Tegnap délután egy ismerősöm azzal riasztott meg, hogy állítólag a Szuverenitásvédelmi Hivatal minden szerkesztőségbe be akar ültetni egy megbízottat, aki azt figyeli majd, honnan fogad el a lap pénzt. Hír vagy rémhír, nem tudom, ismerősöm a festői Kelet-Afrikában lakik, de játsszunk el a gondolattal. Aki ezt kitalálta, a büdös életben nem látott szerkesztőséget.
(Képünk illusztráció)
Gondolom, úgy képzelik a dolgot, hogy egy nagy, dohány- és marihuana-füstös teremben ül egy rahedli ember, kávét és whiskyt vedelnek, és arról beszélgetnek naplopás közben, hogy hogyan árulják el a császár őfenségét. Ja, bocs, az a Svejk. Szóval, a Magyar Hazát. Aztán jön egy Titokzatos Ügynök, ebben a kánikulában is ballonkabátban és felhajtott gallérral, valamint puhakalapban, majd átad a főszerkesztőnek egy vastag borítékot. Na, akkor, de akkor fülön lehetne fogni, de sajnos az ilyen Titokzatos Ügynökök mindig felszívódnak a levegőben, és csak a megbízott úttörő becsületszavára lehet elhinni, hogy léteztek.
Hát well… azért a dolgok nem igazán így működnek. Én der speciel most négy-öt sajtóterméknek dolgozom, és egyiknek sincs szerkesztősége. Minek volna? Mindenki otthonról dolgozik, pazarlás lenne kibérelni egy méregdrága irodát, online összeadjuk az anyagokat, szerkesztő átnézi, s már mehet is. 2010 óta működik ez a rendszer, ilyenformán maximum hozzám ülhetne be a Muki, hogy ellenőrizzen.
Elképzelem a jelenetet:
– Kopp-kopp! Az Ellenőr vagyok!
– Cipőt le, jöjjön be.
– Miért vegyem le a cipőmet?
– Mert alig pár napja mostam fel. Kér kávét?
– Kérnék.
– Akkor főzzön magának, én már ittam. A csapot látja, a kávét látja, az apparátot látja, ott a bögre.
– Hova ülhetek?
– Ha engem kérdez, pontosan a bahcsiszeráji szökőkút tövébe, oda, de mivel bahcsiszeráji szökőkúttal nem szolgálhatok, leveszem a lábamat erről a székről, és oda.
– Másik szék nincs?
– De van, csak az az íróasztal.
– Ez példátlan…
– Akkor üljön a földre, remélem járatos a hatha-jógában.
– De hát magának nincs íróasztala?
– Miért kéne legyen?
– Ilyent még nem is láttam…
– Miért, úgy általában látott már újságírót?
– Nem, ez az első eset.
– Na, kávézzon, és hagyjon békén.
Tíz perc múlva:
– Maga most mit csinál?
– Én most olvasok.
– Mit olvas?
– Kérem, Alekszandr Szergejevics Puskintól olvasom az Anyegint.
– Megnézhetem?
– Nézze…
– De hiszen ez oroszul van… miért olvas maga oroszul?
– Mert nagyon tetszik nekem a Tatjána Larina. Szép, büszke, okos, szomorú orosz hölgy. Jobbat érdemelt volna.
– Ezek szerint magának vannak orosz kapcsolatai.
– Hogyne lennének, főként Puskin tábornokkal, Lermontov ezredessel, Akszjonov hadnaggyal és Szorokin alezredessel tartom a kapcsolatot.
– Fűzi magát vonzalom az említett Tatjána Larinához?
– Kizárólag betű útján. A hölgy, ha élt is valaha, jó kétszáz éve halott.
– Az nem akadály. Vett részt akciókban az említett tisztek társaságában?
– Hogyne, együtt szolgáltunk a Helikoni Ezredben.
– Hol?
– Mint mondtam, a Helikon hegyén.
– És?
– És nem történt semmi. Őket megkoszorúzták a Múzsák, én maximum egy puszit kaptam, de ennyi történt.
– Hol van a Helikon hegye?
– Elvileg Görögországban, gyakorlatilag a fejünkben.
– Nem értem magát.
– Én sem magát, de ez nem újdonság. Mondja, magának mi az alapfoglalkozása?
– Eredetileg szeszfokoló voltam egy Tolna vármegyei borkombinátnál, de rájöttek arra, hogy ötven forintért kapnak egy olcsóbb műszert, és elbocsátottak. Aztán voltam még biztonsági őr és jegyvizsgáló a BKV-nál, de szerencsére jött ez az állami megbízás… nagy a család, elvállaltam.
