Kiss Székely Zoltán: Napfelkelte a Bolyaiak terén
Szemben a Skólával. Kettős magányban.
Tatárjuhar árnyéka takarja előlünk
a hajnali fényt. Vesztegelünk a város
közepén. Aztán a sugár hirtelen elönt.
Nem didergünk többé ebben a különös gúnyában.
Arcunkra lassan ráül a napfény. Egykori
asszonyok járnak erre el. Vagy szépunokáik?
S feltárul a gránit, nesztelen. Szívtelen kő
csupán? Csak az ész diadala ez!
S a testé hol marad? A szerelem hol marad el?
