Sokat tisztult a helyzet tegnap óta az Oroszországi Föderációból fogolycsere útján kimenekített volt politikai elítéltek ügyében. Ez leginkább annak köszönhető, hogy Bonnban közös sajtótájékoztatót tartott Ilja Jasin, Vlagyimir Kara-Murza és Andrej Pivovarov, amelyen nagyon sok minden elhangzott, de a legfontosabbnak Ilja Jasin beszédét kell tekintenünk.
Ilja Jasin, akit az Oroszország és a nyugati országok közötti nagyszabású fogolycsere keretében engedtek ki a fegyenctelepről, elmondta, hogy a cserét Oroszországból való illegális kiutasításnak tekinti, és kifejtette, hogy Alekszej Gorinov parlamenti képviselő, valamint Alekszej Navalnij egyik munkatársa, Daniel Holodnij is szerepelt a cserelistán, de az utolsó pillanatban kihúzták őket. Jasin közölte, hogy vissza akar térni Oroszországba, de értésére adták, hogy ebben az esetben nem lesz több fogolycsere. Idézzük a beszédét szó szerint:
„Megértem azt a nagyon nehéz etikai dilemmát, amellyel Scholz kancellár és az egész német kormány szembesült. Azért fordultam hozzá, hogy elmondjam, nagyon jól megértem, milyen nehéz helyzetben van, amikor egy gyilkos szabadon bocsátásáról kell döntenie, egy olyan emberről, aki egy európai főváros központjában kihívó módon kioltotta egy másik ember életét, és ezért életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Tisztában vagyok vele, hogy milyen súlyos dilemma ez. Egy gyilkos szabadon bocsátásáért cserébe másfél tucatnyi ártatlan ember szabadult, akik nem követtek el semmilyen bűncselekményt. Komoly dilemma ez azért is, mert Putyint természetesen újabb túszok ejtésére ösztönzi a mostani csere. Arra motiválja, hogy megsokszorozza a politikai foglyok számát. Ezt tökéletesen megértem. Azt hiszem, Scholz kancellár is tisztában van ezzel, és azt hiszem, hogy a kritikusok, akik ma szó szerint szidják őt a médiában, szintén nagyon jól megértik ezt. De biztos vagyok benne, hogy a reakcióktól függetlenül, a nyugati hatóságok viselkedésének irányvonalától függetlenül Putyin továbbra is folytatná a túszejtést. Mert a diktátorok mindig ezt teszik – a zsarnokok mindig túszokat ejtenek és nyilvánosan kínozzák őket, kihasználva ellenfeleik, más országok civilizáltan viselkedő vezetőinek bűntudatát és humanista érzéseit. A zsarnokok és diktátorok mindig megkínozzák az embereket, és Putyin is így cselekszik. Ezt fogja tenni, függetlenül attól, hogy a nyugati kormányok megmentik-e a túszokat, vagy tudomást sem vesznek róluk. És mégis nehéz: rájönni, hogy azért szabadultunk, mert egy gyilkos is kiszabadult. Nehéz. Érzelmileg nagyon nehéz.
Bevallom, hogy nagy teher nyomja a lelkemet, amiatt, hogy bajtársaim, a sok politikai fogoly most is rács mögött van. A Memorial szerint ma Oroszországban több mint ezer politikai fogoly raboskodik. Ebbe beletartoznak azok is, akiknek ma itt kellett volna ülniük az én helyemen ennél az asztalnál. Ott van például Alekszej Gorinov, a Krasznoszelszki Kerületi Képviselők Tanácsának volt tagja, aki bajtársam. Egy tisztes korú képviselő, akinek hiányzik az egyik tüdőlebenye, akit a vlagyimiri kolónián kínoznak, ahol Navalnijt is fogva tartották. Ő a büntetőtelep és a gyengélkedő között ingázik folyamatosan. Tudom, milyen állapotban van, nagyon bátor ember, soha nem panaszkodik, soha nem kér kegyelmet, semmiféle kíméletre nem számít. De nagyon jól tudom, milyen fizikai és érzelmi állapotban van.
Igor Barisnyikovnak, annak az embernek, aki szörnyű büntetést kapott a háborúellenes szavaiért, szintén itt kellene ülnie. Ő rákban szenved. Szó szerint haldoklik a börtönben, és akit természetesen ki kell onnan hozni, és meg kell menteni az életét.
