmisüléssel ijesztő rémlátásán érzett megrendülések kifejezése nem vinnyogó panaszok, fejvesztett rettegések, bénító iszonyok kavargásában valósul meg. Költészete felülemelkedik a magánpokol borzalmain. Örökös érvénnyel és megrendítő művészi tisztasággal az eltipró hatalom, a gyilkos erőszak, a félelmetes vérszomj minden pillanatban rájuk borulni kész árnyékában didergők közös döbbenetét s ugyanakkor vigaszt nyújtó reménykedését fejezi ki.
Ez a közös érzelem tartja a költőt talpon a könyörtelen következetességgel rája zúduló csapások közepette. Ez gyűjt benne kimeríthetetlen tartalékokat a tiszta megfogalmazások tápláló talajául. Ez képesíti arra, hogy nem csupán az otthoni bizonytalanságban, de a munkaszolgálat nehézségei, a bori tábor embertelenségei és az erőltetett menet kilátástalanságai közepette se bocsássa ki kezéből a költő egyetlen eszközét, amellyel a kegyetlen világ szörnyűségei ellen tiltakozhat: a művészet örök szabályai szerint kialakított, ércnél maradandóbb igét formáló tollat.
Megrendítő az a kitartás, amellyel nem csupán kapaszkodik ebbe a levegőnél könnyebb, végsőül megmaradt tollpihébe, de azt magasba tudja még emelni, mint valami jeladó lobogót – önmagának is, szenvedő társainak is, nekünk is, az utódoknak is. Bármekkora volt tehát az elnyomó hatalom kiterjedése, mégsem lehetett elegendő ereje, hogy megbénítsa a költő agysejtjeiben egymáshoz vonzódó szavak összetartását és az azokat papírra rovó kéz izmait. Csodálkozással vegyes megindulás tart hatalmában, ha a minden reményétől megfosztott magányos költőre gondolunk, amint a munkatábor szennyes fekhelyén szinte sötétben rója egymás után a nyelv csodálatos lüktetését tisztán őrző sorokat, amint az erőltetett menet testet-lelket ölő fáradalmai között sem hagyja abba feladatát, amint kivégzése előtt egy-két nappal még van ereje szavakba foglalni azt, aminek gondolatától is megborzongunk.
És mindezt úgy, hogy csodálatosan egyenletes kezeírásán még egy rezzenet sem árulja el a körülötte settengő tudatos halál fojtogató félelmeit.
Korábbi időkből őrizem néhány hozzám intézett levelét. Szívszorító elérzékenyülés kerít hatalmába, valahányszor a finom tollal vont álló betűket összehasonlítom a tömegsírban talált jegyzőfüzet „Szentkirályszabadja, 1944. okt. 31.” keltezésű utolsó vers tisztán olvasható és ugyancsak egyenesen álló betűkből font soraival. A jelképesen szilárd kézvonások mögül előrajzolódik a magát csalóka álmokba nem ringató, de a kísértetek hideg fojtogatásától sem ijedező értelem bátor eszményképe, amint a világégés immár saját húsába hasító perzselése közepette is „a lantot, a lantot szorítja kebeléhez”, mert tudja, hogy a pusztító hatalom elmúlik, de a költészet örök.
Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában, 1972. június 30-án.
