Sajnos nem tudom, nem bírom másnak nevezni Orbán Balázst. Amit beszélt, felér a magyar történelem, a magyar nemzet és az általános emberi szabadságvágy örök elárulásával – azzal együtt, hogy nem vagyok, nem is lehetnék nacionalista soha. Az én származásommal? Ugyan már. De hazafi még lehetek, bár most, sokadjára is le kell szögeznem: számomra a haza kissé tágabb fogalom, mint az a térség, ami Biharkeresztes és Nemesmedves között terül el.
Nekem a haza Nagyvárad (elsősorban Nagyvárad), de Budapest, Kolozsvár, Brassó, Hétfalu, Marosvásárhely mindenképpen, de még kicsit Bukarest is… és nem, nem valami trianoni elmebaj miatt. Nem is „nemzeti” alapon. Hanem azért, mert ezeken a helyeken éltem, jártam, és Váradon, egy lusta, meleg délutánon, az Ady-múzeum kertjében és utána a Körös partján még boldog is voltam kicsit. Haza tehát az a hely, ami nem idegen. És ami hiányzik.
Szeretjük a hazát? Akkor is szeretjük, ha a bukaresti Herastrau parkban van, ahol édesapám focizott velem. Akkor is szeretjük, ha a kökösi hídon van, akkor is, ha Csíkszeredában vagy Burmában.
Épp ezért nem értem Orbán Balázst, a muszkavezetőt. Lássuk, mit mondott.
„Pont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert 56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”
Hát, nem értem az urat. Ezek szerint nem ismeri a magyar történelmet? Sőt, még az oroszt sem? Akkor vegyünk elő pár példát.
Rogerius érsek adta volna meg magát inkább a mongoloknak, ahogy Béla király is, feladva minden államiságot, függetlenséget, de nevezzük nevén: emberi szabadságot is, rabszolgának, kényre-kegyre, hogy aztán ne pusztítsanak? Hiszen úgyis pusztítottak. Az orosz fejedelemségek, kevés kivétellel megadták magukat: Kijev és Novgorod nem hagyta magát, a Kijevi Ruszt az utolsó emberig levágták, Novgorod kitartott, de hát az köztársaság volt – mely riasztó gondolat! – és a Hanza legkeletibb tagja, Rettegett Iván kellett az elpusztításához. És még neki sem sikerült teljesen. De – nem adták meg magukat még Ivan Groznijnak sem. Igaz: áruló cár kellett a szabadság elpusztításához. Adtuk volna meg magunkat?
Vagy adta volna meg magát Dobó István Egervárban? Hiszen hatalmas török túlerővel nézett szembe. Mai – és katonapolitikai – szemmel nézve, mely Orbán Balázs úrnak valószínűleg idegenebb, mint az origami művészete, a probléma az volt, hogy Dobó nem adhatta meg magát. 1552 július hatodikán kezdődött meg Drégely ostroma, és a százötven védőnek a teljes, 12 ezres ruméliai hadtesttel kellett szembenéznie – így is komoly károkat tettek bennük, a törökök a legnagyobb meglepetéssel vették tudomásul, hogy már a harmadik rohamot verik vissza („Rusztem maga volt ő” – írja Arany Szondiról). Igen ám, de Drégely eleste után már csak egy vár állt a törökök útjában a Felvidék, és főként a bányavárosok felé: Eger. Ha azt elfoglalják, eljutnak Kassáig is, elfoglalják a kor leggazdagabb európai aranybányáit, és ki tudja, talán még a lengyel határt is elérik, ezzel elvágva Erdélyt a Nyugattól és a maradék Magyarországot mindentől. Egert – azzal együtt, hogy több évvel később elfoglalták – Európa és a magyar állam fennmaradása érdekében kellett megvédeni. Sikerült. Akármilyen is lett az a magyar állam – de legalább volt.
Vagy olyan okos lett volna, Orbán Balázs uram, ha Zrínyi meg sem próbálja védeni Szigetvárt, hanem megadja magát? Ki sem rohan? Ha maga szerint Zrínyi sem hős, mit szól Második Rákóczi Ferenchez? És Mikes Kelemenhez? Orbán Balázs uram, ahogy Gergely Tamás, atyai kollégám írta, „Báró lengyelfalvi Orbán Balázs forog a sírjában, Szejkefürdőn, Udvarhely mellett” – ugyanis ő írta volt annak idején a Székelyföld leírása című klasszikust. Igen, a maga egyik őse.
