Úgy látom, nagy poloskázásban és ellen-poloskázásban elkerülte még a legpallérozottabb elmék figyelmét is – mármint a jelenlegi magyar kormánnyal szemben álló oldalon – az, amit Orbán Viktor március 15-i fellépése lényegének szánt, ez pedig a 12 pont átírása, tehát erről ejtenék pár keresetlen szót.
Ebben segítségemre van minden szándéka ellenére a Fidesz ötös számú párttagkönyvének birtokosa, bizonyos B. Zsolt publicista, akinek egy könnyelmű fogadalom miatt nem írom le a nevét, de remélem, mindenki felismeri a Magyar Nemzet legeslegfőbb munkatársát. Ő ugyanis jegyzetében elmagyarázza, hogyan is kell érteni az átírt pontokat, és ha valamiben, abban biztosak lehetünk, hogy ez a szerző sosem fog eltérni a kormánypárt mainstream vonalától. Már csak azért sem, mert sok esetben ő maga határozza azt meg.
Persze az írás poloskázással és becsületsértésekkel kezdődik, rágalommal vegyest, ezt most hagyjuk is figyelmen kívül, B. nem adhat mást, csak mi lényege: viszont utána a lényegre tér.
„Az aktualizált 12 pont első négy pontja – nemzetek Európájának követelése, a tagállamok törvény előtti egyenlőségének követelése, a nemzetek hatásköreinek visszaadása, amelyeket törvénytelenül vettek el a brüsszelita gazemberek, a vétójog követelése – tökéletesen reagál a fennálló helyzetre. Igen, az unió eredetileg az erős nemzetállamok szövetsége volt, annak is szánták, ezek a tagállamok nem pofáznak bele egymás belügyeibe és nem roncsolják szánalmas, embertelen és idióta ideológiák mentén a nemzeti szuverenitást. Mi ebbe az unióba léptünk be. És igen, ma nincs törvény előtti egyenlőség ebben az unióban, hiszen egyeseknek dicséret, vállveregetés, extra pénz jár, ha kerítést építenek a határaikra, másoknak extra büntetés és pénzelvonás ugyanezért.
Éppen most van itt az ideje visszakövetelni a törvénytelenül elvont nemzeti hatásköröket és az unió egyik legfontosabb intézményét, a vétó jogát, amely megillet minden tagállamot.
(…)
Az összes többi átírt pont pedig szintúgy és kivétel nélkül a most fennálló helyzetre reagál. Arra a helyzetre, amelyet a globalista, brüsszelita, Európai Egyesült Államokat álmodó felelőtlen, képességtelen, tehetségtelen és önsorsrontó gazemberek hoztak össze nekünk. Nekünk, európaiaknak, akiket soha nem kérdezett meg senki, akarjuk-e ezt, egyetértünk-e mindezzel, boldogok vagyunk-e ettől. Megkérdezték valaha, akarják-e az európaiak a milliónyi migránst? Megkérdezték egyszer is, akarja-e Európa a totális ideológiai, szexuális, természetellenes átnevelést? Megkérdeztek valaha valakit, akar-e „demokráciaexportot” meg kretének ideológiáinak exportját, mindezt jó sok külföldi pénzből? Feltették itt valaha a kérdést bárkinek is, szeretné-e, ha megválasztott kormányát külföldről finanszírozott „civilek” meg a média buktatná meg Popovics és Alinsky nevű gazemberek iránymutatásai alapján? Érdeklődtek errefelé egyszer is, akarjuk-e, hogy a gyerekeinknek az óvodában szakállas, abnormális, kifestett és női ruhába bújt fehérjehalmazok olvassák fel a „modern” meséket, például a Csipke Józsikát?
Nem, ilyesmiről soha, senki nem érdeklődött, nem kérdezett, nem konzultált ebben a fényességes unióban. Csak jöttek és bevezettek és parancsoltak és utasítottak, és pont olyanok lettek, mint annak idején a szovjet népmese: „Aki nem hiszi, annak utánajárunk…”
Erről és ennyiről szól ez a tizenkét pont. És erről szól most minden. Ezeket kell legyőzni, ezeket kell eltakarítani a normális, emberi élet, a hajdanvolt, csodálatos európai létezés útjából.”
Annyiban igaza van, hogy erről szólnak a dolgok, még a poloskázás is ennek eszköze, de ha külpolitikai szempontból nézzük a helyzetet, minden épeszű embert kilel a hideg. A nemzetek Európája – amit szerzőnk „erős nemzetállamok szövetségeként” határoz meg, és kihangsúlyozza, miszerint „ezek a tagállamok nem pofáznak bele egymás belügyeibe” egyenes út lenne nem csak az Európai Unió széthullásához, de Európán belül akár több fegyveres konfliktus kialakulásához is.
