Erről Freud tanulmányt írna, Jung kötetet, én csak szösszenetet fogok.
A háttérről anyit, hogy öregszem, ötvenhat éves vagyok, és ébredés után – ami évtizedek óta reggel hatkor következik be, órát lehet hozzá igazítani, igen, akkor is, ha éjjel háromkor feküdtem le – kell egy fél óra és egy kávé, míg tiszta lesz a fejem. Ráadásul a múlt héten elkaphattam valami influenzát, ami most kezd elmúlni, volt minden, köhögés, tüsszögés, láz, a láz miatt rémálmok (ezek nálam színesek és három dimenziósak, ráadásul roppant változatosak, mert elég élénk a fantáziám), mi több, egy hete megtámadott régi mexikói ellenségem, donna Concepcion i Dolores de Lumbago, egyszerre volt minden bajom, szerencsére már majdnem elmúlt az egész. Már gond nélkül ugrok fel az ágyból, vígan járok bevásárolni, szóval fegyver nélküli szolgálatra alkalmas vagyok.
Ma reggel arra ébredek, hogy álmomban azt mondtam valakinek: „Akkora disznóságot csináltam, hogy többet emberek szeme elé nem kerülhetek” – mire fel megébredtem.
Mit művelhettem? Még álmos fejjel nézem a dolgokat.
– Ágy rendben, ebben más nem feküdt, első lehetőség kizárva.
– Lakás tiszta, nincs holttest, nincsenek leszakadt testrészek, vér sehol, második lehetőség kizárva.
– Bankszámla rendben, nem hiányzik róla pénz, kivéve a bégum ötszáz millióját, de most már csak megjön a fizetés is, mindenesetre költekezés nem volt, tegnap vettem ételt, majd ma is kell, ugyanis megettem, de különösebb kiadás nem mutatkozik.
– Ajtó zárva, benne a kulcs abban a szögben, ahogy tegnap délután hagytam.
– Híváslisták rendben, nincs olyan hívás egyetlen csatornán sem, amire ne emlékeznék. Reggeli fehér trónomon sikerült egy hétre visszaamenőleg ellenőriznem az összes hívást, semmi olyan nem történt, amiről ne tudnék.
De hiszen nem is ittam.
Aztán, ahogy felébredtem, összeállt a tegnapi nap, de másodpercre pontosan. Persze, hogy nem csináltam én semmit este, még beszéltem telefonon egy régi barátommal, a legjobb hangulatban – ha lehet az ő esetében erről beszélni – tettük le, utána ettem még pár falatot elalvás előtt, hallgattam egy kis zenét (Borogyin: Igor herceg, Poloveci táncok), aztán lámpát oltottam, elővettem a gépen Akszjonovtól a Moszkvai történetet, mert az szép hosszú, és pontosan ott aludtam bele, amikor Kronstadtban Kamenyevet gúnyolják az anarchisták.
De akkor mi volt ez?
Hirtelen beugrott, kinek is mondtam ezt álmomban.
Egy kis, alig két és fél-három méteres, kék elefántnak.
Rémálom volt.
Jellemző, hogy elhittem.
Jellemző, de nem rám: erre a lázas, idegbeteg korra, amikor az ember már saját magának sem hisz.
Bárkivel előfordulhat.
Forrás: Újnépszabadság
