Grönland esete megmutatta, hogy az Európai Unió szövetségesként már nem nagyon számíthat az Amerikai Egyesült Államokra. Ez a mérhetetlenül kártékony trumpi külpolitikának köszönhető, és Moszkvában igen örvendezne a dolgok ilyetén alakulásának – de hogyan tovább? És hogyan jutottunk el eddig? Ezzel foglalkozik a The Insider elemzése, melyet az alábbiakban mutatok be. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén teszem meg.

Január 10-én Grönland összes, vagyis mind az öt parlamenti pártjának képviselői úgy reagáltak Donald Trump területi követeléseinek újbóli felvetésére, hogy világossá tették: „nem akarnak amerikaiak lenni”. A hatalmas sarkvidéki sziget körüli vita az Európa és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok rendszerszintű válságát tükrözi. A Fehér Házba való tavaly januári visszatérése óta Trump és csapata nem csináltak titkot abból, hogy semmibe veszik Washington hagyományos transzatlanti partnereit – ezt a megközelítést a kormányzat új nemzetbiztonsági stratégiája is megfogalmazta. Brüsszel számára a legjobb lépés az lenne, ha tudomásul venné, hogy végleges szakítás történt, és egy függetlenebb úton haladna tovább – írja Nathalie Tocci, az olaszországi Nemzetközi Ügyek Intézetének igazgatója és a Johns Hopkins Egyetem School of Advanced International Studies Europe professzora.

Donald Trump Fehér Házba való visszatérésének első évfordulójához közeledve az európai kormányok és a közvélemény végre kezd szembenézni azzal a strukturális töréssel, amelyet az elmúlt év eseményei okoztak a transzatlanti kapcsolatokban. Már nem reménykednek a házasság megmentésében – legfeljebb abban, hogy a válás után Európa és Amerika legalább jó barátok maradhatnak. Mindez azzal a fájdalmas felismeréssel járt, hogy az európaiak még a legjobb esetben is egyedül maradnak az Oroszországból érkező fenyegetéssel szemben (amely Ukrajnában kezdődik, de nem ott ér véget). A legrosszabb forgatókönyv szerint pedig a globális biztonsági rend felülvizsgálatán együttesen dolgozó Moszkva és Washington együttes fenyegetésével kell számolniuk.*

*Donald Trump ezzel egy több, mint százéves diplomáciai hagyományt rúg fel – ne feledjük, már az első világháborút is az Egyesült Államok beavatkozása vagy inkább segítsége döntötte el a nyugati fronton, a keleti meg összeomlott magától is – és nem világos, hogy miért. Valószínű, hogy vagy egyáltalán nem is ismeri a történelmet, vagy úgy gondolja, hogy az ő megjelenésével minden korábbi esemény és szövetség érvényét veszti. Második Ramszesz is lefaragtatta elődei nevét a sztélékről és a magáét íratta a helyükre, ezzel komoly fejtörést okozva az egyiptológusoknak, de azért Trump mégsem fáraó, és ha az, akkor gyorsan be kéne balzsamozni, míg nem késő. Bár – már most is késő van ehhez. Ami az orosz szövetségben felosztandó világot illeti, az részint maga a rémálom, részint meg érdemes volna ez ügyben Pekinget is megkérdezni, biztos lenne egy meglehetősen markáns véleményük.

Amikor Trumpot 2024-ben megválasztották, sokan azt remélték, hogy a második kormányzása által okozott zavarok az elsőhöz hasonló mértékűek lesznek – ez egy olyan hivatali idő volt, amikor Trump kétségbe vonta a NATO 5. cikkelyének hitelességét, az Egyesült Államok visszalépett az iráni atomalkutól, Washington pedig kilépett a párizsi klímamegállapodásból.

Nehéz, sőt talán traumatikus időszak volt ez az európaiak számára, de végül a transzatlanti károkozást sikerült megfékezni. Miután Joe Biden 2021. január 20-án felesküdött elnöknek, a transzatlanti kötelék ugyanolyan erősnek tűnt, mint korábban. Biden alatt a nyugati koalíció példátlan választ adott Oroszország Ukrajna elleni agressziójára, Svédországgal és Finnországgal bővítve a NATO sorait. Az Európa stratégiai autonómiájának gyakorlásáról szóló elképzelések szinte teljesen feledésbe merültek.