Gondoljunk bele: ha mondjuk Portugália vagy netán Magyarország mint erős nemzetállam beleszólhatna a német autógyártás vagy a spanyol mezőgazdaság termelésének volumenébe, annak csökkentését követelvén, nem kicsit bicsaklana meg az uniós gazdaság. Persze a német vagy spanyol fél vitába szállna az óhajjal, csak akkor kiderülne, hogy ez nem óhaj, hanem követelés, és a portugál vagy magyar fél vétóval blokkolná a közös döntéseket. Ugyanilyen a helyzet mondjuk az Oroszországi Föderációt sújtó szankciókkal: ha minden tagállam szava egyenlő súllyal esik latba és minden tagállam vétózhat minden kérdésben, akkor indirekt módon bár, de Budapest előírhatná Berlinnek, honnan vegye a földgázt és mennyit vásárolhat belőle. És ezek még enyhe példák.
Az világos, hogy a jelenlegi magyar vezetésnek pontosan ez is a vágya, csak abba nem gondolnak bele, hogy ha nekik lesznek ilyen csodás jogaik, akkor lesznek ám mindenki másnak is. És azonnal összeomlik az Unió, ezer és egyféle vitás kérdés miatt. Hogy egyebet ne mondjak: minden oroszbarát tagállam – és akadnak effélék – megsértheti az Oroszország elleni szankciókat, vásárolhat mikrochiptől rohamlövegig bármit a szabad piacon, hogy aztán eladja Moszkvának. Ez esetben magáncégeken keresztül zajlana az üzlet, azonban mikor felelősségre vonják őket, az állam kérné ki magának a belügyeibe való avatkozást. Azzal, hogy csak „ a most fennálló helyzetre reagál” (ez olyasmi, mint oroszul az „új realitások” kifejezés: azt jelenti, hogy kihasználja az aktuális helyzetet és nem érdekli, mi lesz holnap). A „belügyekbe való avatkozást”, mint botránykövet már megszoktuk Ceaușescutól, remekül sikerült eltanulni, és ha már itt tartunk, vessünk egy pillantást a magyar–román viszonyra is ennek fényében.
Az logikai szempontból világos, hogy ha a magyar nemzetállam erős, akkor erős a román nemzetállam is, amint erős az összes többi úgyszintén. Csupa büszke lovag, aki nem enged beleszólást a dolgába, kivont szablyával vigyázza jogait. Az is biztos, hogy ebből folyamatos lovagi torna lesz.
A magyar–román viszony jelenleg – sok függ a májusi elnökválasztások eredményétől, még több az egyre növekvő orosz befolyástól – egész elfogadhatónak mondható. A nyolcvanas évekhez képest kifejezetten jónak tekinthetjük, és bizony a forradalom (ide kívánkozna valami halovány idézőjel) utáni idők sem voltak felhőtlenek, sőt. Pont ezekben a napokban nem feledkezhetünk meg Marosvásárhely fekete márciusáról. A fordulatot sok tényező hozta el, ezek közül kiemelném egyrészt Románia uniós tagságát, másrészt Bukarest Moldova-politikáját.
Ugyanis ha Bukarest támogatni kívánja Chișinăut, az most bizonyos konszenzus kérdése: megteszi természetesen, és a viszonosság elve alapján Erdély, a Bánát és a Partium területén igyekszik kerülni a nemzetiségi konfliktusokat. Ha Budapest nem vétózza meg a moldovai aktivitást, Bukarest is békén hagyja a magyar kisebbséget. Megjegyezném, többnyire sikerrel hagyja békén, ha ezt nem is nevezhetjük teljesnek, ugyanis az oroszbarát szélsőjobboldal természetesen nem hagy fel az atrocitásokkal, és azért a helyi politikában sem teljes a harmónia. Távolról sem az. De azért Nagyváradon nem szólnak rá az emberre az utcán, hogy beszéljen románul, és ez például 1986-ban könnyen előfordulhatott. A helyzet nem idilli, de volt már sokkal rosszabb is. A határok tényleg kezdenek légiessé válni, a két ország polgárai átjárnak egymáshoz dolgozni, bevásárolni, szóval lehetne épp nyugalom is, még ha Moszkvának ez nem is érdeke.
Ebben a helyzetben képzeljük el, hogy valamilyen úton-módon a román szélsőjobboldal kerül hatalomra. Az elmúlt hónapok folyamán láthattuk, miféle vasgárdista eszmék lappanganak máig egyes ottani szervezetekben, mennyire nyíltan vállalták fel a fasizmust – nem az azzal való kokettálást, hanem magát a nyílt, nacionalista ideológiát, aminek jegyében Călin Georgescu tényleg képes volt kimondani, hogy a nemzetiségek örüljenek, ha földet és vizet kapnak abban az országban.
