Már volt szó ezeken a hasábokon Donald Trump új „nemzetbiztonsági stratégiájáról” (azért valahol az is abszurdum, hogy minden irat nevét, ami kapcsolatban áll ezzel az emberrel, idézőjelbe kell tenni, mert egyik sem az, aminek a neve mutatná – a „béketerv” sem a békéről szól), de akkor, rögtön, a doktrína közzététele után első sorban azt elemeztem, miféle károkat okoz majd ez Európának. Sokat, súlyosat és sokfélét.

Most viszont azt veszem elő, a Moscow Times és Borisz Bondarjev volt orosz diplomata írásának segítségével, hogy milyen károkat fog elszenvedni ennek az állítólag amerikai érdekeket képviselő stratégiának köszönhetően – maga az Amerikai Egyesült Államok. Szintén sokat, szintén súlyosakat és szintén sokfélét. Akkor vágjunk bele.

Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiája, amelyet a Trump-adminisztráció a minap tett közzé, első ránézésre hagyományos stratégiai dokumentumnak tűnik, amely meghatározza a külpolitika kereteit a következő évekre. Azonban alapos vizsgálat után nyilvánvalóvá válik, hogy sem az analitikai mélység, sem a belső logika, sem a prioritások tekintetében nem felel meg a stratégiai doktrína műfajának.

Ez nem stratégia a klasszikus értelemben – inkább politikai manifesztum, amely tükrözi a MAGA-mozgalom ideológiai beállítottságát.

Moszkva nem fenyegetés, hanem partner?

A dokumentum alapgondolata az, hogy az Egyesült Államoknak fel kell adnia globális vezető szerepét, és szűk nemzeti érdekeinek védelmére kell összpontosítania. Ezt a megközelítést Amerika „nagyságának” visszaállítására tett kísérletként tálalják, de valójában stratégiai önkorlátozásról van szó. Amerika, amely nyolcvan éven át a nemzetközi rend építője és fenntartója volt – egy olyan rendé, amelyben saját hatalmát intézmények, szövetségek és normák révén növelte –, most egy átlagos nemzetállamként kíván fellépni, mentesen a bonyolult külső kötelezettségek rendszerétől.

Különösen jellemző, hogy a dokumentum nem tartalmazza a globális dinamika elemzését. Oroszországot és Kínát megemlítik, de nem mint komplex válaszreakciót igénylő rendszerszintű kihívásokat, hanem mint „szomszédos” (sőt, egyenrangú) szereplőket. Kína a szövegben csupán gazdasági versenytársként jelenik meg, akit vámokkal és protekcionizmussal lehet kiegyensúlyozni.

Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja a modern nemzetközi politika egyik központi tényét: Kína egy alternatív globális infrastruktúrát alakít ki, amely intézményi, technológiai szabványok és szabályozási normák szintjén kihívást jelent az amerikai rend számára. Trump stratégiája ezt vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, ami a stratégiai folyamatok hosszú távú szemléletének hiányát jelzi.

Az Oroszországhoz való viszony még árulkodóbb. Moszkva eltűnik a fenyegetések kategóriájából, és diplomáciai rendezés tárgyává válik. Az ukrajnai háborút instabilitást okozó tényezőnek tekintik, amelyet célszerű „gyorsan lezárni”. A dokumentum nem említi annak szükségességét, hogy helyreállítsák Ukrajna területi integritását vagy visszatartsák az orosz agressziót. Oroszországot már nem tekinti revizionista hatalomnak, amely aláássa az európai biztonság alapjait, hanem olyan államnak tartja, amellyel meg lehet állapodni.

Így az Egyesült Államok gyakorlatilag feladja korábbi álláspontját, és elfogadja az orosz stratégia kulcsfontosságú elemét: a jelenlegi világrend felülvizsgálatát teljesen elfogadhatónak tekinti. Holott épp az biztosítja az Egyesült Államok vezető szerepét és az ezzel járó összes előnyt.