Ne feledjük Maria Ponomarenkót, az újságírót, akit a rácsok mögött terrorizálnak, itt kellett volna ülnie. Mihail Kriegernek is itt kellene ülnie. Itt kellene ülnie Navalnij ügyvédjének, Daniel Holodnijnak, akit túszként tartanak fogva. Mindannyiuknak ennél az asztalnál kellene ülniük. Ezek azok az emberek, akiknek a szabadon bocsátását én is, az elvtársaim is kértük, könyörögtünk értük, követeltük a szabadon bocsátásukat. Ők azok, akiket szintén ki kellene engedni a börtönből.
Ugyanakkor én már az első naptól kezdve azt mondtam a rácsok mögött, hogy nem vagyok hajlandó semmiféle fogolycserére. Nyilvánosan kértem, hogy ne kerüljek fel semmilyen cserelistára. Ez volt a nyilvános, teljesen világos, teljesen őszinte és valós álláspontom. Nem voltam hajlandó elhagyni Oroszországot a letartóztatás veszélye ellenére sem, mivel orosz politikusként, orosz hazafiként és orosz állampolgárként tekintettem magamra, akinek Oroszországban van a helye. Még ha börtönben is, de Oroszországban. A bebörtönzésemet nem csak háborúellenes harcként, nem csak a Putyin által kirobbantott agressziós háború elleni küzdelemként értelmeztem, hanem a saját országomban zajló élethez való jogomért folytatott küzdelemként, a saját országomban történő független politizáláshoz való jogért folytatott küzdelemként, a saját országomban való jogomért folytatott küzdelemként azért, hogy elmondhassam, amit helyesnek tartok, amit gondolok. Ez volt az én harcom, és minden tárgyalást politikai fórummá változtattam, hogy megvédjem a saját országomban való élethez és munkához való jogomat. Az utolsó napig küzdöttem – és ez igaz – azért a jogomért, hogy Oroszországban maradhassak.
Néhány nappal a csere előtt a Szmolenszk melletti Szafonovo telepének vezetője felkeresett, és azt javasolta, hogy írjak egy kegyelmi kérvényt. Azt mondtam, hogy nem fogok kegyelmi kérvényt írni, mert nem tartom lehetségesnek, hogy Putyin elnökhöz forduljak, akit háborús bűnösnek, zsarnoknak, gyilkosnak tartok. Nem fogok kegyelmet kérni ettől az embertől, aki konkrétan börtönbe juttatott engem.
Másnap a szmolenszki terület FSIN osztályának vezetősége keresett fel, és továbbra is arról győzködtek, hogy írjak kegyelmi kérvényt, forduljak Putyinhoz. Ez persze furcsának tűnt, de már ez is jelezte, hogy valamiféle diplomáciai játszma folyik a színfalak mögött. Én pedig természetesen kezdtem sejteni, hogy mi zajlik, és kategorikusan visszautasítottam, hogy bármilyen kegyelmi kérvényt aláírjak – akár bűnösségem beismerésével, akár anélkül. Teljesen világosan és egyértelműen kijelentettem, hogy soha nem fogok kegyelmet kérni egy olyan embertől, akit gyilkosnak és zsarnoknak tartok, akit a hazám ellenségének tartok. Amikor Lefortovóba vittek, az is különleges művelet volt. A cellámban ültem, mikor bejött egy ügynök és megkért, hogy menjek a kolónia vezetőjének irodájába. És rögtön útközben bepakoltak egy autóba, majd szó szerint rabruhában, minden holmi nélkül, különjárattal Moszkvába vittek.
Amikor rájöttem, hogy Lefortovóban vagyok, szó szerint egy nappal a csere előtt, amikor a lefortovói személyzet elkezdte mondani, hogy mi történik, amikor világossá vált, hogy mégis fogolycserére kerül sor, tettem egy írásbeli nyilatkozatot a lefortovói előzetes letartóztatási központ vezetőjének. Itt van nálam, felolvasom:
„Az Oroszországi Szövetségi Büntetés-végrehajtási Szolgálat SZIZO-2 Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézetének vezetőjéhez Ilja Valerjevics Jasin elítélttől. Nyilatkozat. Oroszország Alkotmánya tiltja az Oroszországi Föderáció állampolgárainak Oroszországból való kiutasítását beleegyezésük nélkül. Az Oroszországi Föderáció állampolgáraként ezennel kijelentem, hogy nem járulok hozzá az Oroszországból való kiutasításhoz. Ragaszkodom ahhoz a törvényes jogomhoz, hogy annak az országnak a területén maradjak, ahol születtem”.