Jó, most Georgescu nem indulhat, és nem indulhat Diana Șoșoacă sem, ez utóbbi tegnap már Putyinnak is írt egy hűségesküvel felérő levelet, annyira felháborította, hogy esélye sincs az államelnöki jelöltségre – de George Simion bizony indulhat az AUR színeiben, és csak a magas Ég tudja, mekkora lehet a sikere. Egyes felmérések szerint komoly. Mármost ilyen helyzetben az összes eltiltott és el nem tiltott jelölttel együtt előbújik majd a kövek alól az összes vasgárdista rosszlélek és ördögfióka, hogy teret követeljen magának az ultranacionalista-soviniszta kormány égisze alatt. Például számíthatunk a most még aktív, alig hetvenöt éves Gheorghe Funar visszatérésére is. Ha olyanja lesz, lebontathatja Kolozsváron a Mátyás-szobrot vagy ráírathatja Ștefan cel Mare nevét a mostani felirat helyett, Simion nem akadályozná meg ebben. A Calea Nemaului azt művelhetne az Úz völgyében, amit akar, de be lehetne vezetni a kötelező román nyelvű kommunikációt, a nemzetiségi oktatás és kultúra tilalmát is. Elvégre erős lenne a román nemzetállam és nem tűrne beleszólást a saját ügyeibe. Még Brüsszeltől sem, nemhogy Budapesttől.
No, ehhez mit szólna a hasonlóképpen erős magyar nemzetállam? Nem szólhatna egy szót sem. Ha ugyanis Magyarország azt tesz a határain belül, amit csak akar, és ebbe senkinek nincs beleszólása, úgy ez minden más európai országra is igaz. Tehát az „erős nemzetállam” voltaképpen harmatgyenge külpolitikát takar a vaskezű belpolitika lehetősége mellett.
Ha a mai állapotok közepette történnének a fentebb vizionált atrocitások (nehogy megtörténjenek!), akkor Brüsszel azonnal közbelépne, és hirtelen nagyon kellemetlen diplomáciai, sőt, gazdasági közegben találná magát a nacionalista atrocitások felett szemet hunyó kormány. De ha Brüsszel gyenge, akkor nincs használható eszköz egyetlen tagállam megfegyelmezésére sem. Ha Magyarország egyáltalán szóvá tesz bármit, Románia küldöttsége élhet vétójogával, sőt, még le is vétetheti bármilyen uniós megbeszélés napirendjéről a neki nem tetsző témát.
Jellemző ostobaság volt ez ügyben, hogy a magyar kormánymédia például óvatosan bár, de Georgescu mellett foglalt állást az elmúlt hónapokban, nyilvánvalóan azért, hogy Moszkvát támogassa. Indirekt módon ugyan, de támogassa, le se tojván ezzel saját korábbi, deklarált értékeit. Ha föld és víz, akkor annyi, most a Kreml fontosabb a Kossuth térnek! (Csodálom is, hogy a tér névtáblái nem ugranak le maguktól a falakról).
Nyugalom: nem állítom, hogy ilyesmire számíthatunk, bár teljesen nem is zárom ki. Azt viszont állítom, hogy a „nemzetek Európája”, az erős nemzetállamok szerződéseken alapuló közössége a különböző nézeteltérések mentén pillanatok alatt válna civakodó haramiák tanyájává, akik egymást aprítják. Még csak azt sem mondom, hogy a nemzetiségi ellentétek okoznák a generikus bajokat, valószínűbb, hogy a gazdasági érdekek szakítanák szét az államszövetséget. De miszlikbe.
Akkor most már csak azt kell megvizsgálnunk, kinek jó ez? Kinek hasznos, ha az Európai Unió tagországai „erős nemzetállamokként” előbb egymásnak esnek, aztán szétreped a szövetség, végül pedig egymással gazdasági vagy katonai háborúkat vívó politikai szubjektumok mozaikjává változik a kontinens? Természetesen Moszkvának, amely így egészen pontosan azt tehetné Európában, amihez éppen kedve és hadereje van. Azért kell sietni a szuverenizmussal, nemzetállamoskodással, mert ezt már az Unió is látja, és fegyverkezik, készül egy várható orosz támadásra – ha azonban sikerül szétintrikálni, egyenként felboríthatóak lesznek az országdominók, egyik löki majd le a másikat, míg aztán az orosz hadak el nem érik az Atlanti-óceánt.
Ez tehát az a bizonyos lényeg, amit B. Zsolt – hogy úgy mondjam – nem fejtett ki teljesen. Ezért van szükség az „erős nemzetállamokra”, szuverenizmusra, miegyébre. Trump Amerikája kiállt Európa mögül, hogy rövidesen szuverén módon omoljon össze – az államszervezet ilyen mértékű leépítése után nagyon kétséges, hogy fenntartható-e ott akár még a jelenlegi demokratikus rendszer is, de nem kizárt, hogy Trump és Musk azt is le kívánják bontani – viszont Európa nem állhat ki saját maga mögül.
Akkor sem, ha ezt B. Zsolt vagy Orbán Viktor kéri. Mit kéri: követeli.
Ez nem a középkor, autark, vagyis teljesen önellátó államok már nem léteznek, az „erős nemzetállam” csak az országok elszigetelődését, meggyengülését majd bukását szolgálná. Mert ha a miénk erős, akkor mindenki másé is az lesz.
Azoké is, akik nálunk sokkal erősebbek. Ne tessék tehát a diplomácia módszereit és eszköztárát piszkálgatni, mert abból csakis baj lehet.
Forrás: Forgókínpad