A hízelgés legkevésbé őszinte formája

Azok, akik a 2024-es választások előtt figyelmesen figyelték a Make America Great Again (MAGA) mozgalom alakulását, joggal riadtak meg attól, hogy egy megszállottan bosszúálló Trump-adminisztráció 2.0 kialakulása várható, amely most már kiismerte az amerikai demokratikus normákat érvényesítő intézmények sebezhetőségét. A Heritage Foundation 2025-ös projektjétől kezdve Trump egyre agresszívabb retorikájáig nem volt hiány olyan bizonyítékokból, amelyek arra utaltak, hogy a trumpizmus második ciklusa sokkal komolyabb veszélyt jelent majd a rendszerre, mint az első. A legtöbb európai mégis a szeszélyes elnök hírhedt kiszámíthatatlanságára épített, és abban a megnyugtató reményben bízott, hogy a dolgok talán mégsem lesznek olyan rosszak, mint amilyenre a pesszimisták figyelmeztettek.

Trump második beiktatása után Európa két taktikai lépéssel próbálta megmenteni a transzatlanti házasságot: hízelgéssel és időnyeréssel. A hízelgésre vonatkozó tanácsok gyakran jószándékú amerikai kollégáktól érkeztek, akik jellemzően vagy régi vágású republikánusok, vagy pedig MAGA-barát figurák voltak, akik fél lábbal még bennmaradtak a transzatlanti táborban. Az európaiak ritkán kaptak tanácsokat azoktól, akik valóban Trump belső köréhez tartoztak – nem az akarat és az erőfeszítés hiánya miatt, hanem azért, mert a Trump-adminisztráció alapemberei jellemzően kerülik az európaiakat (vagy legalábbis kerülik a transzatlanti irányultságú európaiakat).*

*Ez azért jelzésértékű lehetett volna, mármint hogy az európaiakat páriának tekintik. Az ember könnyen lehet tanácstalan, ha nem kap használható tanácsot. A hízelgésről pedig annyit, hogy a valódi diplomáciában – tehát nem a Trump félében – többnyire felesleges, hiszen csak őrült zsarnokok várják el, a reális problémák megoldásával foglalkozó diplomatákat inkább zavarja.

Így az európaiak, azokra hallgatva, akiket elérhettek, meggyőzték magukat, hogy a hízelgés megteszi a hatását. Ennek eredményeként Keir Starmer brit miniszterelnök minden protokollt áthágott azzal, hogy meghívta Trumpot egy második látogatásra a királyhoz. Friedrich Merz német kancellár Washingtonba vitte Trump nagyapjának aranykeretes német születési anyakönyvi kivonatát. Mark Rutte NATO-főtitkár pedig a NATO „atyjának” nevezte Trumpot, és megdicsérte az elnököt, amiért „NYERT”, mert rábírta az összes NATO-szövetségest (Spanyolország kivételével), hogy legalább 5%-ot költsenek költségvetésükből védelemre és biztonságra.*

*Ilyenformán Reza Pahlavi is megajándékozhatná néhány pávatollal Trumpot, és meggyőzhetné, hogy azokat a nagykirályok, királyok királyai, vagyis a sahinsahok a hátulsó felükbe tűzve viselték. Nem lenne hétköznapi látvány Trump ilyesféle sahinsahnak öltözve. Vagyis vetkőzve.

Az elképzelés az volt, hogy a hízelgés arra szolgál, hogy időt nyerjenek, amíg a második Trump-vihar elvonul, és a Fehér Házba egy új Biden-szerű figura személyével visszatérnek a nyugodt transzatlanti viszonyok. Ez időnként kissé kapkodó európai diplomáciát igényelt, amelynek célja az olyan események által okozott károk megfékezése volt, mint az alaszkai Trump-Putyin csúcstalálkozó és a Moszkvában kidolgozott és Washington által felvásárolt 28 pontos ukrajnai „béketerv” nyilvánosságra hozatala. Mégis, általánosságban elmondható, hogy a trükk bevált – nem annyira az európai diplomácia ügyességének köszönhetően, hanem mert Putyin mindig túllőtt a célon, és még Trump számára is túl messzire ment.

