Hölgyeim, uraim: egy korszak véget ért. Nehéz idők jártak, gonosz világ volt ez, aggodalmakkal, áldozatokkal teli.

Még nem érezzük teljesen – sokan kicsit sem érzik – mekkora tehertől szabadultunk meg. Pedig nagy volt, és kegyetlenül nyomta a vállunkat az autokrácia, az önkényeskedés, a visszaélések tömege, a mindent behálózó bűnbanda összekacsintó zsarolása az élet minden területén. Nem tehetünk úgy, mintha egy csapásra megváltozna a világ, minden azonnal megjavulna, és úgy sem, mintha csak egy egyszerű kormányváltást élnénk át, ami egy demokratikus államrendben természetes dolog.

Mielőtt azonban elkezdünk számot vetni a helyzettel, emlékezzünk meg mindazokról, főként kollégáinkról, akik nem érhették meg a tegnapi estét. A Huppa esetében alapítónkra, Török Monikára és a lap legerősebb pillérére, Rezedára, Komondi Gáborra gondolok: tizenhat év megalkuvás nélküli, becsületes szembenállás a rendszerrel a legerősebb emberi szervezetet is kikezdi. Az övék nem bírta ki. Az is csoda, hogy mi ketten, akik megmaradtunk, nem vagyunk betegebbek, szerintem ez csak a véletlennek köszönhető. Emlékezzünk meg elsőként róluk ezekben a pillanatokban.

És mindenki másról is, aki ha nem is a csatatéren, de a hétköznapokban helytállt, kockáztatta egészségét, egzisztenciáját, idegrendszerét, egyszóval életét azzal a hatalommal szemben, ami sem kegyelmet, sem jóindulatot nem ismert, ám jelen volt mindenütt. Ha ők nincsenek, a NER tegnap nem bukott volna meg.

De lássuk, hogy a tegnap esti ünneplés után mi lenne a teendő.

Rengeteg a tennivaló, mert nem kormányváltásról, hanem rendszerváltásról van szó, pontosabban egy totalitásra törő (és azt majdhogynem el is érő) politikai rendszer lebontásáról és felcseréléséről valamivel, ami kevésbé totális, de annál élhetőbb kéne legyen.

A legelső talán volna, hogy szervezzük át a teljes, nyíltan vagy palástoltan kormányzati kézben lévő intézményrendszert. Ezt alaposan, körültekintően, dokumentáltan kell végezni, hogy minden visszaélésre fény derüljön. Nagyon nagy a feladat és időigényes is, de el kell végezni.

Gondoljunk bele, hogy teljes intézmények és apparátusok épültek ki azért, hogy az állandóan változó propagandát szolgálják, teljesen gerinctelen és jórészt tehetségtelen személyi állománnyal: mire lenne jó egy európai Magyarországon például az Alapjogokért Központ vagy a Szuverenitásvédelmi Hivatal? Semmire, maximum hátramozdítónak vagy holt súlynak lennének alkalmasak. Ezek az állami hazugsággépezet középső vagy annál kissé feljebb álló szintjét jelentették, a felső vezetés legalacsonyabb szintje alatt, de a direkt propagandaeszközök szintje fölött. Évek munkájával kontraszelektálták az alkalmazottaikat, és most – megszűnik, mert meg kell szűnjön a céljuk, tehát az államhatalom ideológiai szolgálata is. Mihez kezd majd ezen túl Lánczi Tamás és csapata? Erről tegnap este eszembe is jutott egy vicc. Állásinterjú idén nyáron:

– Jó napot kívánok.

– Jó napot, az álláshirdetésre jött?

– Igen, őrző-védő szeretnék lenni.

– Hát, annak elég nyápic…

– De kérem, nekem több éves szakmai, sőt, hivatali gyakorlatom van!

– Mit védett eddig?

– Szuverenitást.

És mi lesz a Megafonnal, mi lesz az agyondédelgetett, sokszorosan túlfizetett influencerekkel? Mi lesz a kormánypárti publicisztika arbiter elegantiarumával, Bayer Zsolttal, aki naponta több katedrálist is képes volt rakni a legalpáribb káromkodásokból és üres fölényeskedésből? Hová, kihez futnak majd a nagyhangú propagandisták, például az Ellenpont szerkesztőségének munkatársai, akik még tegnap délután is „véres ukrán katonai beavatkozással” riogattak, ami a Kossuth téren következett volna be, az esti órákban? Mindannyian láthattuk: tegnap este a Kossuth téren nem történt semmi. Most akkor majd bocsánatot kérnek, mint Kohán Mátyás és a sokat látott Deák Dániel Hahn Endrétől, vagy továbbra is ők állnak majd az erdő felől?

