Érdekes elemzés jelent meg a Carnegie Alapítvány honlapján*, nem is a tartalma különösen érdekes benne, hanem inkább a szerzője.
Eugene Rumer ugyanis vezető munkatárs ennél az alapítványnál, valamint a Carnegie Oroszország és Eurázsia programjának igazgatója. Mielőtt a Carnegie-hez csatlakozott, Rumer 2010 és 2014 között az Egyesült Államok Nemzeti Hírszerzési Tanácsának Oroszországgal és Eurázsiával foglalkozó nemzeti hírszerzési tisztviselője volt. Korábban kutatói kinevezést kapott a Nemzetvédelmi Egyetemen, a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetében és a RAND Corporationnél, valamint dolgozott a Külügyminisztériumban és a Nemzetbiztonsági Tanács stábjában. Ennek fényében lássuk, mit gondol a jelenlegi helyzetről egy komoly szolgálati múlttal bíró, tapasztalt amerikai illetékes – kevés illetékesebb személyt lehetne mondani, mint ő.
Szerinte egy héttel ezelőttig az ukrajnai háború jól ment Putyin számára: csapatai kisebb, de folyamatos területi nyereséget értek el, a Nyugat egyre jobban belefáradt a háborúba, és Kijev megalkuvást nem tűrő elutasítása a konfliktus befejezéséről szóló tárgyalásokkal szemben enyhült. Aztán augusztus 6-án az ukrán hadsereg offenzívát indított az oroszországi Kurszk térségében.
Nehéz elképzelni Putyin és tábornokai számára megalázóbb kudarcot annál, hogy az ukrán hadsereg mintegy 800 (mai hírek szerint 1250) négyzetkilométernyi orosz területet foglaljon el ebben a régióban. A legtöbb orosz számára Kurszk puszta említése is az 1943. július-augusztusi csata emlékét idézi fel. A szovjet és orosz történetírás szerint a szovjet hadsereg győzelme abban a hősies összecsapásban Putyin saját szavaival élve előkészítette az utat a náci Németország „küszöbön álló és elkerülhetetlen összeomlásához”. Az orosz katonai kiadványok számtalan cikket szenteltek neki, és szovjet és orosz katonatisztek generációi tanultak belőle, a kurszki csatát a szovjet és orosz hadtudomány régóta a hadművészet csúcsának tekinti. 2023. augusztus 23-án Putyin személyesen utazott a régi csatatérre, hogy megemlékezzen e győzelem nyolcvanadik évfordulójáról, leleplezze a kurszki csata emlékművét, és kitüntetéseket adjon át az Ukrajna elleni „különleges katonai műveletben” kiemelkedő teljesítményt nyújtó katonáknak.
Micsoda különbséget jelent egy év! A Kreml által közzétett fényképek, amelyek Putyin augusztus 12-i, biztonsági főnökeivel az ukrajnai offenzíváról folytatott megbeszéléséről készültek, nem sok örömöt mutatnak a részükről. A második kurszki csata – ha így fogják nevezni az Oroszországba irányuló ukrán offenzívát – egyrészt az ukrán bátorságról, merészségről és elszántságról tanúskodik, másrészt pedig arról a történelmi baklövésről, amelyet Putyin elkövetett, amikor két és fél évvel ezelőtt teljes körű támadást indított Ukrajna ellen.
Oroszország egyetlen más része sem idéz fel olyan ikonikus képeket az orosz földről, mint Kurszk és a közeli Orel vagy Tula régiók. Szpasszkoje-Lutovinovo, az orosz irodalom egyik klasszikusának, Ivan Turgenyevnek a birtoka az Orjol régióban van északra, és Jasznaja Poljana, Lev Tolsztoj birtoka kissé északabbra, a Moszkvába vezető úton. Ma mindkettő múzeum és az orosz állam által támogatott kulturális emlékhely. Mindkettő német megszállás alá került a második világháború alatt – erre az örökségre hivatkozott Putyin 2022-ben az Ukrajna elleni támadás indoklásaként. Oroszország – mondta 2022. február 24-én, amikor csapatai bevonultak Ukrajnába – „nem érezheti magát biztonságban, nem fejlődhet és nem létezhet, miközben állandó fenyegetéssel néz szembe a mai Ukrajna területéről”, amelyet szerinte egy náci rezsim irányított.
