Az Irán nukleáris létesítményeire mért amerikai bombacsapások tényével és mértékével mindenki tisztában van, sőt, mint megfigyeltem, minél kevesebbet tud a dologról valaki, annál markánsabb a véleménye róla. Ahogy ez mindig és mindennel kapcsolatban szokott lenni minálunk. Egy dolgot viszont senki sem tud, ideértve az amerikai kormányt is: hova lett Irán közel fegyverminőségű urántartaléka?

Ugyanis a megsemmisített létesítményekben nincs, sőt, a környékükön sem érzékelhető sugárzás. Adná magát a kézenfekvő válasz, hogy még a támadások előtt kimenekítették, de ez egy olyan országban, ahol a légifölény Izrael kezébe került és gyakorlatilag csak azt nem figyelnek meg drónokkal, amit nem akarnak, kicsit bonyolult lenne. A kérdést a The New York Times elemezte.

Egyelőre ott tartunk, hogy JD Vance alelnök és Rafael Grossi, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség vezetője is elismerte, hogy kérdéses, hol lehet Irán közel bombaminőségú hasadóanyag-készlete.

Egy nappal azután, hogy Trump elnök kijelentette, miszerint az iráni atomprogramot „teljesen és tökéletesen megsemmisítették” az amerikai bunkerromboló bombák és rakéták sorozatával, a program tényleges állapota sokkal ködösebbnek tűnik, mint korábban, mivel magas rangú illetékesek is elismerték, hogy nem tudják, mi lett Irán közel bombaminőségű urániumkészletének sorsa.

„Az elkövetkező hetekben azon fogunk dolgozni, hogy biztosítsuk, hogy kezdjünk valamit ezzel a hasadóanyaggal, és ez az egyik olyan téma, amelyről tárgyalni fogunk az irániakkal” – mondta JD Vance alelnök vasárnap az ABC „This Week” című műsorában, utalva arra az urániumkészletre, amely kilenc vagy tíz atomfegyver előállításához elegendő. Mindazonáltal azt állította, hogy az országnak az a lehetősége, hogy fegyverré alakítsa ezt az üzemanyagot, jelentősen visszaesett, mivel már nem rendelkezik azzal a felszereléssel, amellyel ezt a hasadóanyagot működőképes fegyverré alakíthatná.

Az irániak világossá tették, hogy nem érdekeltek az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásokban, és azzal vádolták Washingtont, hogy a legutóbbi tárgyalások során, a légitámadás tervezése közben megtévesztette Teheránt. Ráadásul ez a hasadóanyag-készlet most egyike azon kevés nukleáris ütőkártyának, amelyek még Irán kezében vannak.

Vasárnapi sajtótájékoztatóján Pete Hegseth védelmi miniszter és a vezérkari főnökök egyesített bizottságának új elnöke, Dan Caine látványosan kerülte Trump maximalista állításait a sikerről. Azt mondták, hogy a légierő B–2 bombázói és a haditengerészet Tomahawk rakétái által eltalált mindhárom helyszín első harci kárfelmérése „súlyos károkat és pusztítást” mutatott.

Az elsődleges célpontról, az Irán által egy hegy alá épített Fordow urándúsító üzemről készült műholdfelvételek több olyan üreget mutattak, ahol egy tucat 30 000 fontos robbanószerkezet – az amerikai fegyverarzenál egyik legnagyobb hagyományos bombája – mély lyukakat ütött a sziklába. Az izraeli hadsereg első elemzése arra a következtetésre jutott, hogy a helyszín, amely több mint 26 éve az amerikai és izraeli katonai tervezők célpontja, komoly károkat szenvedett a csapás következtében, de nem semmisült meg teljesen.

Két, a hírszerzéssel kapcsolatban álló izraeli illetékes szerint azonban arra is volt bizonyíték, hogy Irán az elmúlt napokban berendezéseket és uránt szállított el a helyszínről. És egyre több bizonyíték van arra, hogy az irániak, akik Trump többszöri fenyegetése dacára, miszerint katonai lépéseket foganatosítanak ellenük, 400 kilogramm, azaz nagyjából 880 font 60 százalékos tisztaságúra dúsított uránt vittek el Fordowból. Ez épp, hogy elmarad a 90 százalékos értéktől, amelyet általában nukleáris fegyverekben használnak.