Ez az a dokumentum, amely teljesen jogellenessé tette az Oroszországból való kiutasításomat. Nem tekintem cserének azt, ami velem történt. Ezt az eseményt pontosan úgy értékelem, hogy akaratom ellenére illegálisan kiutasítottak Oroszországból.
Őszintén megmondom: most leginkább azt szeretném, hogy hazatérjek.
Az első kívánságom, amikor Ankarában, majd amikor Németországban találtam magam, az volt, hogy azonnal menjek a repülőtérre, vegyek egy jegyet és térjek vissza Oroszországba. Ez őszinte volt, és ezt az FSZB tisztjei nagyon is jól értették. Az FSZB különleges alakulatát képviselő konvoj, aki elkísért, szó szerint a következőket mondta nekem búcsúzáskor: „Természetesen visszatérhet Oroszországba, mint Navalnij. Le fogják tartóztatni, mint Navalnijt. És úgy végzi majd a napjait, mint Navalnij”.
De nem ez a legijesztőbb. A legijesztőbb az, hogy teljesen világossá tették számomra: a visszatérésem kizárná a politikai foglyok további cseréjét a belátható jövőben. Teljesen világossá tették számomra, hogy az Oroszországba való visszatérésem radikálisan megerősítené a csere ellenzőinek pozícióját, akik most azt mondják, hogy Scholz kancellár hibát követett el. Akik azt mondják, hogy nem lehet gyilkosokat elengedni. És persze nekik is megvannak az érveik. Ha visszamegyek Oroszországba, holnap azt fogják mondani, hogy elengedtük a gyilkost, és Jasin, mielőtt kijuthatott volna Putyin börtönéből, ismét rács mögé kerül, megsemmisítve a tárgyalók törekvéseit. Ez természetesen drámaian csökkenti a tárgyalások, a fogolycserék esélyét a közeljövőben. Ezt nagyon jól értem.
Tökéletesen megértem, hogy Alekszej Gorinovot, aki végig rajta volt a cserelistán, mint azt jól tudom és Daniel Holodnijt, aki szintén szerepelt azon, az utolsó pillanatban levették a listáról. Ők túszok maradtak. Megkínozzák őket, mert túszok. Tisztában vagyok vele, hogy sok tekintetben felelős vagyok bajtársaim sorsáért. És ez elviselhetetlen. Érzelmileg egyszerűen elviselhetetlen. És ez az intrika, ez a manipuláció, amit a Kreml rendezett – ez tényleg abszolút jezsuita gúnyolódás.
Az történt, hogy egy olyan embert, aki azt mondja: „Nem hagyom el az országomat”, minden törvényt, minden normát, minden szabályt megszegve, elvittek és kidobtak az országából. És azokat az embereket, akiket valóban ki kellene hozni, és akiknek valóban itt kellene ülniük ennél az asztalnál, akiknek komoly egészségügyi problémáik vannak, akik meghalhatnak a börtönben – őket hátrahagyták, és tovább kínozzák őket. Ez elviselhetetlen. Rájöttem, hogy a döntéseim nem lehetnek impulzívak. Rájöttem, hogy erőfeszítéseimet most Gorinov, Barisnyikov, Ponomarenko, Krieger és sok más politikai fogoly szabadon bocsátása érdekében kell kifejtenem. És annak biztosítása érdekében is, hogy Oroszországban politikai amnesztia legyen, hogy minden politikai fogoly szabadon távozhasson.
Mégis azt akarom mondani, hogy soha nem fogom elfogadni az emigráns szerepét. Az a célom, hogy visszatérjek Oroszországba. Orosz állampolgár vagyok, orosz politikus vagyok, orosz hazafi vagyok. A célom egy szabad és boldog Oroszország. Minden erőfeszítésemet arra fogom fordítani, hogy visszaszerezzem a hazámat. Egy békés, virágzó, szabad és boldog Oroszország megvalósítása a célom. Ennek szenteltem az életemet, és ennek fogom a jövőben is szentelni.”
Kemény szavak, igaz szavak, derék szavak, fontos, bátor szavak ezek.
Nem tartom kizártnak, hogy az Oroszországi Föderáció egyik jövendő vezetőjének szavai – ha úgy fordul a kocka.
Forduljon úgy.
Forrás: Forgókínpad