Az önbeteljesítő jóslatok kategóriájába tartozik, hogy Ukrajna lerohanásával Putyin „állandó fenyegetést” teremtett az orosz központi terület számára, amely az ő bűnös baklövése előtt nem létezett. Ukrajna 2022 februárja előtt nem jelentett katonai fenyegetést Oroszországra. Az ukrán közvélemény még azután is megosztott volt a NATO-csatlakozás kérdésében, hogy Oroszország 2014-ben illegálisan annektálta a Krímet. Még 2021 novemberében is – amikor Oroszország csapatokat vonultatott fel az ukrán határon – a szövetséghez való csatlakozást az ukránok 54 százaléka támogatta, míg 28 százalék ellenezte, a többiek pedig nem tudták, mit mondjanak. Az ukránok jelentős kisebbsége – 21 százalék – szintén az orosz vezetésű vámunióhoz való csatlakozást támogatta. A Krím Oroszország általi annektálását az ukránok mindössze 3 százaléka tartotta fontos kérdésnek. Húsz százalék – jelentős kisebbség, de messze az olyan kérdések mögött járt, mint a korrupció és a megélhetési költségek – az oroszok által támogatott donbásszi konfliktust tartotta prioritásnak. 2024 februárjában, két évvel a teljes orosz invázió kezdete után 77 százalék támogatta a NATO-hoz való csatlakozást, mindössze 5 százalék ellenezte azt, és 46 százalék Oroszországot tekintette a legnagyobb fenyegetésnek Ukrajnára nézve (a második helyen a kormányzati korrupció állt 51 százalékkal).Akárhogy is végződik, a második kurszki csata előképe annak, amitől az orosz nemzetbiztonság intézményének a bizonytalan jövőben aggódnia kell. Oroszország délnyugati határán egy olyan országgal fog szembenézni, amelyet a gyász, a trauma, a történelmi igazságtalanság és a bosszúvágy mozgat. Ukrajna harcedzett, motivált hadsereggel fog rendelkezni, amelyet saját, fellendülőben lévő védelmi iparának és NATO-partnereinek legújabb fegyverzeteivel szereltek fel. Még ha a háború úgy is végződik, hogy Oroszország megtartja az általa elfoglalt területeket, a győzelem valóban pirruszi lesz. Egy olyan ország számára, mint Oroszország, amely biztonságát régóta a területszerzéssel és a stratégiai fontossággal azonosítja, Ukrajna – Putyin baklövésének köszönhetően – az orosz központi területektől karnyújtásnyira lévő, kérlelhetetlen ellenfélként való megjelenése olyan állandó biztonsági fenyegetést jelent, amely hosszú ideig túl fogja élni Putyint.
Putyin hatalmának megtartása azonban valószínűleg nem fog gyengülni e megaláztatás következtében. Az egész orosz politikai és katonai intézményrendszer bűnrészes a háborújában, és felelős ezért a katasztrófáért. Ők mind Putyin teremtményei, akiknek politikai és valószínűleg fizikai túlélése tőle függ: Szergej Sojgu, Putyin horgász- és túrázó társa, aki több mint egy évtizeden át védelmi miniszter volt, és csak nemrég került a Biztonsági Tanács nagyrészt csupán ceremoniális elnöki posztjára, miközben a védelmi minisztériumot a korrupcióról szóló, végtelennek tűnő leleplezések és a magas rangú tisztek letartóztatásai rázzák meg; Alekszandr Bortnyikov, az FSZB – a Szövetségi Biztonsági Szolgálat – régóta hivatalban lévő vezetője, aki rózsás előrejelzésekkel hitegette Putyint egy rövid, győztes háborúról; és Valerij Geraszimov tábornok, a vezérkari főnök, akinek neve a katonai inkompetencia szinonimájává vált. Jevgenyij Prigozsin egy évvel ezelőtti puccskísérlete után, amikor „Putyin séfje” alkalmatlansággal vádolta őket, és a túlélésüket fenyegette, még szorosabban kapaszkodnak Putyin kabátjába.
Az orosz közvélemény, amelynek agyát a televízióban folyamatosan közvetített propaganda mossa, továbbra is széles körben támogatja a háborút. A Levada, a kevés megmaradt független orosz közvélemény-kutató szervezet egyikének júliusi közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 75 százaléka helyeselte a háborút. És az orosz médiabeszámolók alapján, amelyek egy része meglepően informatív volt, az ukrán behatolás a kurszki régióba megerősíti az orosz közvélemény támogató hozzáállását. A harcok által érintett kurszki régió orosz lakosai, akik látszólag közömbösek vagy esetleg rosszul tájékozottak az ukrán városok és falvak orosz csapatok általi lerombolásával kapcsolatban, megdöbbentek a megrongálódott épületek és égő járművek látványától, az orosz elsősegélynyújtók körében uralkodó zűrzavartól és a mintegy 120 000 embert érintő evakuálási parancstól.