Ha már Székelyföld… akkor a kökösi hidat is hiába védte Gábor Áron? Hadd segítsek, Kányádi Sándor szavaival:
„Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.”
Aztán tudjuk, mi történt: az oroszok tüzérségének fedezete alatt előretörtek a kozákok. Gábor Áront már az ütközet elején ágyúlövedék találta, asszonyt, gyermeket hagyott maga után, Eresztevényben temették el, katolikus létére a református templom kertjében – hogy meg ne tudja mindenki, miszerint halott, mert akkor megadja magát a had. Adta volna meg magát Gábor Áron?
És lehetne vitatkozni Kossuthon, Görgei Artúron, Batthyányin, de akár magán Petőfi Sándoron is – egyik sem a túlerőnek engedett. Görgei ugyan letette a fegyvert Világosnál, de akkor már csak minden ötödik magyar fegyverbe jutott egy lőszer. És addig sokszor megvertük ám az ellenséget.
Sőt. Most elő sem venném a második világháború magyar ellenállóit – az elsőről magával nem is érdemes beszélni, azt megítélés kérdésévé tenné, holott például Markovics Rodion nagyon érdekes ember volt – de pont maga szedte elő 1956-ot.
Akkor mit szól Nagy Imréhez? És Maléter Pálhoz? Nem, 1956 nem Mindszentyről szólt, inkább valamiféle balközép-szocdem megmozdulás volt. Hallott már a munkástanácsokról? Én, életkoromból kifolyólag csak kevés ’56-os hőst ismertem, elsősorban Mécs Imrét, akivel párszor beszéltünk, persze nem jártunk össze naponta kávézni, vagy Göncz Árpádot, akit talán nem kell bemutatnom: ők hiába járták meg a halálsort? Donáth Ferenc ok nélkül született a snagovi fogságban? Egyáltalán: hogy képzeli az úr, mikor kellett volna megadja magát Magyarország, rögtön október 23-án este, vagy elég lett volna november 4-én? Olvasott maga Faludyt?
„ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem”
Ja, vagy úgy. Hiszen pont ez a baja. Kezd lejárni a száz év. De adiatur et altera pars, lássuk a védekezését!
„A háborúpárti propaganda nem riad vissza semmitől. Még attól sem, hogy 1956 hősének emlékét megpróbálja összekeverni az orosz–ukrán háborúval és a fronton történtekkel. Ez a háború azonban nem a mi háborúnk. Az orosz–ukrán háború itt van ugyan a szomszédunkban, de mi nem kívánunk részesei lenni ennek a konfliktusnak.”
Lófüttyöt, édes úr. Ez nem „háborúpárti propaganda”. Maga azt mondta, amit idéztem. Szó szerint azt mondta. És jól jegyezze meg: Ukrajna ellenségei pont azok, akik 1956-ban Magyarország ellenségei voltak.
Ukrajna gyilkosai Magyarország gyilkosai is: azt már más, nálam kiválóbb ember (Rácz András) megmagyarázta, mi lett volna abból, ha Kijev ellenállás nélkül megadja magát. Vérfürdő és rabszolgasor. És ha Magyarország csak kicsit is keletebbre van, mint ahol fekszik, nálunk is több lett volna a halott, de tízes nagyságrendekkel.
Ukrajna háborúja Magyarország háborúja: pontosabban, azért zajlik, hogy holnap ne kelljen nekünk, magunknak védeni Budapestet.
Nos, maga védekezni próbál. Nem fog menni: a szavai nem csak a magyar történelmet, de az egyetemes emberi szabadságvágyat tiporták sárba.
Mondtam volt: nekem a haza kicsit tágabb hely, mint magának. Az is lehet, hogy sokkal tágabb. Tán még Koppenhága is inkább belefér, mint Orbán Balázs világa.
További kellemes muszkavezetést.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. szeptember 26-án.