„Ó, Európa, száz határ…”

Nem kevésbé jellegzetes az Európáról szóló rész. A demokratikus közösség hagyományos partnerének szerepével ellentétben Európa Trump stratégiájában olyan régióként jelenik meg, amely politikai és kulturális értelemben hanyatlásnak indult. A dokumentum azt állítja, hogy az európai politikai elit elvesztette a kapcsolatot a társadalommal, a szabályozási politika gátolja a gazdasági növekedést, a migráció pedig rombolja a nemzeti identitást.

Európa nem szövetségessé válik, hanem politikai korrekció tárgyává. Az Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatokat most először nem a demokráciák partnerségeként, hanem az európai kormányokra gyakorolt nyomás eszközeként írják le. A NATO bővítését nemkívánatosnak, az Egyesült Államok európai biztonságban betöltött szerepét pedig feleslegesnek nyilvánítják. Ezzel Washington lényegében lemond a külső ellenség, elsősorban Oroszország visszatartásának feladatáról.

Összességében ezek az elemek az amerikai befolyás önkéntes csökkentésének képét mutatják. A stratégia azonban abból a feltételezésből indul ki, hogy ez a csökkentés mérsékli a külpolitikai kockázatokat. Ez alapvető tévedés.

Amerika vezető szerepe nemcsak a szövetségesek, hanem az Egyesült Államok biztonságát is garantálta. Az Egyesült Államok által létrehozott és ellenőrzött nemzetközi intézmények a kockázatok elosztásának, a válságok megelőzésének és a globális folyamatok irányításának eszközeként működtek. Az ilyen módszerektől való elfordulás nem növeli a cselekvési szabadságot, hanem drasztikusan csökkenti a nemzetközi környezetre gyakorolt befolyás lehetőségét. Az Egyesült Államok függővé válik olyan folyamatoktól, amelyeket már nem tud ellenőrizni.

Az amerikai jelenlét csökkenése Európában vákuumot teremt, amelyet Oroszország elkerülhetetlenül megpróbál kitölteni. Az Egyesült Államok szerepének csökkenése Ázsiában bővíti Kína mozgásterét. A kétoldalú megállapodások logikájának erősödése aláássa a szövetségesek bizalmát, akik autonóm mechanizmusok vagy autoriter hatalmakkal való együttműködés révén kezdenek majd biztonsági garanciákat keresni. Ahol korábban kollektív biztonsági architektúra működött, most csak különálló, törékeny és stratégiailag megbízhatatlan megállapodások maradnak.

Így Trump „stratégiája” nemcsak hogy nem erősíti az Egyesült Államok pozícióját, hanem még sebezhetőbbé is teszi azt egy egyre inkább fragmentált és versengő világban. Ez a stratégiai rövidlátás eredménye. A populista politika, amely a belföldi választói igényekre és a bonyolult döntések elkerülésére összpontosít, elkerülhetetlenül a nemzetközi politika strukturális tényezőinek alábecsléséhez vezet. Végül a döntéseket rövid távú előnyök, és nem a hosszú távú hatalmi logika befolyásolják majd.

A Trump-adminisztráció és annak „stratégiája” alapvetően gyenge. Hibája nem csak az orosz, kínai vagy európai lépések téves értékelésében, és nem csak az amerikai vezető szerepet biztosító nemzetközi struktúra elutasításában rejlik. A gyengeség gyökere a tranzakciós megközelítésben keresendő, amely Trump politikai gondolkodásának alapját képezi.

A tranzakciós megközelítés organikusan összeegyeztethetetlen a stratégia fogalmával. A stratégia azt feltételezi, hogy képesek vagyunk a jelen pillanat határain túlra látni, összekapcsolni a mai cselekvéseket a jövőbeli következményekkel, és alárendelni az egyedi döntéseket a hosszú távú céloknak. A tranzakciós megközelítés éppen ellenkező módon működik: a stratégiai szempontokat pillanatnyi előnyökkel, a komplex rendszerfolyamatokat pedig rövid távú üzleti logikával helyettesíti.

Intellektuális-politikai hanyatlás

Végül az Egyesült Államok, amely az alkalmi és egyedi ügyletek logikája szerint cselekszik, hosszú távon elkerülhetetlenül veszteséget szenved majd, mivel elveszíti azt a képességét, hogy befolyásolja a nemzetközi rendszer működésének szabályait. A gyors „nagyságot” ígérő populista politika éppen azt az intézményi és intellektuális infrastruktúrát teszi tönkre, amelyre ez a nagyság épült.