Az ő szemükben az ukrán támadás a bizonyíték arra, hogy a háború jogos. Amennyire kritizálják, Prigozsinhoz hasonlóan inkább Putyin tábornokaira, mint Putyinra zúdítják haragjukat. „Őrült korrupció van a védelmi minisztériumban” – mondta egy evakuált a Kommerszant című orosz napilap riporterének. „Őket mind börtönbe küldik, miközben az egyszerű emberek nézik és csodálkoznak: „Ilyen emberekkel akarjátok megnyerni a háborút? 2022-ben mindannyian őszintén hazafiasnak éreztük magunkat. Mindent a frontért, mindent a győzelemért… De aztán láttuk, hogy semmi sem úgy megy, ahogy terveztük. És elkezdtünk gondolkodni – ki készítette azokat a haditerveket? Talán tényleg értelmetlen volt Kijevbe vonulni. Talán először Donbászt kellett volna felszabadítanunk? Miért készültek az ukránok tíz évig a háborúra, miközben mi tíz évig tárgyaltunk a Nyugattal? Ők – a Nyugat – megmutatták magukat a párizsi olimpián – mind sátánimádók és pederaszták”.
Amennyiben volt remény a háború tárgyalásos szüneteltetésére vagy befejezésére az ukrán bevonulás előtt – és kevés utal arra, hogy lett volna –, a kurszki offenzíva belátható időre véget vetett ennek. A merész lépés Putyint hátráltatta és megalázta. Az orosz vezető nem az a típus, aki ilyen körülmények között meghátrál. Putyin önéletrajzában egy patkányról szóló anekdota szerint az állat csak akkor válik agresszívabbá, ha sarokba szorítják. Az orosz vezető valószínűleg megduplázza a háborús tevékenységét, bosszúszomjasan, és Ukrajna ismét súlyos árat fog fizetni érte. Mivel az elit és a közvélemény Putyin mögött áll, és mindkettő a saját logikáját követi, ki vagy mi fogja megállítani őt?
Eddig az elemzés, de annyit hozzá kell tenni, hogy legyen bármilyen tapasztalt is a szerző, vagyis Eugene Rumer, lehet majdnem mindenben igaza, két szempontból könnyen meglehet, miszerint téved. Az első probléma: az orosz közvélemény-kutatások komolyan vétele. Az orosz társadalom, alapvetően bizalmatlan mindenkivel szemben, aki politikáról kérdezi, maximum, ha a családtagok ismerik egymás véleményét. Ide idézném a tavalyi esetet, melynek során a Russian Field közvélemény-kutató intézet új módszert vezetett be: kétféleképpen tette fel a kérdéseit. Tehát valahogy úgy hogy az elsőt így fogalmazták meg: „Támogatná-e ön, hogy ha Vlagyimir Putyin úgy dönt, az Ukrajna elleni háborút a végletekig folytassuk?” 90 százalék támogatta. De jött a második kérdés: „Támogatná-e ön, ha Vlagyimir Putyin úgy dönt, hogy holnaptól feltétel nélkül kivonja az orosz csapatokat Ukrajnából, teljes legyen a béke a két ország között?” Ezt is 90 százalék támogatta! Tehát láthatjuk: itt nem lehet messzemenő következtetéseket levonni az orosz adatokból. Az ukránokból lehet, ott nem fortélyos félelem igazgatja az embereket, nem is véletlen, hogy sokkal több ukrajnai adatunk van.
A másik gyenge pontja Eugene Rumer elemzésének a Komerszant-interjú komolyan vétele: a nyilatkozó lehetett akárki, 120 ezer menekült között nem nehéz találni akárhányat, akinek radikális a véleménye, de ha esetleg nincs ilyen, akkor is van az az összeg, amiért bárki felolvas egy ilyen szöveget, amit jó előre megírnak neki. Sőt, az a legolcsóbb, ha nem is létezik a nyilatkozó és ebben az esetben van vele a legkevesebb baj.
Mindezek fényében úgy kéne átfogalmazni Rumer végkövetkeztetését, hogy az elit általában úgy tesz, mintha Putyin mögött állna, a közvélemény pedig szintén úgy tesz. Leginkább az óvatosság miatt, Oroszhonban most hét-nyolc évek járnak a semmiért is, elnéző bíró esetén. De szerintem minden más megoldást is elfogadnának, ha lenne, kivéve azt, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat.
Végül is teljesen mindegy, hogy tiszta szívvel támogatják Putyint vagy félelemből: míg egyáltalán támogatják, nem lesz béke Ukrajnában és nem lesz szabadság Oroszországban.