Fegyver-függőség?

Az igazsághoz tartozik, hogy még a legoptimistább európaiak is tudták, hogy egy egészségesebb transzatlanti kapcsolathoz többet kell tenniük, különösen a biztonság és a védelem terén. Nemcsak magukévá tették a nagyobb tehermegosztás logikáját, amelyet az amerikaiak már majdnem két évtizede hangoztatnak, hanem még a teherváltás módszerét is elfogadták.

Felismerték, hogy a 21. században nincs valódi oka annak, hogy egy olyan unió, amelynek tagjai közé tartozik a világ néhány leggazdagabb országa, az óceán másik oldalának védelmére támaszkodjon. Donald Tusk lengyel miniszterelnök sok európai nevében beszélt, amikor elismerte, hogy nincs ok arra, hogy 500 millió európai 300 millió amerikaira támaszkodjon, hogy megvédje magát 140 millió orosz ellen (akiknek számbeli fölényük ellenére Ukrajnában alig sikerült elfoglalniuk az ország 20%-át egy tizenegy évig tartó, hihetetlenül költséges háború során).*

*Egy ok mégis lenne, ha átmeneti is: a fegyvergyártó kapacitásunk csekély volta. Azonban erre sem megoldás, ha az amerikai behozatalra támaszkodunk, hiszen ahol szövetségi szerződéseket sértenek meg, ott semmiség felrúgni pár kereskedelmi megállapodást is.

De miközben egyetértettek abban, hogy Európának csökkentenie kell sebezhetőségét azáltal, hogy többet fektet be saját védelmébe, hiányzott az ugyanilyen összehangolt elszántság, hogy ezt úgy cselekedje, hogy közben csökkentse az Egyesült Államoktól való függőségét. Ehelyett az elmúlt hónapokban folytatódott az a tendencia, hogy a védelmi költségvetések növekedésével párhuzamosan a bevásárolt amerikai fegyverrendszerek aránya is növekszik. A nemzeti szintű kiadások növelése valójában Európa további széttagoltságához vezetett a gyártás és a beszerzés területén, nem pedig az integrációhoz.

Az európaiak a kereskedelmi vámok által okozott károk enyhítésének reményében azzal az ígérettel igyekeztek udvarolni a Trump-kormányzatnak, hogy sok százmilliárd dollárral többért vásárolnak amerikai fegyvert (valamint cseppfolyósított földgázt). A transzatlanti válságot még 2025-ben is múló jelenségként kezelték. Európának több gázra volt szüksége, hogy függetlenítse magát az orosz ellátástól, és több fegyverre volt szüksége, hogy megvédje magát az esetleges orosz agresszióval szemben – ezeknek az Egyesült Államokon keresztül történő beszerzése nem jelent problémát, amennyiben feltételezzük, hogy a 2028-as amerikai választások után a trumpizmus befolyása csökken.*

*Mármint, ha egyáltalán lesznek 2028-ban választások az Egyeüslt Államokban, mivel pillanatnyilag ott tartunk, hogy a The Washington Post már a félidős választások megtartása miatt is aggódik.

Persze már a második Trump-kormányzat első napjától kezdve tapasztalhatóak voltak olyan jelek, hogy az Egyesült Államoktól való függőség növelése, nem pedig csökkentése meglehetősen ostoba lépés. Trump többször hangoztatta Grönland elfoglalásának szándékát, közvetlenül megsértve ezzel a NATO- és EU-tag Dánia szuverenitását és területi integritását. Miután fegyveresen megdöntötte a venezuelai Maduro-rezsimet, Trump ismét visszatért ahhoz a rögeszméjéhez, hogy Koppenhága igényeit fenyegesse az északi-sarkvidéki szigetre.