– Mekkora?
– Hát, van egy feleségem.
– Időnként nekem is szokott lenni, aztán elmúlik. És mit végzett?
– Én, kérem, eredetileg, egy fiatalkori félrelépésnek köszönhetően kosárfonó és kefekötő szakon végeztem Sopronkőhidán, a doktorátusomat maligánminősítésből írtam, egyenesen a szekszárdi „Hamis tanú” nevű kocsma illemhelyének falára.
– Hogyne, ismerem a helyet, ott van a börtönnel sré vizavi.
– Maga milyen egy jó ember. Na, folytassuk a vizsgálatot. Fogad el ön Oroszországtól pénzt?
– Az a legnagyobb ritkaságok közé tartozna. Eddig még ilyen kísérlettel nem is találkoztam, mármint, hogy pénzt ajánljanak fel pont Moszkvából, pont nekem.
– De hát olvas oroszul!
– Olvasok én kínai, német, angol, román és latin nyelven is, most az óperzsát ide se vegyük.
– És tőlük fogad el pénzt?
– Eddig még senki sem akart lefizetni, bár a Marcus Aureliustól elfogadnék pár sestertiust.
– Ki az a Márkus?
– Római császár volt, itt élt, Pannóniában, itt is halt meg.
– Idegen ügynök?
– Ahogy vesszük. Akkoriban itt nem magyarok éltek, hanem markomannok, kvádok és jazigok. Római császár lévén jazig tán mégsem lehetett. Különben Hadrianus utódja volt.
– Ja, a Háry Jánost én is ismerem, ott áll a szobra Szekszárdon, a Garay téren!
– Erős ráhagyással, de legalább valami eljutott a kis szürke sejtekig…
– És elfogadott maga pénzt a Háry Jánostól?
– Hogy fogadtam volna, az is régen halott!
– De hát akkor hogyan csinálok magából idegen ügynököt?
– Na várjon, segítek… Írja: „Alulírott Muki sajtóellenőr Szele Tamás szerkesztőségnek minősülő lakhelyén bahcsiszeráji szökőkutat találtam, valamint több elszórt lermontovot a padlón. A célszemély saját állítása szerint Puskin parancsnoksága alatt részt vett a görögországi Helikon-hegy ostromában, ami baloldali elhajló partizántevékenységnek minősül. Kapcsolatot tart máig gyanús elemekkel, az olasz Márkus Auréliussal és a szekszárdi Hádry Jánossal. Jelenlétemben olvasott oroszul és latin nyelven is. Állítása szerint soha nem fogadott el pénzt külföldről, de én ezt nem hiszem. Valószínűleg orosz ügynök. Esetleg vatikáni, mely gyanút azzal kerüli el, hogy szobája falán lóg egy Dávid-csillag.”
– Jaj, uram, ez egy tökéletes jelentés, hogyan hálálhatnám ezt meg magának?
– Nem szükséges. Életem folyamán már többször megesett, hogy lediktáltam a besúgónak a jelentést, mert nem igazán tudott fogalmazni.
– De maga tényleg nem idegen ügynök?
– Nem. Így lakik egy ügynök?
– Az mondjuk igaz…
– Maga viszont hazai ügynök. Nem szégyelli magát?
– De, kicsit igen. Viszont mihez kezdhetnék? Semmire sem vagyok alkalmas.
– Tudja mit, itt ez a könyv, a Rejtő Jenőtől, legalább jobb lesz tőle a kedve.
– De uram, én nem tudok olvasni. Én csak írni tudok, és csak jelentést. Azt se mindig.
– Menjen vissza szeszfokolónak szerintem, az is szép életpálya.
– Erősen gondolkodom is rajta. Maguk, urak, mindig finoman bánnak velem, egy pofont sem tudok adni, ennek a munkának semmi értelme…
– Ne adja fel, barátom, magáé a jövő. Majd lesz egy gyermeke, azt iskoláztatja, orvos lesz belőle vagy mérnök, esetleg kvantumfizikus, aztán ha eleget olvasott és írt, majd ahhoz is eljön egy ilyen Muki, mint maga.
– Tehát van remény?
– Van, hogyne. Bár én reménytelenségnek hívnám.
– Köszönöm, majd gondoskodom magáról.
– Hé, a gumicsizmát ne hagyja itt! Különben miért jár ebben a kánikulában ilyen lábbeliben?
– Az eligazításon azt mondták, szellemi mocsárral fogok találkozni.
– Na, találkozott. Cigarettája van?
– Nincs.
– Itt egy csomag. Viszlát a főtárgyaláson.
Fikció, ostobaság, vicc. Most találtam ki. Vicc?