A 60 százalékos dúsítású hasadóanyagot egy másik nukleáris komplexum mélyén tárolták, az ősi főváros, Iszfahán közelében. Rafael Mariano Grossi, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója sms-ben közölte, hogy az üzemanyagot utoljára körülbelül egy héttel azelőtt látták az ENSZ ellenőrei, hogy Izrael megkezdte az Irán elleni támadásokat. A CNN-nek adott vasárnapi interjújában hozzátette, hogy „Irán nem titkolta, hogy védi ezt az anyagot”.

Arra a későbbi szöveges kérdésre, hogy arra gondolt-e, hogy az anyagkészletet – amit olyan speciális hordókban tárolnak, amelyek elég kicsik ahhoz, hogy elférjenek körülbelül 10 autó csomagtartójában – elszállították, azt válaszolta: „Igen”. Úgy tűnt, hogy ez volt a rejtély az urán sorsával kapcsolatban, amiről Vance úr beszélt.

Ha így van, akkor nem Iszfahán lenne az egyetlen hely, ahol az iráni atomprogram – amely a nacionalista büszkeség tárgya és Irán védekezőképességének szimbóluma – felügyelői megpróbálták a felszereléseket és az anyagokat a szem elől eltüntetni, miközbe megerősítették a fordowi üzemet, hogy megvédjék azt, aminek a helyén kellett maradnia (például a gépparkot vagy annak egy részét).

A Maxar Technologies által a Fordow-hegységbe vezető alagutakról közzétett műholdfelvételeken, amelyek az amerikai csapás előtti napokban készültek, 16 teherautó látható az egyik bejárat közelében elhelyezve. A londoni Open Source Centre elemzése arra utalt, hogy Irán előkészíthette a helyszínt a csapásra.

Nem világos, hogy pontosan mit távolítottak el a létesítményből, ha egyáltalán elvittek onnan valamit is.

Valójában az irániak nem sok mindent tudtak megmenteni. Az óriási centrifugákat, amelyek szuperszonikus sebességgel pörögnek az urán tisztítása közben, csövekkel összekötötték és a cementpadlóhoz csavarozták. Egy amerikai szakértő szerint irreális lett volna a berendezéseket teljesen kivinni Fordowból az Izraellel való konfliktus kezdete után.

A szakértő hozzátette, hogy a nukleáris programmal kapcsolatos korábbi dokumentumokat a támadás a hegy gyomrába temette, ami valószínűleg megnehezíti a helyreállításra irányuló törekvéseket. Tehát megvannak a tervrajzok, hogyne lennének meg, csak pár tucat méter mélyen, ki tudja, hány köbméter hulladék alatt és milyen állapotban. Az elkövetkező napokban mind az irániak, mind a hírszerző ügynökségek arra számítanak, hogy többet tudnak meg a natanzi urándúsító telepről, amely régebbi, nagyobb és kevésbé jól védett, mint Fordow volt. Az izraeliek többször is csapást mértek rá, és megsemmisítettek egy föld feletti dúsítóközpontot, valamint működésképtelenné tették az elektromos rendszert. Grossi úr később azt mondta, hogy szerinte az áramellátás megszakadása miatt a centrifugák irányíthatatlanná válhattak, és valószínűleg az összes centrifuga megsemmisülhetett.

Hogy az irániaknak mennyi időbe telne megjavítani és kicserélni a berendezéseket, nem tudni; valószínűleg évekig is eltartana. De Irán egy új, mélyen fekvő tartalék bázist is épít Natanzban, a város déli részén. Teheráni tisztviselők azt mondták az IAEA-nak, hogy még nem nyitották meg az üzemet, így nincs mit nézni.