Érdemes megjegyezni, hogy a stratégiai gondolkodás ilyen hanyatlása mutat bizonyos történelmi párhuzamot, bár eléggé ironikus módon. A bolsevikok egykor azt hirdették, hogy a szocialista átalakítás végső célja egy olyan társadalom kell, hogy legyen, amelyben „akár egy szakács is képes lesz irányítani az államot”. Ideáljuk a tömegek oktatási szintjének és politikai kompetenciájának radikális növelését feltételezte.

Az amerikai politikai rendszer a XXI. század elején hasonló állapotba került, de egy szögesen ellentétes pályán. Ahelyett, hogy az intézmények fejlesztése és a polgárok kompetenciájának növelése révén bővült volna a politikai szubjektivitás, az Egyesült Államok olyan helyzethez közeledett, amelyben a valós állami politikát egyre gyakrabban olyan emberek határozzák meg, akiknek a látókörük nem az államférfiakra, hanem a talk-showk állandó vendégeire és a taxisofőrökre jellemző, akik mindig tudják, „hogyan kell rendezni Oroszország, az Egyesült Államok és Európa sorsát”. Ez nem demokratizálódás, hanem azoknak az intellektuális alapoknak az eróziója, amelyek egy komplex modern állam, és még inkább egy globális rendszer irányításához szükségesek.

Ebben az értelemben Trump tranzakciós megközelítése nem csupán politikai sajátosság, hanem egy mélyebb intellektuális-politikai hanyatlás tünete. Amikor egy nagyhatalom külpolitikai gondolkodása elkezdi reprodukálni a „bárpultnál folytatott beszélgetések” felfogását – ehhez tartozik az árnyalatok iránti intolerancia, a szakértői tudás iránti gyanakvás, az azonnali, egyszerű válaszok iránti vágy – az eredmény nem a nemzet megerősödése, hanem a perspektivikus gondolkodás és a komplex nemzetközi környezetben való cselekvés képességének pusztulása.

A világ szemében az USA korábbi szerepének feladása nem tudatos paradigmaváltásként vagy önkéntes stratégia-kiigazításként fog megjelenni. A nemzetközi rendszer másképp értelmezi az ilyen gesztusokat: nem a vezetés újragondolásaként, hanem saját tehetetlenségének elismeréseként. Amit Washingtonban úgy mutatnak be, mintha „tehermentesítés” volna és „visszatérés a nemzeti érdekekhez”, azt a világ összes többi fővárosában a gyengeség, az akaratvesztés és az amerikaiak által létrehozott rend fenntartására való képtelenség jeleként fogják értelmezni. Egy ilyen gesztus elkerülhetetlenül ösztönzőleg hat majd a revizionista hatalmak agresszív viselkedésére és tovább fokozza azt, mivel ezt felhívásnak fogják tekinteni az USA és az egész Nyugat további kiszorítására azokról a pozíciókról, amelyeket évtizedek óta elfoglalnak.

Valójában az amerikai önkizárás nem stabilitást teremt, hanem lehetőségeket azok számára, akik a nemzetközi rendet a saját javukra akarják átalakítani. Éppen ezért egy ilyen „stratégia” sem nagysághoz, sem biztonsághoz nem vezethet: csak felgyorsítja azt a folyamatot, amelyet szerzői állítólag el akarnak kerülni – az Egyesült Államok fokozatos kiszorítását a világ rendszerének vezető pozíciójából, a nemzetközi kapcsolatok kiegyensúlyozottságának hirtelen elvesztését, a külpolitikai kockázatok növekedését és ezáltal az Egyesült Államokat fenyegető veszélyek növekedését.

Ahogy a régi görögök mondták: „Akit az istenek meg akarnak büntetni, annak először az eszét veszik el.”

Trumpnak már elvették. A MAGA-ból MAWA lett – Make America Weak Again, tegyük újra gyengévé Amerikát!

Forrás: Forgókínpad