Orbán Viktor tegnapi beszédének egy eleme – az, amelyben a Fidesz közösségének összetartásáról beszél – arra utal, hogy a propagandagépezet egy részét meg kívánják tartani, de kérdés, hogy miből fogják finanszírozni? Mert ezek a lányok-legények bizony nem muzsikálnak sem ingyen, sem meggyőződésből. Az új kormányzatnak nem lehet rájuk szüksége, a Fidesznek pedig nincs még egy akkora pénzügyi tehetsége, mint Simicska volt, aki a 2002-2008-as ellenzéki időszakukban szó szerint a semmiből felépítette a médiájukat.

Nyilvánvaló, hogy módosítani kell a sajtótörvényt, éspedig oly módon, hogy a bizonyítatlan, bizonyíthatatlan, forrás nélküli vagy kétes forrású álhírek terjesztése a mostaninál szigorúbban legyen büntethető, amint a sajtó útján elkövetett rágalmazás, becsületsértés is. Ezt tisztességes sajtómunkásnak nem lesz nehéz betartani, hiszen eddig is, magunktól is eszerint dolgoztunk de az élősdi zsebrákokat ellehetetleníti. Nem olyan nagy dolog az, hogy az ember legyen felelős azért, amit leír. És ha kell, tudja megmutatni legalább a forrását (kivéve, ha azt törvényes védelem illeti).

Fel kell tehát számolni a hazugsággépezetet, de rendbe kell rakni a gazdaságot is. Az államgazdaság terén a legelső feladat a közszolgáltatások, az egészségügy, az oktatás, a postai szolgáltatások, a vasút, a tömegközlekedés, és, ami elengedhetetlen, a rendvédelem helyre- de legalább talpra állítása. Ezek nélkül tapodtat sem jutunk előre, és most nem lesz elegendő a megszokott módszer, mely szerint hozunk néhány látszatintézkedést, aztán gyorsan titkosítjuk az iratokat. Itt valódi segítség kell, ahogyan a szociális ellátás terén is.

A magángazdaság rendbetétele ennél is komolyabb feladat lesz: egyszerűen tarthatatlan a kormányközeli cégek monopóliuma az állami megbízások terén. Még akkor is, ha tudjuk, hogy egyedül Mészáros Lőrincnek van Magyarországon olyan munkagépe, ami egyes vasútépítési feladatokat képes elvégezni – ha más megoldás nincs, államérdekből legyen kötelezhető a gép bérbe adására. Bár, az általa épített vasútvonalak minősége egyenes arányban csökken az áruk emelkedésével: elég beszédes az a tény, hogy még a nem különösebben igényes kínai megbízók is minősíthetetlennek találták a Budapest-Belgrád vonal egyes szakaszait, főként a gánti kőbányából származó anyag minősége okából. Hát… ha már zúzalékkőnek sem alkalmas a matéria, nem tudom, miből lehet és igazából honnan származhat.

Vége kell tehát legyen a gazdasági-céges összefonódásoknak, melyek a maffiaállam lényegét adták és javait biztosították, legalábbis nagy részben. Be kell pótolnunk azt, amit az 1990-es rendszerváltáskor elsumákoltunk: létre kell hozni egy legalább valamennyire működő piacgazdaságot, amit nem az állam tart el és aminek hasznát nem a hatalom fölözi le. Nem lesz kis munka.

Külpolitikai és külgazdasági szempontból pedig magát Augiasz istállóját kell kitakarítani, és ezt még Heraklész is csak úgy volt képes megoldani, hogy átvezetett az ingatlanon két folyót. Nekünk most minimum egy magyar Kissingerre lesz szükségünk.

Az a helyzet ugyanis, hogy Magyarországnak vissza kell találnia a helyére az Európai Unióban és a NATO-ban is, rendeznie kell összes külkapcsolatait és meg kell szakítania vagy legalábbis lazítania kell néhány, túl szoros köteléket például az Oroszországi Föderációval vagy az Iráni Iszlám Köztársasággal. Nem véletlen, hogy a tegnapi választásokat Európa kiemelt figyelme kísérte és az eredményt megkönnyebbült sóhaj fogadta: Magyarország a szakadék széléről tántorodott vissza.

Az új magyar külpolitikai doktrína lényege tehát mindenképpen a szövetségi rendszereinkbe való visszailleszkedés kéne legyen, és kapcsolataink rendezése Ukrajnával. Erre az ukrán fél nyitott is, mi pedig kezdhetnénk azzal, hogy visszaadjuk nekik a pénzt és az aranyat, amit elraboltunk tőlük. Ez első gesztusként szó szerint aranyat érne.