Ha Irán valóban atomfegyver előállítására törekszik – amit hivatalosan tagad -, akkor ez számára több időt vesz igénybe, mint bármelyik nukleáris fegyverrel rendelkező ország esetében a történelem folyamán. Az Egyesült Államok nagyjából négy év alatt fejlesztette ki a Manhattan-projektet, megépítve a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombákat, hogy véget vessenek a csendes-óceáni háborúnak. A Szovjetunió csak négy évvel később, 1949-ben hajtotta végre első tesztjét. India, Pakisztán és Izrael mind gyorsabban végzett a feladattal.

Az irániak már több mint húsz éve dolgoznak, és az Izrael által néhány évvel ezelőtt egy teheráni raktárból megszerzett adatarchívumból kiderült, hogy iráni mérnökök olyan nukleáris kioldószerkezeteket és egyéb berendezéseket tanulmányoztak, amelyeket csak a fegyver felrobbantásához lehetett volna használni. Ez 2003 körül volt, amikor az amerikai hírszerzés szerint a mérnökök utasítást kaptak arra, hogy állítsák le a fegyverkezési kísérleteket.

Trump és Benjamin Netanjahu miniszterelnök elmúlt napokban tett megjegyzései arra utalnak, hogy úgy vélik, a munka újraindult, bár az állítást alátámasztó bizonyítékokat nem hozták nyilvánosságra. Ha ez így van, a Fordow, Natanz és Iszfahán elleni csapások csak megerősíthetik az iráni vezetők körében azt a nézetet, hogy a kormány és a rezsim túléléséhez fegyverre van szükségük.

A történelem azt is mutatja, hogy a diplomácia általában hatékonyabb volt a szabotázsnál vagy a katonai támadásoknál annak biztosítására, hogy egy ország ne törekedjen atomfegyverre. Több mint tizenöt évvel ezelőtt a Natanz elleni, kifinomult, Stuxnet nevű kiberfegyverrel végrehajtott amerikai-izraeli közös támadás során az ország mintegy 5000 centrifugájának mintegy ötöde felrobbant.

Az irániak azonban nemcsak újjáépítették őket, hanem még kifinomultabb berendezéseket telepítettek. Izrael mostani támadása előtt nagyjából 19 000 centrifugájuk üzemelt.

Az Egyesült Államok csak akkor kapott teljesebb képet Irán lehetőségeiről, amikor az Obama-kormányzat megkötötte a 2015-ös nukleáris megállapodást az országgal, és ez akkor is az ellenőrök munkájának volt köszönhető. Ezeket az ellenőrzéseket pedig szabotálták – sőt, számos biztonsági kamerát ki is kapcsoltak –, miután Trump „katasztrófának” nyilvánította a nukleáris megállapodást, és kilépett belőle.

Teherán reakciója az volt, hogy fokozta a centrifugák gyártását, és olyan szinten dúsította az uránt, amire csak fegyverfejlesztő államoknak van szükségük, majd elzárkózott az IAEA (NAÜ) ellenőrzéseitől.

Most nem világos, hogy az IAEA-ellenőrök csoportja, amely az Izraellel való konfliktus kitörésekor az országban tartózkodott, kap-e engedélyt az iráni kormánytól arra, hogy folytassa az ellenőrzéseket, amelyeknek része lenne a majdnem bombaminőségű uránium hollétének és biztonságának ellenőrzése. (Ezt a magam részéről kötve hiszem).

Iráni tisztviselők szerint háborús időkben minden nemzetközi ellenőrzést felfüggesztenek. És még ha újraindulnának is ezek, nem világos, hogy az ellenőrök fizikailag be tudnának-e jutni a felrobbantott földalatti üzembe Fordowban, vagy a Natanzban lévő nagyobb dúsító létesítmény roncsaihoz.

Mick Mulroy, az első Trump-kormányzat volt Pentagon-tisztviselője és a CIA egykori tisztje a csapásról azt mondta: „A felhasznált lőszerek típusát és mennyiségét tekintve a támadás így is valószínűleg két-öt évvel visszavetette az iráni nukleáris fegyverprogramot”.

Ez igaz, és valamennyire megnyugtató is. De mégis, egy világ lenne kíváncsi a háború vagy béke kérdését eldöntő válaszra abban az ügyben, hogy: hol az urán, Irán?