– Mojszej Mikluhov-Maklaj, vigye hátra ezt a civilt, ne zavarja itt nekem többet a képet.
– Vinném én, Iszrail Nahumovics, csak rám fogta a feszületét.
– És? Fél a babonáktól? Maga haditengerész!
– Jó, de ez nyolclövetű. Szerintem eredetileg Lüger volt. Csak learanyozták.
– Akkor fel kell lógatni a legmagasabb árbocra.
– Parancsnok úr, ez egy tengeralattjáró…
– Most, hogy így mondja, mintha nekem is eszembe jutna. Mintha azt hittem volna, hogy ortodox vallási alapon álló mezőgazdasági termelőszövetkezet vezetek, melynek útján hibrid kukoricát termelünk a Globális Délnek. Jó, mit akar Gungyajev?
– Magának Kirill atya.
– Emlékeztetném arra, hogy ezen a fedélzeten Isten után én vagyok az első.
– Én meg az Oroszországi Föderációban vagyok Putyin után az első.
– Egyelőre ez a „Belgorod” Kilo osztályú tengeralattjáró parancsnoki hídja.
– Mely az Oroszországi Föderáció felségterülete.
– Azt még majd meglátjuk. Mit kíván, Gungyajev?
– Azonnal vigyen Leningrádba!
– Egy: maximum Szentpétervárra tudnám vinni, kettő: maga szerint ez micsoda, amit vezetnék, ha hagyná?
– Ez egy atom-tengeralattjáró.
– Ahogy maga téved. Ez egy jó minőségű dízel-elektromos meghajtású tengeralattjáró, amely azonban hordozhat és hordoz is nukleáris tölteteket és hordozóeszközöket.
– Mi a különbség?
– Csak annyi, amennyi a kedves szülei nemi szervei között volt, hogy ne részletezzem. De megemlíteném az édesapja kaszáját.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy az üzemanyagunk végén járunk, a hajót harminc emberre tervezték, ehhez képest maga idehozott négyszázat és most minden energiánk végén sodródunk.
– Követelem, hogy ez esetben azonnal vigyen minket Kalinyingrádba!
– Esetleg Königsbergbe, nem?
– Maga oroszellenes!
– Az egy dolog, de magát ki fogom köttetni a periszkóphoz a legközelebbi felmerüléskor. Maga ugyanis hülye.
– Miért?
– Úgy megkértem, mikor a Gibraltári-szoros alján sunnyogtunk át, hogy énekeljenek…
– Énekeltünk is.
– Igen, de mit? Kértem, hogy az „It’s a long way to Tipperary” című brit katonadalt énekeljék, ehhez képest maga misét celebrált és az orosz himnuszon túl valamiért a „Valjuski” című népdalt énekeltette, zengett tőle az egész szoros. Meg az összes szonár.
– És?
– Az az egy szerencséje, hogy pont délután öt volt, és ilyenkor Gibraltárban teáznak.
– A spanyolok is?
– Szerencsére a spanyolok, sőt, a majmok is.
– Akkor mi a baja?
– Az, hogy maga hülye, és reménytelenül civil, azt sem fogja fel, hol jár.
– Hát, valahol a tenger alatt.
– Pontosabban: körülbelül ötven méterrel az aktuális tengerszint alatt, a La Manche-csatornában.
– Akkor innét már csak egy macskaugrás Kalinyingrád.
– Épp nem mondanám.
– Hogyhogy?
– Alig ötven tengeri mérföldre való üzemanyagunk és energiánk maradt. Ki kell kötnünk.
– De hol?
– A mi hajónkat legközelebb Scapa Flowban képesek fogadni, ha azt akarja, hogy életben maradjon mindenki a fedélzeten.
– De akkor megadjuk magunkat a briteknek?
– Technikailag a skótoknak, bármennyi parittya is van a fedélzeten.
– Esetleg egy katonai fenyegetés?
– No, Kirill atya, nézzen bele a periszkópba, mit lát?
– Fehéret, a britek megadták magukat?
– Nem. Ezek Dover fehér sziklái.
– Akkor most mi lesz?
– Magával nem tudom. Én a magam részéről hegedűkkel és elefántcsont sakk-készletekkel fogok kereskedni életem hátralévő részében, valahol Kent grófságban.
– Miből?
– Valahogy csak eladjuk a tengeralattjáró fegyverzetét… Na, mars innét, mert húsz percen belül érkezünk, és maga nem a periszkópon, hanem a brit flotta legmagasabb árbocán fog lógni.
– Egyáltalán, mit keresett Tartuszban?
– Vittem az Úr igéjét.
– És a Kreml igáját.
– Az vele jár.
– Kötözzétek meg…
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. december 12-én.