Az orosz kapcsolatokkal nagyon sok baj lesz. Ne feledjük, Budapest eleste – mely különben nem érte teljesen váratlanul a Kreml felső köreit – olyan jelentőségű Moszkva számára jelenleg, mint annak idején a krími háborúban Szevasztopol vagy később Port Arthur bevétele. Nagyon fontos támaszpontot veszítettek, mely főként az Európai Unió gyengítését és esetleg szétdarabolását szolgálta volna. Erre utal Dimitrijev orosz elnöki különmegbízott tegnap esti nyilatkozata, mely szerint Orbán Viktor bukása csak elősegíti az Európai Unió szétesését, ami szerinte négy hónap múlva várható. Szerintem meg nem, de fogadjunk: nézzük meg négy hónap múlva az EU-t is, az Oroszországi Föderációt is, aztán beszéljünk, ha nyer, fizetek neki egy üveg whiskyt. Ha veszít, ő fizet nekem (bár nem tartok attól, hogy merné állni a fogadást).

Mindenesetre az orosz rezidentúráknak akár nemzetbiztonsági, akár külpolitikai szempontból is el kéne hagyniuk Magyarországot, ahogy az alt-right inkubátor-intézményeknek is, mint az MCC, a Danube Institute és rengeteg társuk: a magyar külpolitikát meg kéne tisztítani nem csak az alt-right híveitől és a moszkovitáktól, de az alkalmatlan és/vagy tehetségtelen, netán zavaros fejű elemektől is. Kérdés, hogy egy ilyen tisztogatás után a takarító és biztonsági személyzetet kivéve hányan maradnának meg a Bem téren, bár tudomásom szerint páran a mostani alkalmazottak közül igenis méltóak és alkalmasak is feladatukra.

Ha hátrább lépünk, és a tegnapi választás eredményét nagyobb összefüggéseiben tekintjük, azt látjuk, hogy vereség ez nem csak Orbánnak, nem csak Putyinnak, de Donald Trumpnak is. Az amerikai elnök által támogatni kívánt európai szélsőjobboldali-szuverenista mozgalmaknak pont a legerősebb bástyája omlott le és temette maga alá ügyetlen védőit: ezt újjáépíteni évtizedekbe telne és vagyonokba kerülne, tehát jó eséllyel meg sem fognak próbálkozni vele.

Nem érdektelen, hogy orosz befolyás ide, amerikai támogatás oda, a tegnap esti eredmények egy kelet-európai trendbe illeszkednek: akár Romániát, akár Moldovát tekintjük, ezekben az országokban, amint nálunk is, az Európa-ellenes erők, de főként orosz propaganda minden eszközüket bevetették – és mégsem nyertek. Lengyelországban is csak félsikert értek el, Szerbia lelkesedése sem őszinte mostanában, bár Szlovákiát sikerült ideig-óráig bevenniük. Tehát a kelet-európai választók mégsem olyan naivak vagy ostobák, amilyennek tartják őket: szükséghelyzetben képesek jó, vagyis Európa-barát döntést hozni. Ráadásul nálunk nem is volt olyan szoros a választások eredménye, mint Bukarestben vagy Chișinăuban. Ami jó hír, mert egy minimális különbség esetén az orosz diverzió megpróbálkozhatott volna valamiféle puccsal vagy legalábbis konfliktus előidézésével, de a mostani állás megkérdőjelezhetetlen.

Nos, úgy tűnik, Magyarország vonata hosszú ideig új vágányon fut majd, miután tegnap sikerült átállítani a váltót.

A ránk váró feladatoknak persze a felét sem soroltam fel, de írhatnám őket holnap reggelig is – inkább fogalmazzunk meg egy általános diagnózist.

Mi tegnap a reménytelenség ellen szavaztunk. Magyarország tizenhat évig nehéz sebben feküdt, ami el is fertőződött, fekélyessé is vált, üszkösödni is kezdett. Csoda, hogy eddig is húztuk vele – és minél tovább kínzott minket, annál reménytelenebbnek tűnt, hogy valaha is megszabadulunk a kíntól. Sokan hitték, hogy örökké tart majd a NER hatalma.

Tegnap csak a fekélyt sikerült semlegesíteni és végre fertőtlenítettük a sebet: a gyógyulás még messze van.

De legalább van rá esély, remény: eddig az sem volt.

Viszont az biztos, hogy a gyógyulás időbe telik és sok munkába kerül majd: nem elég akarni, tenni is kell érte.

Legyen ez a pár sor epilógus a NER számára és prológusa egy élhetőbb országnak.