Ráadásul, amikor Ukrajnáról és Oroszországról van szó, a Trump-kormányzat az elmúlt évben figyelemre méltóan egységes és következetes volt. A birodalmi Egyesült Államok, amelynek célja, hogy létrehozza és megszilárdítsa befolyási övezetét a nyugati féltekén, úgy tekint Európára, mint egy olyan földre, amelyet fel kell osztani és meg kell hódítani, majd meg kell osztani az orosz birodalommal (amely egy kisebb birodalom, de mégiscsak birodalom).*

*Nem lesz ebből semmi, míg egyetlen európai is képes felemelni a kezét. Hogy Trump, aki maga büszkélkedik azzal, hogy felnőtt életében soha, egyetlen könyvet sem olvasott végig, a maga kis világában, amit a Disney-rajzfilmekből, a Grimm-mesékből és néhány régebbi filmből tákoltak össze, képes elképzelni ezt a megoldást, az nem csoda, ahogy Putyin is belemenne, mert neki ez még ráadásul az állami ideológiája (eurazsianizmus) részét is képezné. Érdekes, azokat, akiket érint, vagyis az európaiakat már megint nem kérdezi ez a két díszpinty. Na igen: még választ kapnának, és az elrontaná a meséjüket.

Trump fenyegetései Grönland elfoglalásáról, a gazdasági kényszer alkalmazása Amerika szövetségeseivel szemben, a nacionalista-szélsőjobboldali-euroszkeptikus erők szemérmetlen támogatása, Volodimir Zelenszkij megalázása és a Putyinnal való színfalak mögötti megegyezései mind ugyanahhoz a gyötrelmesen koherens forgatókönyvhöz tartoznak.

Egy új kezdet

Trump vonzódása Vlagyimir Putyin Oroszországához továbbra is erős, annak ellenére, hogy a Kreml ismételten nem viszonozta a rokonszenvet, és állandóan emelte a háború tétjét, amikor Trump azzal trombitálta tele a világot, hogy végre elérhető közelségbe került a béke Ukrajnában – az ő közvetítésének köszönhetően. A Trump-kormányzat minden lehetséges módon közölte az európaiakkal – még a 2025-ös nemzetbiztonsági stratégiában is világosan leírta –, hogy célja a hagyományos transzatlanti kapcsolatok megszüntetése.

Mindezek után az európaiak csak vonakodva hajlandóak meglátni ezt a borzalmas valóságot. Manapság ritkán találkozik az ember olyan magas rangú európai vezetővel, aki tagadja, hogy a transzatlanti szakadás strukturális – nem azért, mert a trumpizmus örökké tart, hanem azért, mert még Amerika autoriter lázának elmúlása után is fegyverként lehet ellenünk fordítani Európa függőségeit a védelem és a technológia területén. Ebben az értelemben az a fenyegetés, amit egy nem együttműködő Amerika jelent Brüsszel számára, még egzisztenciálisabb, mint amit egy olyan, végső soron középszerű katonai tényező, mint Oroszország jelent.

A felismerésnek még nem adtak hangot nyilvánosan – még kevésbé közösen – Európa legfontosabb vezetői. Mindazonáltal, még ha eltart is egy ideig, amíg az elmozdulás a politika és az intézményi lehetőségek terén is megmutatkozik, előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy Európa az önellátás irányába halad.

Ez nem jelenti azt, hogy az általa elfogadott intézkedések időszerűek, megfelelőek vagy elégségesek lesznek – sőt, igen nehéz megjósolni, hogy azok lesznek-e. De még nehezebb azt hinni, hogy az európaiak egyszerűen lassú, kollektív öngyilkosságot fognak elkövetni. Bármennyire is gyengék vagyunk és bármennyire is le kell küzdenünk nyolcvan év tanult tehetetlenségét, a transzatlanti szakítás nem jelenti Európa végét – ha egyáltalán jelent valamit, akkor egy új és reményteljes kezdetet hoz számunkra.

Az igaz, hogy „két pogány közt”. Innen szép győzni.

Olyan helyzetben van most Európa, amit a Rolls Frakció egyik régi dalszövege ír le tökéletesen:

„Szabad vagyok – mondta a majom a rácsnak.
Én nem – mondta a rács – engem majmok közé zártak.”

A rács erősebb kell legyen az összes majmoknál mindkét oldalon, különben nincs állatkert, mert szétverik a gorillák.

Forrás: Forgókínpad